Sokan emlékezhetnek A tökéletes trükk című filmben a Robert Angiert alakító Hugh Jackman tanácstalanságában felkeresi a látványos bemutatókat tartó különc, heterokrómiás feltalálót, Nikola Teslát, hogy segítséget kérjen a teleportáló ember nevezetű bűvészmutatvány modern megvalósításában. A kísérletezéseket azonban abba kell hagyni, mert egy bizonyos Mr. Thomas Edison emberei szétverik Tesla műhelyét. Christopher Nolan filmje ugyan csak felvillantotta a két feltaláló közti rivalizálást egy másik rivalizálás árnyékában, de megmutatta, hogy a fizikatörténet és a technológiai fejlődés korántsem olyan unalmas, mint azt néha a fizikaórákon láthattuk, hanem akár vérre menő küzdelem is lehet. Bizonyára a technológia és a viktoriánus kor iránt rajongó steampunk mellett ez a néhány perc (és a Teslát alakító zseniális David Bowie) is hozzájárult ahhoz, hogy a két tudós versengése újra a köztudatba kerüljön, és hogy napjainkban valóságos Tesla-reneszánsz alakuljon ki, a könyvek és filmek mellett már zenés színpadi produkciók is születnek.
Nolan filmje nem tért ki arra, hogy e küzdelem mögött jóval bonyolultabb és több szereplővel futó szálak vannak, de szerencsére mások éppen ennek járnak utána. Az Alan Turing életéről szóló Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvírója, Graham Moore átalakítva ugyan, de a maga teljességében próbálja meg összefoglalni az „áramháborúként” elhíresült eseménysort. Az áramháború elsősorban a híres feltaláló, az elutasításokat nehezen tűrő üzletember Thomas Edison és a szintén híres feltaláló, az üzleti életben kevésbé erőszakos George Westinghouse között zajlott. Az ellentét pedig különböző találmányok szabadalma feletti versenyből, valamint több száz perből bontakozott ki, amivel a korabeli sajtó is sokat foglalkozott. És ha konkrét fegyveres háború nem is tört ki, de számos, a törvény által már nehezen tolerálható megmozdulás (gyakran fizikai kontaktussal) azért bőven előfordult ennek során.
Arról az időszakról beszélünk egyébként, amikor már van távíró, világhódító útjára indult a telefon (Edison vs. Bell, de ez egy másik történet), zajlik a hagyományos gáz alapú technológiáról az elektromosságra való váltás, hogyan lehet a gázlámpákat például izzólámpákra cserélni, vagy az egyenáramról váltakozó áramra átállni. Mindennek oszlopos tagjai voltak az áramháború szereplői, akik éppen azon dolgoznak, hogyan lehet minél gazdaságosabban és messzebbre elektromosságot vinni a városokba, kerületekbe, vagy a lakásokba és gyárakba, és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a mellékelt New York-i utcakép is mutatja.
Ám ennél is jóval nagyobb a tét, hiszen a végső cél nem más, mint hogy ki látja el árammal egész Amerikát. A többi már történelem, ahogy mondani szokás. Ebbe a rivalizálásba pedig előbb-utóbb belesodródnak többek közt olyan emberek is, mint az Amerikába emigrált szerb feltaláló, Nikola Tesla, aki előbb Edisonnak dolgozik, majd egy találmányon összeveszve távozik is, egyenesen Westinghouse kollégái közé, vagy a szintén Westinghouse által felbérelt fiatal, feltörekvő vidéki ügyvéd, Paul Cravath, akik egyébként mind felbukkannak Az éjszaka fénye lapjain. Ám ez nem egy szappanopera következő epizódjának szereplőgárdája, hanem maga a valóság. Moore ugyanis megtartotta a főbb szereplőket, még akkor is, ha nem követi szorosan az eseményeket, sűrít, kitöröl, áthelyez, összevon, kibővít, csak hogy minél izgalmasabb legyen a végeredmény. Ahogy ő fogalmaz: „A történelmi regényként művemet a történelem dramatizált változatának szántam, nem pedig krónikának.” (403. o.) Moore igazi történetmesélő, tudja, hogy egy történelmi regény akkor működik, ha igaza is van meg nem is. És mi csak udvariasan megemelhetjük a kalapunkat és elnézően mosolyoghatunk, hogy igen, igen, pont így.
