Képzeljük el, hogy valamikor a kilencvenes években egy zseniális cseh matematikus, Bojik Brozkov felfedez egy olyan KÉPLET-et, amellyel képes megjósolni a jövőt. Két világhírű genetikus segítségével elhatározza, hogy mindenképpen megakadályozza azt a pusztító világégést, amelyet a számításai előre jeleztek. Létrehozza a JövőVédelem nevű titkos, mindenféle hagyományos politikai irányításon kívül és felül álló szervezetet. Célja olyan génállománnyal rendelkező emberek kiválogatása és egy szigorú, személyre szabott algoritmus alapján történő felnevelése, akik segítségével elkerülhető lehet az ítélet napja.
Vékony Krisztián Sors-algoritmus című első regénye egy olyan jövőbe invitál bennünket, ahol a hidegfejű determinizmus és végzet küzdelmének lehetünk szemtanúi. A könyv egyszerre szeretné betölteni a társadalmi science fiction, a fiktív történelmi, bűnügyi és szerelmes regény szerepét, mindezt könnyed, szórakoztató formában, négyszázötven oldalon keresztül, felemás sikerrel.
A huszonegyedik század derekán a klímaváltozás miatt terméketlenné vált területekről érkező bevándorlók tömegét telepítik le Budapest külvárosába, miközben a belvárosban zavartalanul folyik tovább a pezsgő fővárosi élet. Itt él Bánfalvy Réka eminens fizika szakos hallgató és Lázár Szilárd, a budapesti „Mennyország” sorskezelési osztályának „Védangyala”. Vékony Krisztián három hangsúlyos és több kis szálon keresztül bontakoztatja ki történetének cselekményét, amelyek hol szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hol párhuzamosan futnak egymás mellett. Az erősen fragmentált fejezetekben egyszer a Mennyországban zajlódó eseményeknek vagyunk tanúi, máskor Rékát kísérjük el egyetemi vizsgáira, állásinterjúra, egy éjszakai szórakozóhelyre, de Szilárd félig-meddig létező magánéletébe is bepillantást nyerünk, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik mindent elsöprő szerelme megfigyeltje, Réka iránt. Kitekintünk a transzkontinentális politika eseményeire is, közben pedig több gyilkossági ügyet megpróbálunk felgöngyölíteni.
Látható, hogy az író nem spórolt a kreativitásával. Megpróbált minél több információt belesűríteni a könyvébe. Kétségtelen, hogy megrajzolt világának a legnagyobb előnye pont ez a részletgazdagság. Láthatunk emberpiacot, ahol bevándorlási engedélyekkel házalnak a menekültek, de találkozhatunk drónfutárra vadászó macedón kisgyerekkel is.
Ugyanakkor mintha épp ez lenne a regény hátránya. Szerintem jót tett volna, ha jobban kidomborodott volna az együtt élő, mégis idegen népcsoportok közötti kulturális feszültség. A Mennyország struktúráját bemutató, vagy a FuckGravity bár légturbinájának működését részletező oldalak helyett erre lehetett volna jobban fókuszálni. Nincsenek zsúfolásig idegen nyelvekkel és szagokkal megtöltött közterek, nincsenek valódi konfliktusok, és nem kapunk valódi rálátást a budapesti viszonyokra sem. Nézzünk szét most a Blaha Lujza téren! A szövegben nyoma sincs annak a fullasztó nyomornak, ami bevándorlók nélkül is nap mint nap tapasztalható. Hol vannak a részeg hajléktalanok mellett bulizó fiatalok? Amikor éppen nem a társadalmi megosztottságot szemléltető részeket olvastam, könnyen meg tudtam feledkezni a regényvilág keretét nyújtó viszontagságokról. Csupán önállóan működik az, ami a történet hangulati hátterét kellene, hogy szolgáltassa. Persze elképzelhető, hogy az író koncepciója volt rávilágítani, hogy a hétköznapokban mennyire kevéssé reflektálunk közvetlen környezetünkre. Néhány elejtett mondat erre enged következtetni.
