Napjaink popkultúrájának egyik legfajsúlyosabb tényezője, hogy a hollywoodi filmipar jóvoltából már jó pár éve a képregényadaptációk bűvkörében élünk mi, egyszeri fogyasztók. Rengeteg kárhoztatója van a tendenciának, ám annál is több rajongója, s minden problematikussága közepette is rendkívül népszerűek az elsősorban a Marvel-csoport nevével fémjelezhető franchise termékei, sorra döntenek rekordokat mind a forgatási költségek, mind a bevételek tekintetében (a DC most kezdi építeni saját filmes univerzumát, epedve várjuk a Batman vs. Supermant). Hogy ennek a hatalmas offenzívának köszönhetően mennyivel lett több a képregényolvasók száma, nem tudni, mindenesetre a műfaj igazi hazája tudvalevőleg az Egyesült Államok, ahol a Comic-Con például elképesztő tömegeket vonz, s rétegműfajból igazi mainstream termékké nőtte ki magát, míg itthon valahol továbbra is kevesek szívügye az újságosoknál vagy könyvesboltokban kapható, kézbe vehető képregény, bár nálunk is egyre népszerűbb.
A magyar képregénykultúra egyébiránt köszöni, jól van, nem is bocsátkoznék itt messzemenő fejtegetésekbe ezzel kapcsolatban, mindösszesen arra a képregényadaptációkkal alighanem összefüggésbe hozható igyekezetre utalnék, amely a magyar szuperhősök megteremtésén látszik fáradozni az utóbbi években. Három, minőségi kiadványt emelnék ki ehelyütt: az Epicline magazint; a Hungária Kapitány, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor kalandjait elmesélő, nagyon ütős Magyar Szuperhős Meséket; valamint a legfrissebb fejleményt, a Titánember című opust. Gyakori vád a magyar szuperhősöket illetően, hogy pusztán amerikai társaik koppintásai lennének, mindenesetre a kellő iróniával és humorral, amellyel szerencsére rendelkeznek ezek a sztripek, rendkívül élvezetesek és érdekesek tudnak lenni – nem beszélve arról, amikor égető aktualitásokat is megbolygatnak a rögmagyar valósággal kapcsolatban.
Hernád Péter regénye, mely a Delta Vision Kiadónál jelent meg a 2015. évi Ünnepi Könyvhétre szintén valami hasonlóval próbálkozik, tudniillik hogy szuperhősöket honosítson meg egy olyan környezetben, amely cseppet sem hasonlít New York felhőkarcolóira vagy Gotham utcáira, ám fájdalmasan ismerős mindannyiunk számára. A Magyar Szuperhős Mesék első száma kapcsán sokan azt a kritikát fogalmazták meg, hogy bár képregényt vártak, mindössze illusztrált történeteket kaptak. Az alapvető probléma a Hollóemberrel is mondhatni helyből ez: egy minden ízében képkockákon (lassan függetlenül attól, hogy papíron vagy vásznon) honos műfajt próbál regénnyé formálni, a genealógiájához tartozó vizuális elem teljes kiiktatásával, ha a borító kedves, valóban képregényízű figuráit nem számítjuk.
Garai Gábor, a fiktív XXV. kerület plébánosa körül bonyolódnak az események, aki focit szervez a téglásdűlői srácoknak, hívei közül bármely korú nő odavan érte szikár, jó kiállású fizimiskája miatt, folyamatos perpatvarban van Szendrőivel, az annavölgyi oligarchával, és így tovább. Mindezek mellett a magyarországi szuperhősalakulat, a Garabonciás Osztag tagja, melyet a nemzetközi szuperszervezet, a Kamara felügyel, csakúgy, mint minden egyes ország hasonszőrű alakulatait (remek itt az összevetés a tekintetben, hogy a nyugati vagy amerikai hősök fizetése, lehetőségei mennyire összehasonlíthatatlanok a hazai viszonyokkal). Szuperhős-neve Hollóember. Társai Vész Konrád, azaz Fanyűvő, a sebezhetetlen és minden téren nagyétvágyú harcos, Koltai Lilla, Fürkész, a gondolatolvasó lány, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál, s nem mellesleg Sztari Jenő, a főmaffiózó barátnője, és Pannónia Parancsnok, az egység vezetője, akinek képessége, hogy ősei emlékezetét, tudását és képességeit az őskorig visszamenőleg használni tudja, s testét is át tudja adni egy-egy régvolt rokonának.
A Prológus egy nagyszabású vámpírmegsemmisítő akció, s hamar kiderül, hogy a szuperhősök, vagy legalábbis Hollóember főellenségei mindenképpen a vérszívók. Több szempontból kockázatos mindez: a Twilight és a farvizein evező számolatlan semmitmondóbbnál semmitmondóbb tinifantasy jelentősen devalválták a jobb sorsra érdemes szörnyek nimbuszát. Hernád azzal igyekszik mindezt ellensúlyozni, hogy utal a Meyer-féle hisztériára, mint a Hollóember világában káros jelenségre, s a maga vámpírjainál valamelyest rehabilitálja az Anne Rice-féle, szörnyűségesen kegyetlen és sötét, halhatatlansággal küzdő fenevadakat a romantikus szívtiprók helyett.
