Tavaly decemberben más második alkalommal kértünk meg írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat arra, hogy néhány mondatban írjanak egy-egy fontos olvasmányélményükről az elmúlt évből. 2014-ben nyolc irodalommal foglalkozó ismert személyt kértünk fel arra, hogy írjon nekünk ajánlót, amit aztán mi közzéteszünk Facebook-oldalunkon. Az első alkalomtól eltérően már fényképet is kértünk szerzőinktől, amin a bemutatott kötettel láthatóak. Most összegyűjtve itt az oldalon is elérhetővé tesszük az anyagot. A sorrend az eredeti megjelenés sorrendjét követi.
Sirokaï Mátyás - költő, zenész, A beat tanúja
Nemes András: Entropláza
Kezdjük azzal, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban hamarosan remélhetőleg idejétmúlt közhely lesz: Nemes András Entroplázájáról hét év alatt legfeljebb hét kritika jelent meg, a könyvet olvasó beavatottak száma pedig valahol hetvenhét és százötvennégy fő között mozog. Pedig a kétezres évek egyik legdögösebb magyar debütkönyve jó okkal nyerte meg a Fiatal Írók Szövetsége kötetpályázatát próza kategóriában. Ezután viszont ahelyett, hogy kultkönyvvé vált volna, feledésbe merült, vagy legalábbis lappangásba kezdett. Megkockáztatom, 2007-ben mintha nagyobb lett volna a szakadék a két nagy mumus, a szépirodalom és a populáris irodalom között, az Entropláza pedig nem udvarias könyv, ami hagyná magát besorolni. 2014-ben viszont már mintha enyhülne a helyzet, ami talán így, utólag is segíteni fogja Nemes András könyvét, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson.
Az Entropláza olvasása közben megtörtént velem az, ami csak ritkán fordul elő: egy-egy rész (a könyv 3 hosszabb elbeszélésből és két rövidebb novellából áll) végén egy gyerek örömével lapoztam vissza az elejére, hogy újraolvassam. Az Entropláza ugyanis mindfuck a javából, méghozzá olyan szintű, amiért se Kafkának, se Philip K. Dick-nek nem kellene szégyenkeznie. Az elme féregjárataiban való bolyongásnál azonban még delejesebb a könyv világa. A pusztulás hatalmas vásznaira álmodott víziók magyarázat és mellékelt térkép nélkül nyelik el a látogatót, aki olvasás közben a szereplőkkel együtt bizonytalanodik el abban, hogy kinek az arcát is viseli. Az Entropláza látlelet az identitás képlékenységéről, 153 oldal az apokalipszisből, ami harsonák nélkül, egy elmegyógyintézetté alakult nagyváros falai között jön el.
Holló-Vaskó Péter (A. M. Aranth) - író, szerkesztő
Moskát Anita: Bábel fiai
Épül Bábel Tornya, százezrek imáiból, izzadságából és véréből épül. És amíg a torony égigérő kőzsarnokként építteti önmagát, istentetovált papok róják a tömeget és vadásszák azokat, akiket nyelvdémon szállt meg, és emberek áldozzák fél kezüket, szívüket, lelküket, hogy a habarcsba keverve az épület még magasabbra törjön. A torony hatalma pedig túlnyúl Bábelen és más világokból is átrángatja magának az áldozatot féktelen éhségében...
Lenyűgöző fantasy (?) regény a Bábel fiai, amely mindent tud többek közt a pokolról, amit a vallás nevében létrehoz időnként az ember, és a mennyországról, amit a szeretettel tud a földre hozni - ha éppen akar.
Moskát Anita - író, szerkesztő
Chuck Palahniuk: Fulladás
Palahniukot olvasnom „biztonsági játék”: tudom, hogy provokatívan mocskos lesz, és azt is, hogy egy ültőben be akarom fejezni. A Fulladás szereplői nem illenek a társadalomba, mintha egy kisgyerek próbálná a csillag alakú építőkockát beszuszakolni a négyzetes lyukba. A skanzenben anakronisztikusak; a demens anya előtt idegent játszanak el, nem a gyermeket; a világ szemében tévelygők. A pótcselekvés mentőöv. A függőség gyógyszer. Hiába ordít Palahniuk egy centiről az arcomba, hogy hahó, ez vagy te, ezúttal azt éreztem, amit az író könyveinél még soha: a patikamérlegen adagolt megbotránkoztatás ellenére tulajdonképpen szereti ezeket az embereket. Szeret minket, bármilyen korcsnak is tartja a társadalmat. Ha elkezdünk fulladozni, ő majd atyaian hátba vereget, és így a regény vége olyan megváltásélmény, mint hosszas fuldoklás után az első korty levegő.
