Nem is próbálok az objektivitás hideg tárgyilagosságának álcája mögé bújni. Ez a könyv személyesen érintett meg, ahogy kevés tudományos szöveg tud. Ennek egy része színtiszta nepotisztikus összeférhetetlenség: volt egyetemi tanárom és témavezetőm könyvéről írok. Másrészt viszont fiatalkorom, talán egész generációm meghatározó élménye volt Lewis Carroll alkotása, a viktoriánus kor legszebb, legzavarbaejtőbb meséje, az Alíz Csodaországban és az Alíz Tükörországban, illetve a Disney-féle, 1951-es rajzfilm-musical magyarországi bemutatója (ez 1992 karácsonyán történt). Igaz, én az Alízt végül nem “élő” adásban, hanem technikarajongó édesapám VHS-felvételein néztem rongyosra – aki aztán tényleg majd minden műsort archivált, így pl. a Gondos Bocsok Csodaországban c. klasszikust is –, de édesanyám megsárgult papírú, szép kiadású Alízának felolvasásával együtt hipnotikus hatása volt gyermekkori énemre a merész angol kislány szürreális utazása. Ezekhez az ösztönös élményekhez járultak még hozzá Raymond Smullyan logikafeladványai a Mi a címe ennek a könyvnek?-ből, amelyekben gyakorta bukkantak fel Alízék, az Oroszlán és az Egyszarvú, Subidú és Subidam meg a többiek, és kész is volt a mély érzelmeket kiváltó, gyermeki kíváncsiságot fenntartó emléklenyomat.
Túlzás lenne azt mondani, hogy az örök feledés homályából bukkantak fel Csodaország lényei, amikor végül 2007-2008 környékén a szemináriumon újra fejest ugrottunk a Nyuszi üregébe, de annyi szent, hogy közép- és nagykamaszkorom évei alatt Alíz nem volt menő. Nyilván azért is, mert lány volt, meg azért is, mert “tök irreleváns” volt, amikor a Mátrix egy sokkal menőbb, apdételtebb változatát kínálta a csodáknak, aztán meg 2001-től jöttek a Gyűrűk Ura-filmek, amik jóval “modernebbek” voltak, mint egy viktoriánus mese. Akármi legyen is a valódi oka, fura volt akkor újból megmerítkezni a minden józan logikát nélkülöző, tótágast álló világban, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt már lehetett érezni, ott a szemináriumi teremben, hogy ez a könyv el fog készülni, mert szerzője szuperlatívuszokban, egyik motívumról a másikra szálldosva beszélt “az” Alízról (tapintani lehetett a játékossággal vegyes áhítatát és a csillapíthatatlan kíváncsiságát). Csakhamar alsóévesként bonyolult, kis híján felfoghatatlan irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések illusztrációjává vált a forrásszöveg és temérdek feldolgozása, amelyek egytől-egyig visszaköszönnek a könyv lapjain. Anna akkor elkalandozó, labirintusszerű gondolatfoszlányokban kóstolgatta a szöveget; semmilyen asszociáció nem volt túl elrugaszkodott ahhoz, hogy elméleti tőkét ne kovácsoljon belőle. Most viszont, hogy összeszedetten az olvasók elé tárta gondolatait, jóval könnyebben tudom követni a figyelmet próbára tevő szöveget, mert már kitaposott ösvényen járok, felidézve és rendszerbe szedve sok kaotikus emléket.
Anna vállalása lefegyverzően egyszerű: fogjunk meg mindent, ami akár vizuálisan, akár zeneileg feldolgozza az Alíz-meséket, és foglaljuk egységes elméleti keretbe értelmező olvasással, hallgatással. Viszont amint belegondolunk, hogy ez hányféle különböző médiát érint, egy csapásra megszédülünk. A teljesség igénye nélkül Kérchy elemez eredeti illusztrációt (Tenniel), rajzfilmet (Disney), mozifilmet (Burton; Gilliam Tidelandje), gyerekkönyvet (Gaiman Coralineja), képregényt (Gaiman alapján Craig P. Russell), bábfilmet (Jan Švankmajer), videojátékot (American McGee), konceptalbumot (Tom Waits), balett-előadást, performanszt, 3D-s képeskönyvet és még feltűnik egy iPad-alkalmazás is, és ezek kart-karba öltve járják a Bolond Kalapos faddavak-táncát (a Futterwackent). Mégis, a visszatérő érvek és gondolatok kavalkádjából előtűnik egy egységes kép arról, hogy Alíz mit is jelent a különféle művészeti felfogások sokszor egymásnak ellentmondó értelmezéseiben.