Rendkívüli erénye a könyvnek, hogy érzékletesen festi le a nagyon magyar, lepusztult agglomerációs valóságot. A lakótelepek pusztaságát, a tehetős luxuskörnyezet idegenségét, találkozunk korrupt rendőrrel, droggal, alkohollal, amelyet maguk a hősök sem vetnek meg (főként Fanyűvő és Pannónia Parancsnok). Posztszocialista leépítések, laktanyák, kisült fű és benzingőzt árasztó Ikaruszok miliőjében barangolunk, miközben az emlékeiket és egymás közt köztudott dolgokat felelevenítve alternatív történelem íródik a nagy történelmi alakokat közvetve ismerő Vész Konráddal, az eseményekben közvetetten, ősei révén résztvevő Ignáccal, az ötvenhatos események idején börtönéből kiszabaduló Báthory Erzsébettel, és így tovább (a szibériai, kiadatlan Petőfi-versek kincstári jelenléte méltán illeszkedik a sorba). Hőseink interneteznek, fórumoznak, a Google Mapset használják, felvágottat vásárolnak. Mindettől az ismerős környezettől nem ütnek el élesen a hősök sem, sőt, szervesen hozzátartoznak a víztorony-főhadiszállással és a toldozott-foldozott tragaccsal, melyet Garabonciás Mobilnak hívnak.
A fő probléma az elnevezéssel és önmeghatározással van. Akárhányszor kerül leírása a szuperhős fogalom a regény során, nem szervesül sehogyan sem. Van is erre reflexió a szöveg során, ám belátható: ez a könyv nem szuperhősregény, sokkal inkább urban fantasy, sőt, magyar, kortárs fantasy. A Garabonciás Osztag egy kalandozócsapat, amely többnyire vámpírok, zombik és más, még csak megemlített szörnyetegek ellen harcol, szupergonosznak, villain-nek nyoma sincs, mindenkinek megvan a szerepe a csapatban, varázsló, harcos, kém, stb. Következhet ez Hernád Péter korábbi munkásságából is, hiszen tudomásom szerint az Eric Muldoom, azaz Berke Szilárd fémjelezte Ammerúnia világának volt eleddig oszlopos alkotója. A könyv 23. fejezetében olvasható jelenet, amikor is Gyurkó Béla Marvel-képregényekkel várja Garait a plébánián és azokra mutogatva mondja, hogy maguk olyanok, mint ők, alighanem a könyv szuperhős-vonalat legitimálni igyekvő törekvéseinek mélypontja. Mindenesetre a szuperhős-marketingpecsét véleményem szerint félrevezető, magyar fantasy ez, olvasható, szerethető.
Annak ellenére is, hogy rendkívül lassan, komótosan építkezik: hosszú fejezeteken keresztül kerülnek bemutatásra helyszínek, konfliktusok, magyar (hős)történeti események, az egyes karakterek képességei, motivációi. Mint egy jó kalandmester, úgy adagolja a narrátor az információkat. És amikor már elfogadnánk, hogy ez ilyen lesz: origin-sztori, kevés akcióval, akkor napvilágra kerül egy szlavóniai családi viszály, mely a történelem ködébe vész, hogy-hogy nem Hollóember is érintett benne, s a korábban feltűnt, ősöreg vámpír ez esetben rá vadászik, nem pedig fordítva, majd az elmaradhatatlan, véres harcjelenet, és a teljes összeomlás, epic végkifejlet. Az Epilógusban pedig, ha maradunk a filmes vonalnál, egyfajta sokat sejtető, még stáblista előtti ending scene-nel.
Amilyen jó ugyanakkor a miliőteremtés, annyira elnagyoltak a karakterek: a Bechdel-teszten nem menne át a regény, és mindezzel együtt Fürkész karaktere fájdalmasan jellegtelen azon túl, hogy jó nőként definiálható. Maga Garai Gábor sem igazán árnyalt figura, belső vívódásai, beazonosíthatatlan éjszakai repülései (megjegyzem, a drónok korában nem hiszem, hogy egy repülő ember észrevétlen tudna maradni akár éjszaka is) során is inkább egy merev, kissé megkeseredett átlagnegyvenes gondolatait olvashatjuk, mintsem egy izgalmas, összetett személyiségét.
Leszögezném ugyanakkor, hogy jó kísérlet a Hollóember, de nem a magyar szuperhősök, hanem sokkal inkább a magyar kortárs fantasy palettáján jelenthet új, üdvözlendő, szerethető színt. Messze a legizgalmasabb és legtöbb lehetőséget rejtő szereplő Homonnai Ignác, azaz Pannónia Parancsnok, s a könyv végén olvasható ígéret szerint a következő regény róla szól majd. Kíváncsian várjuk.