Kleinheincz Csilla - író, szerkesztő
Graham Joyce: The Year of the Ladybird
Idén három Graham Joyce regényt olvastam, ebből kettőt a halála előtt, egyet pedig utána. Amikor eltávozott, még élénken élt bennem a The Silent Land és a The Year of the Ladybird emléke, és mindkettőben megtaláltam a búcsúzás mondatait. Joyce csodálatos író volt, akinek minden könyvét élmény és reveláció volt olvasni, és olyan finoman egyensúlyozott a mágikus és a realista világképek között, hogy a félig kimondott varázslat és a valóság között fellépő feszültség ellenállhatatlanná tette a prózáját. A The Year of the Ladybird az utolsó, befejezett regénye volt, amely, annak ellenére, hogy már betegsége során írta meg, az élet igenléséről és a halál elengedéséről szól. Főhőse, David egy angliai üdülővárosban vállal nyári diákmunkát, éppen azon a településen, ahol az apja annak idején meghalt. Míg David belekóstol a felnőtt életbe, megtapasztalja az első testi és lelki szerelmet, belegabalyodik az üdülőtelepet működtető takarítók, pincérek, énekesek és táncoslányok szövevényes világába, és szembesül a hetvenes évek Angliájának árnyoldalaival is, a rasszista politikával és a munkásosztály elégedetlenségével. Eközben pedig egy férfi és egy kisfiú furcsa párosára figyel fel, és a szerző végig ügyesen lebegteti a kérdést, szellemekről, vagy David saját emlékeinek kivetült kísérteteiről van szó? Nagyon emlékezetes, gyönyörűen felépített és megírt könyv, méltó lezárása egy kivételes író életművének. De a veszteség azért továbbra is mar, hogy ezután Graham Joyce-nak nem lesz újabb regénye, most már soha többé.
Gy. Horváth László - műfordító
John Williams: Stoner
Egy tanyasi gyereket 1910-ben ösztöndíjjal felvesznek a Missouri Egyetem agrárkarára. Segíthet majd ágrólszakadt szüleinek a tudományos földművelésben. Vág az esze, a szaktárgyak jól mennek, de két szemeszter irodalmat is kell hallgatnia. Végigkínlódja a Beowulfot, Chaucert – aztán a tanáruk felolvas a szemináriumon egy Shakespeare-szonettet (a 73-at, tessék kikeresni). És Stoner megdöbben, nem érti, hogy lehetett ő öt perccel előbb még a korábbi énje, hogy nézhetett ki a tanterem, a kert, a kampusz úgy, ahogy. Hiszen most már minden más. Amikor a tanár megkérdi, miről szól a vers, nem jön ki hang a száján.
Mire befejezi az egyetemet, már bölcsészdiploma várja. És tanársegédi kinevezés az angol tanszékre. Utána rossz házasság, félrenevelt leánygyermek, kései szerelem, halál. De az irodalommal, tanítással (na meg egyetemi praktikákkal) töltött évtizedek megérték. Stonernek jó élete volt, nyilatkozta karját széttárva az író, amikor arról kérdezték, miért írt ilyen szomorú regényt. Amely regény amúgy egy elfeledett klasszikus a 20. század közepéről. A nemrégi francia kiadás hatalmas sikere után reneszánszát éli mindenhol, olyan emberek nyilatkoznak róla szuperlatívuszokban, mint Bret Easton Ellis, Julian Barnes, Ian McEwan, Colum McCann, Nick Hornby vagy éppen Tom Hanks.
Ez lesz a következő munkám, 2015-ben jelenteti meg a Park Kiadó.
Németh Vladimir - a Fumax Kiadó főszerkesztője
Rene Denfeld: The Enchanted
A kedvenc könyvem, amit idén olvastam csak jövőre fog megjelenni, úgyhogy azt még nem tudom bemutatni.
A már megjelentek közül viszont ez a kötet, Rene Denfeld: The Enchanted című mágikus realizmussal teli (bár kint fantasy-nek sorolták be), szépirodalmi thrillere lett a kedvencem. Az írónőnek több non-ficton könyve már megjelent régebben, de ez az első regénye, amely egyre több évértékelő listán kerül a legjobbak közé, és pár hete megnyert egy rangos irodalmi díjat Franciaországban is. A regény csodálatos prózával íródott, szinte minden mondata költői, ugyanakkor rendkívül nyomasztó és kőkemény is, de nem naturalista módon, úgyhogy egészen egyedi élményt nyújt.
