Acsai Roland író, költő, műfordító – akit többek között a Jin és Jang - A szív gravitációs mezeje című fantasy verses regény kapcsán is ismerhetnek az olvasók – legújabb kisregénye a Könyvfesztiválra jelenik meg a Holnap Kiadónál. A fantasy kötet címe Szívhajítók lesz. Az alábbiakban részletet közlünk a szövegből, melyet nagyon várunk és amiről biztosan írni fogunk a Próza Nostrán. A szerzővel készített interjúnkat itt olvashatjátok.
SZAMURÁJ A METRÓBAN
A szamuráj belépett a metróba és kézfejével megtörölte homlokát.
Automatikusan megérintette az oldaláról lógó kardhüvelyt, ami olyan hosszú volt, hogy fémből készült vége a földet érte, és ha betonon lépkedett, úgy hányta a szikrát, mint egy csillagszóró. Ez a város éjszakai sikátoraiban különösen látványos volt. Ha a szamuráj feltűnt, a Bábúk gyávábbjai máris menekülésre fogták a dolgot.
Az összezáruló ajtó felé fordult. Vérző tenyerét az ajtó üvegének nyomta. Amikor elvette, ottmaradt tenyerének nyoma.
Az életvonal is jól látszott – fehér csík a vértengerben. Ijesztően rövid.
A szamuráj ötödik életvonala.
Először tovább húzta a csíkot körme hegyével.
Sokkal hosszabb lett az életvonala. Aztán meggondolta magát, és ujjbegyével az egészet eltörölte.
Amikor visszafordult, a metró utasainak szeme könnyezni kezdett. Ez meglepte. Aztán hangtalan sírásra váltottak. Még a válluk sem rándult. Aztán úgy kezdett folyni szemükből a könny, mintha nyitott csapból ömlene. Arcuk szoborszerű volt, és torz. A gótikus templomokon ülő vízköpőkre emlékeztettek.
A szamuráj észrevette, hogy a víz már a bokájáig ér. Odament az egyik utashoz, megrázta a vállát, és megkérdezte tőle, jól van-e, de a férfi a padlót nézte, és nyitott szeméből tovább ömlött a könny. Megállíthatatlanul. Amikor a szamuráj újra lenézett, már a derekáig ért a víz.
A vezetőfülke felé gázolt, de hiába ment percekig, nem találta a metró elejét. Észrevette, hogy csak az idejét pazarolja, a metrószerelvény soha nem fog véget érni. Talán még a földet is körbeéri. Ezt a földet, ami egy romlott almához hasonlított.
Kihúzta a kardját, és markolatával megpróbálta kitörni az egyik ablakot. Az első csapástól repedés futott végig az üvegen, de a második csapás után nem történt semmi. A szamuráj legalábbis először azt hitte.
Aztán az üvegben észrevette a szemét.
A második csapástól a saját szeme repedt meg.
Tudta, hogyha még egyet csap kardjával az ablakra, a saját szeme törik szilánkokra.
A lányra gondolt, aki a lakásukban várta, hogy hazatérjen a harcból, amit a Bábúk ellen folytatott csapata. A Bábúk egy új fajt képviseltek, ami valahol az ember és a démon között állt, és a Nagy Sötétség idején bukkantak fel. A szamuráj ijesztő híreket hallott arról, hogy a Bábúk már a kerületüket is elérték.
Gyűrűje felforrósodott. Ez azt jelentette, hogy a lány éppen rá gondol. Ahányszor egymásra gondoltak, felizzott ujjukon a gyűrű. Amikor a szamuráj eljegyezte a lányt, úgy érezte, mintha a tengert jegyezte volna el.
Pontosan emlékezett a pillanatra. Február volt, odakint sütött a nap, és amikor a lány ujjára húzta a gyűrűt, egy látomása támadt. A gyűrűt látta, ahogy a tengerbe süllyed, és megcsillannak rajta a behulló fénypászmák.
Haza kellett jutnia hozzá, hogy belekapaszkodhasson éjszakánként, hogy ne ragadja el a semmi, ami minden éjjel el akarta nyelni.
A víz már az állát verdeste, és a metró tovább robogott a sötétben. Amikor a szamuráj érezte, hogy el fogja nyelni, vett egy nagy levegőt és lebukott. Megpróbálta ujjával szétfeszíteni az ajtót, de a levegője vészesen fogyott.
Tüdeje szét akart robbanni, látása elhomályosult, de mielőtt végleg elsötétedett volna előtte a világ, a metró sikítva fékezni kezdett, és megállt a következő állomáson.
Az ajtó kinyílt, és a víz kiömlött a peronra.
Egy hatalmas hullám kisöpörte a szamurájt a kocsiból.
Amikor újra kinyitotta szemét, rögtön vissza is csukta az éles fénytől. Nem a peronon feküdt, hanem egy homokos tengerparton.
Hunyorogva felnézett, és a lány mosolygó arcát látta maga felett.
– Hol vagyunk? – kérdezte rekedt hangon a szamuráj.
– Hallgasd! – nyomott a lány a füléhez egy üres kagylót.
A szamuráj egy távolodó metró hangját hallotta benne a tenger zúgása helyett.
(Részlet a Könyvhétre megjelenő, Szívhajítók című kisregényből)