Alíz elsősorban – akármennyire fáj is ezt így kimondani – egy termék: egy történetcsalád, amelynek ikonikus szereplőit mindenki ismeri, mégis százféleképpen lehet újra tálalni, a siker garantált (vagy a botrány, ami édestestvére a sikernek). Alíz ugyanis egy eszménykép, egy megsérthetetlen, mondhatni szent élmény, a gyerekkor ideáljának egyik megtestesítője. Ennek a tudományos munkának a legfőbb erénye, hogy éleslátással szálazza szét, melyik alkotó mit tett hozzá, melyik új médium miben módosította az Alíz-művekről kialakított képet. Emellett azonban többször felfedezni véltem a szerző elemzéseiben a “kivételezést”: nem kell ismernie az embernek Annát ahhoz, hogy kihallja, melyek a kedvenc feldolgozásai, és mikor érzi a vizsgált művet silányabb minőségűnek. Ez bizonyos mértékig üdvözlendő is, hiszen az irodalomkritikusnak az a fő feladata, hogy bírálatot adjon azokról a művekről, amiket tanulmányoz, és kritikai ismereteivel bemutassa, miért problémás egyik vagy másik alkotás. Azonban mondjuk a Disney-film vagy Tim Burton feldolgozásának tárgyalásakor érezni lehet, hogy ezek inkább kötelező körök, és az író nem szívesen vesztegeti az idejét félresikerült adaptációkra, amikor számára Gilliam Tidelandje sokkal izgalmasabb.
A szerző rendkívül fontos munkát végez el a harmadik nagy fejezetben, amelyben az Alíz-mesék látens szexualitását felszínre hozó képi műalkotásokat értelmezi, melyekben központi szerepet kap a Carroll-mítosz és ihlető ereje. Röviden: a Carroll-mítosz egy évtizedek során, többé-kevésbé tudatosan felépített irodalmi legenda, mely szerint Charles Lutwidge Dodgson, az oxfordi matematikaprofesszor, és gyermek-múzsája, Alice Pleasance Liddell között az egyszerű barátságnál valami erősebb, durvább kapcsolat szövődött. Vagyis Dodgson pedofil volt, és megrontotta az Alíz-mesék ihletőjét. Kérchy nagy szolgálatot tesz az irodalomnak azáltal, hogy kiáll Dodgson ártatlansága mellett a perdöntőnek tűnő, de valójában közvetett bizonyítékok kritikus vizsgálatával. Tény, hogy Dodgson, a fényképészet egyik korai úttörője többször is ruha nélkül kapott lencsevégre fiatal, prepubertás-korú lányokat, így APL-t is, de ezeket a fényképeket korántsem lehetne pornográfnak nevezni, és a fényképek ellentmondásainak részletes elemzése révén igazságot szolgáltat a szükségtelenül morális pánikot okozó képek alkotójának és modelljének. Ez viszont cseppet sem akadályozza meg a médiatudóst abban, hogy pszichoanalitikus ismereteinek latba vetésével ízekre szedje Melinda Gebbie de facto pornográf rajzait Alan Moore-ral közös képregényében, a Lost Girlsben. A művészettörténeti jelentőségű, gyógyító pornóképregényben az angol-amerikai gyermekirodalom három jelentős alakja szerepel, a Pán Péter Wendyje, az Óz Dorothyja és természetesen Carroll Alíza. A megalkotásukat tükrözően eltérő korú hölgyek az első világháború előtti Európában húzzák meg magukat egy osztrák hotelben, ahol válogatott perverziók közepette elmesélhetik szexuális élettörténetüket és feldolgozhatják gyerekkori traumáikat. Kérchy sok-sok forrásmunka felhasználásával őszinte, kiegyensúlyozott képet alkot a sokszor humoros, néha pedig igencsak embert próbáló (és persze izgató) vizuális orgiáról.
