Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.
A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.
A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.
Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.
Nem csak Rabonbán esetében éreztem azt, hogy kisebb szerepet játszik a cselekmény alakulásában, mint ahogyan kezdetben sugallta a történet folyása. Ilyen szereplő volt például Ártány is, aki (ami?) inkább tárgyként volt jelen, semmint valós fenyegetésként. Nem csak a felépített szálak szerepe gyengült, hanem bizonyos részletek – mint az Üveghegyben Ezüstkéz alakja – szinte a semmiből válnak az események meghatározó részévé. Ellenben a cselekmény építkezését a belső történetek – Ártány születése vagy az Ezüstkezűről szóló változatok – jól ellensúlyozzák, hiszen fontos és érdekes részleteket tárnak fel a múltból, illetve a világépítés szempontjából is elengedhetetlen szerepet töltenek be. Külön izgalmas az a megoldás, hogy ezek a történetek gyakran mesemondás közben hangzanak el, így az olvasó szinte a hallgatóság részévé válik, sőt, Rabonbán fejezetének narrálása is ezt a pozíciót idézi fel, hiszen a férfi maga beszéli el gyermekkorát.
A regény végére összeérnek a trilógia kezdetének szálai: István átkelése az erdőn, Rabonbán hiányzó szíve, az ígéretek és végzetnők szerepe, a sárkányok jelenléte a világban. Kleinheincz remek érzékkel eleveníti fel a kezdetet, és helyezi el a végjátékban. Ezzel a gesztussal új színben tünteti fel az eseményeket, illetve a zárlattal nem csak koherenssé teszi a cselekményt, de feloldja Emese identitásproblémáját is, amelyet az Üveghegy tematizált.
Visszatekintve a kötetre, az Ezüstkéz olvasójának hasonló élményben lehet része a regény olvasása során, mint Rabonbánnak az emberek világában:
„Képzelt barátként kísértem őket, ameddig pórázom engedte, és különös fogalmakat leíró, ízes szavakat tanultam tőlük. Ők magyarázták el nekem az emberi világot, és furcsa módon a tündérit is. Királyokról, boszorkányokról, három kívánságokról meséltek… és sárkányokról.” (12)
A trilógia záró kötete egyszerre kínálja fel a megismert világot és nyújt teljesen új élményt, a nyelvezete pedig csak fokozza az elmerülést, ahogyan a korábban már felvonultatott mesei, mitológiai motívumok bővülése is biztosítja az újdonság varázsát. A kötetek során tölcsérszerűen bővülő világ nem vesztette el az egyén iránti érdeklődését, és nem vált csupán a kalandok és a világ megmentéséért folytatott versenyfutás bemutatásává. Kleinheincz számára a karakterek problémáinak megoldása legalább olyan fontos elem volt, mint a szereplőknek a világ megmentése. Az összefonódó szálakkal, a karakterhű ábrázolással pedig biztosította, hogy az Ezüstkéz is ugyanolyan, ha nem erőteljesebb élmény legyen, mint a trilógia többi kötete.