Sepsi László - író, kritikus
Grady Hendrix: Horrorstör
Életemben talán négyszer jártam az ORSK-ban, vettem nagy teherbírású nejlonszatyrokat, fogyasztottam különös húst furcsa szószban és vásároltam egyszer egy antiallergén plüsspatkányt, viszont mindannyiszor úgy éreztem, ez a hely egy csapda. Órákon át rovod a köröket, de újra meg újra a gyerekosztály hátborzongató kacajai közt lyukadsz ki (pedig követted a nyilakat!), a szembejövő forgalomban megvető tekintetek és neked ütköző vállak sejtetik, hogy te vagy, aki rossz úton jársz, az érzés pedig csak növekszik: a gunyoros némaságban figyelő WANWEIRD konyhafelszerelés, a HÜGGA irodaszékek és MÜSKK heverők nem akarják, hogy hazamenj. Miért is mennél, hiszen ez a tökéletes otthon, fáradj el végre az értelmetlen körben járástól, törődj bele, hogy odakint minden csak rosszabb és maradj köztünk! Örökre. Amikor egy fűrészporillatú téli estén először megnyitottam Grady Hendrix Horrorstör című regényét, azt vártam tőle – mint minden horrortól –, hogy segít szembenézni a traumával, hiszen a farkasemberektől is azóta nem félek, hogy egy hétvége alatt megtekintettem egy bő tucatot a vonatkozó mozgóképekből. A Horrorstör könnyeden indul, mint egy Edgar Wright-film, de mind sejtjük, hogy a széklettel összemaszatolt BROOKA dívány rejtélye mögött elmondhatatlan borzalmak lappanganak, hamarosan vér és ektoplazma szennyezi majd a makulátlan FRANJK asztalokat. Mert hajnali kettőkor kihunynak a fények, és ezután az ORSK már nem áruház, hanem az, ami évszázadokkal korábban volt: a Cuyahoga Panopticon, ahol a kérlelhetetlen főfelügyelő szabadította meg a rábízott szerencsétleneket minden emberi gyengeségüktől. Nincs különbség börtönlabirintus és egy áruház kusza folyosói közt: mindkettő úgy épült, hogy delíriumos kóborlásaid során megtörjék az akaratod, az ORSK és a Cuyahoga egyaránt precíz mérnöki számítások alapján felhúzott mesterséges purgatórium, amiknek falai közül csak úgy szabadulsz, ha megadod magad, és önként vásárolsz egy JODLÖPP vasálarcot. Az ORSK katalógusok dizájnját imitáló kötetet megrendelőlapok és munkatársaknak szóló szabályzatok gazdagítják, a fejezetek pedig kiemelt árucikkek képes ismertetőivel indulnak. ALBOTERK futópad, amivel soha nem ér véget a séta; GURNE szíjakkal ellátott hordágyak a gördülékeny kezelésért; INGALUTT hidroterápiás kaloda a lélek nyugalmáért. Bármikor szükséged lehet rájuk.
Hogy visszataláltam-e a helyes ösvényre és megtisztultam-e a félelemtől a Horrorstör elolvasása után? Nem hiszem. Attól tartok, lélekben gyenge maradtam. Egy ORSK-ot reklámozó szórólap zárja a regény, ez áll rajta: „Sosem állunk meg. Sosem alszunk. És már veled vagyunk az otthonodban is.” Velem már nem: tegnap óta nincs több bútor a szobámban.
Brandon Hackett - író
Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga
A Saga az utóbbi évek legegyedibb és legsikeresebb felnőtteknek szóló képregénysorozata (ismerve a hazai viszonyokat, magyarul szerintem soha nem fog megjelenni), amelyben Brian K. Vaughan író és Fiona Staples rajzoló fittyet hánytak a zsánerhatárokra és a szabályokra, ehelyett valami olyan természetesen egyedit hoztak össze, ami egyrészt számtalan díjat nyert az elmúlt években, de ami még fontosabb, a közönség rajongását is kivívta.
Mágusok, monitorfejű robothercegek, cinikus szellemek, egy szexbolygó, egy óriásmacska, aki megmondja, ki mikor hazudik, egy titokzatos regényíró küklopsz, aki egy világítótoronyban lakik, egy élő űrhajó, ami oda megy, ahová akar, de azért kérhetsz is tőle útirányt, hátha hallgat rád. Egy technokrata és mágikus civilizáció áll háborúban egymással, de a két főhős, az ellenséges táborokból származó Marko és Alana ezzel nem törődve egymásba szeretnek, és amikor az első oldalon meg is születik a lányuk, a történet narrátora, Hazel, fejvadászok és nemesek veszik üldözőbe, hogy elvegyék tőlük a gyereküket.
Ez az igazi történetmesélés, sodró, meghökkentő, laza és fordulatos cselekménnyel, kedvelhető karakterekkel és mondanivalóval. Színtiszta fantasztikum.