Az egyetemi világban elcsépelt kifejezés az, hogy “gazdag”. “Gazdag” egy előadás, ha sok kérdést feltesz, ha rengeteg kép van hozzá, ha sokféle nézőpontból gondolatébresztő, vagy ha egyszerűen nem talál a kollégája jobb bókot a prezentáció utáni kávészünetben. Azonban korlátot kell szabnom önmagamnak, amikor ezt a művet recenzálom, mert ha egy átlagos bölcsészettudományi munka gazdag, akkor itt valóságos kincsestárral van dolgunk. Bár megérdemelné, hogy fejezetről fejezetre (mi több, sorról sorra!) kommentárt fűzzek az egyes gondolatokhoz, ez eleve elvetélt ötlet, mert a könyvben egyszerűen annyira túlteng a szerző által is sokat emlegetett “muchness”, hogy a kezdetektől fogva bukott vállalkozás mindenről írni.
Tényleg a “sokaság” minőségi kategóriája az, ami először szembetűnik a monográfia olvasásakor. Ez legalább annyira a forrásmunkák bőségének következménye, mint a mondanivalóé. Ezért is hiányolom helyenként az erős, könnyen idézhető, velős mondatokat. Angolos szakirodalom olvasásához szokott szememnek Kérchy akadémiai írásmódja sokkal franciásabb, jelzőkkel megtűzdelt, komplex mondatszerkezeteket előnyben részesítő értekezés, mely többet bíz az olvasójára, mint egy angolszász szöveg. Csak úgy hemzsegnek a gondolatokat ölelő zárójelek, a jelentéseket kinyitó, dekonstrukcionista szóelemzések – mindenki azt veszi ki a könyvből, ami neki a legjelentősebb. Ez egyfelől egy értelmezői nagyvonalúság, másfelől olvasóként még mindig elbizonytalanít engem, hogy melyik alkotásnál hol vannak a hangsúlyok. Más részről viszont nagyon is otthonos írás ez, hiszen ismerősként köszöntöttem nem egy gondolatot, és sokszor még az angol szöveg mögött is lehet hallani a magyar fül számára ismerős szerkezeteket, amelyek egyedi ízt kölcsönöznek a szöveg lüktetésének, és határozottan jelzi, hogy nem csak a született anglofón kutatóknak van fontos mondanivalójuk erről a kultúrkörről. Az értekező próza nem csak lüktet, hanem zsong, megbabonázó alliterációkkal és elbűvölő párhuzamos szerkezetekkel hat az olvasóra befogadás közben, amiben bizony ismét a francia zeneiség érhető tetten. Egyszerre olvasok szemmel és füllel, és néha a fülem már hamarabb hallja a mondandót, minthogy felfognám. Mégis kiviláglik ezek mögül a költői eljárások mögül is a metodikusan, szisztematikusan dolgozó kutató énje.
Ha valaki újonnan, fiatal kutatóként fog hozzá, hogy az Alíz-jelenséget és a tengernyi adaptációt számba vegye, akkor kemény fába vágta a fejszéjét ezzel a kötettel. Kérchy Anna elemzéseivel kezdeni nem könnyű mulatság, viszont a szöveg annyira gondolatébresztő, hogy kemény, stabil alapot ad a további kutatásokhoz. A kötetet több mint húszoldalnyi bibliográfia és tízoldalnyi lábjegyzet zárja, amiben rengeteg pluszinformáció és útmutató szolgálja a további örömteli bolyongást a tudományos Csodaországban.
Emlegettem már fentebb a “muchness”-t, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem csak esztétikai kategória, hanem nekem személyes probléma. Ugyanis amikor megpróbáltam szó szerint átvenni a magyar fordításból, megdöbbenve és keserűen tapasztaltam, hogy Kosztolányi és Szobotka ezt átdolgozta egy másik nyelvi humorforrás kedvéért, és “mulatság” lett belőle. Viszont nem sokkal korábban eljátszottak az “m”-mel kezdődő szavakkal, és Szobotkáék azt írják, hogy “mindenfélét mert merni” az a három kislány, akikről a Mormota meséje szól. Igen, nekem Alíz története leginkább ez a merészség, és ez tükröződik ebben a könyvben, amely joggal mondható Kérchy Anna művészeti galériájának is. Mert mindenfélét mertek merni, mindketten.
