Josh Malerman első regénye, a Madarak a dobozban az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra a horror műfajában. Másfajta rettegést mutatott be ezzel a történettel, mint amelyekről eddig olvastam, és a kötet minden egyes oldala borzasztóan intenzívnek bizonyult. Mindezek után mondanom sem kell, nagyon vártam második kötetét, a Ház a tó mélyént, mert úgy gondoltam, hozni fogja ezt a színvonalat, sőt, akár erősebb írás is lehet az elsőnél.
Ezúttal azonban egy kisregényről van szó: a Ház a tó mélyén alig százhatvan oldal. Az érdeklődésem kissé hanyatlani kezdett, mikor felütöttem a regényt: nagyon úgy tűnt, hogy két tizenhat éves kamasz lassan kialakuló szerelmi viszonyáról fog szólni a történet. Ez egy kissé távol áll az ízlésemtől, de reméltem, hogy Josh Malerman tolmácsolásában – és horror-elemekkel átszőve – elégedetten fogom majd becsukni a kötetet. De érzésem szerint valahol nagyon kisiklott ez a regény.
A történet egyszerű és jól követhető: a 17 éves James, aki apja barkácsboltjában dolgozik, randira hívja a már régóta kiszemelt Ameliát. A lány igent mond, James pedig azon kezd szorongani, hogy mi legyen a találka helyszíne és mit csináljanak – izgalmas első randevút akar, hogy meghódítsa Ameliát. Végül csónakázni viszi el a lányt, és olyannyira jól sikerül a randi, hogy sokkal messzebb eveznek, mint bármelyikük eddig valaha. Így találják meg azt, ami a továbbiakban a közös titkuk, illetve idővel megszállottságuk tárgya lesz: egy kétszintes családi házat az egyik ikertó mélyén, melynek teteje nem messze a felszín alatt látható.
Eddig a pontig erős regénykezdés, az ezután következő oldalak pedig talán a tetőpontjai az írásnak. Újra és újra visszatérnek a házhoz, először csak leúsznak, majd James az apja boltjából szerez eszközöket a búvárkodáshoz. Ez a mánia a házzal kapcsolatban odáig fajul, hogy végül nagyobb mennyiségű élelmet visznek magukkal, majd építenek egy tutajt, ahol azokat az órákat töltik, amelyeket épp nem a víz alatt.
S talán ez az a pont, ahonnan egy unalmas és semmitmondó történetté változik Josh Malerman regénye. Ha romantikus tiniregényt szeretett volna írni (ezt azért erősen kétlem), akkor a romantikus, ha horror-történetet, ahogyan azt a borító és a fülszöveg sejteti, akkor pedig az igazán félelmet keltő részek hiányoznak belőle. Valamivel mindenesetre nyugtalanítóan adós marad.
Ami a regény nyelvezetét illeti: rövid, tömör tőmondatok, melyek túlnyomórészt párbeszédek, híján a hosszabb és érzékletesebb leírásoknak. Különös, hogy pont a fiatalok közötti spontán, informális beszéd bemutatása lett talán a legerősebb oldala az írásnak. A várt rettegés azonban sajnos elmaradt. Malerman nagyon igyekezett merőben újat mutatni, de ezúttal nem sikerült neki. Egyébként a fogások, amelyekkel hatni akart a befogadóra, igencsak hasonlóak a Madarak a dobozban rettegést keltő elemeihez: a fény, illetve a látás hiánya, s mindebből adódóan a többi érzékszervre való támaszkodás sikerei és kudarcai.
Összességében (stílusában és tematikájában) azonban egyáltalán nem Malerman korábbi írására emlékeztet a regény, sokkal inkább Neil Gaiman meseszerű, lötyögősebb fantasy történeteire, azzal a nem kis különbséggel, hogy ez utóbbi szerző történetei sokkal jobban viszik előre az olvasót, s felvázolt világokról is többet megtudhatunk a szövegek által, amelyek talán érdekesebbek is, mint maga a cselekmény. A Ház a tó mélyén esetében azonban csak cselekmény van, ami sok helyen logikátlan, illetve nem elég mozgalmas ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Vajon az író is érezte ezt, és azért lett ilyen rövidke a kötet, vagy épp fordítva: a rövidsége miatt lett ilyen a regény?