A legnagyobb problémám mégis az volt, hogy képtelen voltam eldönteni, mennyire akarja komolyan venni magát a szöveg. Tele van klasszikus sci-fi utalásokkal (Issac Asimov, Phillip K. Dick, stb.), mintha a regény leplezetlenül kijelentené magáról, hogy az idézett írók műveiből merít: egyértelmű például az Alapítvány-sorozat hatása. Nem tudom, hogy humoros kikacsintás-e az író részéről a négyes metró alatt található Mennyországra utaló rész: „A kétezer-tízes évek végén senki sem értette, miért kerül megközelítőleg ötszázmilliárd forintba, és miért tart olyan sokáig egy nyolc kilométert sem meghaladó földalatti vasútvonal megépítése, mivel a szervezeten kívül senki nem tudta, mit is építenek valójában.”
Zavaró, hogy az eminens főszereplőkön kívül a könyvben minden magyar karakter kicsinyes és romlott. Egy BME-s tanár úgy reagál a diáktüntetésre, hogy „A kerge foxim pici faszát a beleszólásukba!” Egészen komolytalanok a Mennyország vezetői is. Úgy éreztem, hogy csak keménykedni próbálnak, mint a kilencvenes évek akció-vígjátékainak rendőrfőnökei. De találkozunk egy tűzszerésszel is, aki simán arcon köp egy halott merénylőt. Két feddhetetlen karaktert ismerünk meg, az egyik egy külföldi vegyesbolt-tulajdonos, a másik pedig a macedón drónvadász gyerek.
Nem tartom szerencsésnek a Korom Jennifer életkörülményeit tárgyaló szakaszokat sem. Rendkívül pozitív, hogy az író egyik főszereplője cigány, az viszont már kevésbé tetszett, hogy a lány egy „bukott” angyal és hekker, aki egy kávéházban töri fel a nemzetbiztonság szerverét. Mintha azt sugallná a szöveg, hogy egy cigány szükségszerűen tolvaj és kívülálló. Arról a szinte mágikus realista körülményről nem is beszélve, hogy a lányt azért adják állami gondozásba a szülei, mert zöld szemű.
A magyarországi JövőVédelem beavatkozásaira érdemes külön figyelmet fordítanunk, mert az eljárások többsége a röhejesség határát súrolja. Elintézik, hogy Réka hármast kapjon az egyik vizsgáján, mert a követett eljárás így diktálja. Az egyik jelenetben Réka találkozik egy neki szimpatikus sráccal, aki egy szalvétára felírja a telefonszámát. Csakhogy az algoritmus szempontjából végzetes következményei lennének, ha Bánfalvy kisasszony ezzel a fiatalemberrel összeszűrné a levet, ezért mindenképpen meg kell akadályozni, hogy újra találkozzanak. Aznap éjszaka egy láthatatlan ruhába öltözött ügynök, egy ún. „Kísértet” belopózik Réka lakására, hogy ellopja a zsebkendőt. Ám ez önmagában még nem elegendő a sikerhez: bezáratják a helyet is, ahol a fiatalok találkoztak.
Ezzel szemben a szerző nagyon ügyelt a technikai megalapozottságra. Az elbeszélő minden felbukkanó kütyüt fetisiszta szenvedéllyel elemez, analizál. Csakúgy, mint a szereplők lelkivilágát. Az eseményeket, párbeszédeket folyton megszakítja hosszú leírásokkal vagy egy-egy odaszúrt gondolatfoszlánnyal, amelyek véleményem szerint az olvasó szájába rágják a történteket. Néha moralizálnak, néha filozofálgatnak, néha egyszerű kliséket pufogtatnak. Nincsenek finom célzások, félreérthető utalások. Ugyanez a zavaró egyértelműség jellemzi a fejezeteken belüli epizódokat is. A legtöbb kis szemelvény elején megtaláljuk összefoglalva az előzőekben tárgyalt eseményeket, mintha ezt a könyvet olyanoknak írták volna, akik tíz mondat után félreteszik, hogy csak másfél év múlva vegyék elő. Azért is bosszantó ez, mert néhány alfejezet végét és a következő elejét viszont bravúros csúsztatásokkal, áthallásokkal köt össze a regény, amelyek kifejezetten üdítően hatnak.
Pozitívum, hogy a fordulatok jól vannak felépítve. Még ha a világkonfliktus mögött álló személy kiléte nem is, de a gyilkos személye végig kérdéses volt számomra, a történet jól vezetett az orromnál fogva. Az utolsó oldalakon is képes volt meglepetést okozni. Kár, hogy a fentebb kiemelt részek sokat csorbítottak az események komolyan vehetőségén, és hogy nem sikerült egy kicsit lefaragni az oldalak számából. Talán a készülő folytatás tanul elődje hibáiból.