Már a Madarak a dobozban egyes szakaszainál is az volt az érzésem, hogy Malerman kissé elrugaszkodott a realitás talajától (például vakon 25 kilométert evezni egy ismeretlen folyón, vagy ugyanígy autót vezetni, ezeket az oldalakat kissé szkeptikusan olvastam), de abban a kontextusban valahogy jobban elfértek az ilyen jellegű részek. Itt viszont bizonyos bennem felmerülő, és úgy gondolom, jogos kérdések elveszik a regény élvezhetőségét: hol vannak James és Amelia szülei, barátai? Senkinek nem tűnik fel, hogy eltűntek napokra, hetekre? Illetve ha teljesen el nem is tűntek, de a napok legnagyobb részét a tavon töltötték. Ráadásul mindkettőjük dolgozott, az állásukkal mi lett? Hogyan tudtak percekig a víz alatt maradni először, mindenféle felszerelés nélkül, majd hogyan tanultak meg autodidakta módon búvárkodni és hogyan sikerült tutajt építeniük? És egyáltalán: hogyhogy nem féltek egy sötét, hideg tóban, ahol valamilyen különös módon elsüllyedt egy ház? A sok-sok megválaszolatlan kérdést Malerman elég egyszerűen intézte el: amikor Amelia és James rábukkannak a tó mélyén rejtőző titokra, annak érdekében, hogy ne legyen vége egyhamar önfeledt szórakozásuknak, egyetlen szabályt állítanak fel: soha nem kérdőjeleznek meg semmit. Úgy gondolom, ezt a szabályt nem árt a mindenkori befogadóra is kiterjeszteni, akkor viszont az én hibám, hogy nem ragadott magával a történet.
Bár a víz alatt történnek megmagyarázhatatlan dolgok szép számmal, ezek azonban teljesen belesimulnak a zsánertől megszokhatott történetekbe. Nyilván nem ezekkel volt a probléma, sokkal inkább a fent leírtakkal, valamint azzal, hogy a ház rejtélyeiből túl kevés akadt. A kisregény ugyanis mind hangulatában, mind felépítésében afelé tendált, hogy él valami/valaki a házban, sőt, még az eredeti könyvről átemelt borító és a fülszöveg is egyfajta várakozást sugallt, majd elkerülhetetlen, szörnyű véget. Ez azonban teljes egészében hiányzott az írásból.
Romantikus történetként is megbukott a Ház a tó mélyén: hamar kiderül, hogy Jamesnek és Ameliának semmi köze egymáshoz, csupán ez a hirtelen jött közös felfedezés köti össze őket, s mikor úgy döntenek, egy ideig nem látogatják meg a házat, nem is keresik egymást. Adja magát az a metaforikus értelmezés, miszerint a ház felfedezésével egyidőben a két fiatal saját szexualitását is egyre jobban megismeri, s egyre mélyebben el is merül benne, de nekem ez a vonal is erőltetetten és idegenként hatott.
A kisregény összességében csalódás volt: Malerman neve miatt többet vártam, azzal az elvárással feszültem neki a szövegnek, hogy legalább olyan izgalmas, ha nem izgalmasabb történet vár majd a mindenkori befogadóra, mint a Madarak a dobozban. A Ház a tó mélyén ezzel szemben sem az érdeklődést nem tudta fenntartani a regény egy bizonyos pontjától kezdve (nagyjából a felétől), sem a horror zsáner kívánalmainak nem felelt meg. Josh Malerman ezen kötete sokkal inkább egy elnagyolt fantasy történet - elvitathatlan azonban, hogy a szerző sikeresen jár el a szorongató atmoszféra megteremtésében, az én olvasatomban azonban hiányzik a tetőpont, amelybe a köteten átívelő várakozásnak kellene torkollnia. Az egyedüli feloldása ennek a hiánynak a többek által is tárgyalt metaforikus olvasat a történet minden szintjén - ez esetben a kategóriába való besorolással és a zsigeri rettegést ígérő borítóval és ajánlószöveggekkel van a fő probléma, ami viszont már nyilvánvalóan nem a szerzőt terheli.