Meglepő módon Moore nem a tudomány úttörőire koncentrál, a regény főszereplői nem az áramháború vezérei, hanem a pályája elején járó Paul Cravath. Moore tehát alacsonyabb, a hétköznapi ember nézőpontjából tekint e tudós héroszokra. És hogy Paul figurája mennyire jó választás, az már az első fejezetben kiderül, hiszen ilyen jogilag érzékeny ügyekben ki vezethetné jobban az olvasót Iustitia hites képviselőjénél. A fiatal ügyvéd révén ismerjük meg a többi szereplőt, valamint az ügy részleteit és mélységeit, a konkrét eseményeket, a szabadalmak jogi problémáit, és az ő „naiv” nézőpontjából ismerhetjük meg a bonyolultabb fizikai kérdéseket is, mint az izzószál anyagai közti különbség vagy a váltakozó áram újításai, valamint a verseny (jogi) dilemmáit is, az olvasó pedig vele együtt mérlegelheti a lehetséges következményeket vagy következő lépéseket. Az ügyvéd figurája és a számos jogi szituáció miatt a könyv leginkább a jogi krimikre emlékeztet, pontosabban ebből a műfajból is magára szed néhány elemet. Paul azonban nemcsak a történet antagonistája, hanem a szöveg értelmezése szempontjából is kiemelt szerepe van, aki rögtön az elején narratív metafigurává emelkedik: „Paul zseniálisan alkotott történeteket. Meséi tökéletesen adták vissza a valóságot. Az egymástól távol álló eseményekből is könnyen alkotott összefüggő történetet. […] Paul tudta, hogy még egy valódi történet is csupán a képzelet műve.[…] Paul ügyvédként olyan történeteket mesélt, melyek erkölcsi tanulsággal bírtak. […] A védőügyvéd feladata nem az igazság megállapítása, hanem egy olyan történet megalkotása, ahol a tényekből egyértelmű erkölcsi tanulság vonható le.” (18.) Nem éppen konvencionális ügyvédi nézet Paulé, de az olvasó számára lefekteti az alapokat, hogy a regényben is inkább a történetmondás és a szövegalkotás mikéntjére, valamint az esetleges tanulságokra irányítsuk a figyelmünket.
Kétségtelen, hogy Moore is profi történetmesélő, magabiztosan tartja kezében a szálakat, sikerrel sűríti az eseményeket, és emel ki fontosabb fordulópontokat, mindeközben azonban elfelejt valamit. A történet szövevényessége miatt ugyanis alighanem kevesebb energia jut a szereplők mélységeinek ábrázolására. Paulról tudunk meg a legtöbbet, láthatjuk az ügyvédi iroda belső működését, a családját, és az ügy minden buktatóival szembesülünk, a többi szereplőt pedig leginkább az ő nézőpontjából ismerhetjük meg. Edisonnak sokáig csak a gonosz, gazdag badass szerep jut, bár a végén kap némi ellensúlyt; Westinghouse már szerencsésebb, a magánéletében is bemutatott figura jóval több árnyalatot kap; hármuk közül Tesla emelkedik ki a leginkább, esetében pedig apró mozzanatok, gesztusok (például látomások, pszichés zavarok) visznek közelebb a jellemábrázoláshoz, de még inkább a különös nyelvhasználata, amit nem csak Moore oldott meg zseniálisan (lásd szerzői jegyzetek), hanem a fordító is sikerrel birkózott meg vele. Sajnos a felek közti súrlódásból fakadó energia viszont igen csekély. Paulnak ugyan még jut egy-egy frappánsan felépített jogi érvelés, de Teslának minden szerethetősége ellenére is csak a bolond vagy a buffó szerep jut, és sajnos Edisont és Westinghouse-t sem küldik ringbe, nincsen igazi vita, sem démoni monológok, ami igazán feszültté tenné a történéseket, holott mégiscsak olyan lehetett volna ez, mint amikor Al Pacino és Robert De Niro először szerepelt együtt a filmvásznon a Heatben. Jóval érdekesebb azonban a rejtélyes múltú operaénekes, Agnes Huntington története, aki egy rágalmazási per miatt béreli fel Pault, majd önkéntelenül is belefolyik az áramháború eseményeibe. És Graham Moore profi, pontosan tudja, hogy egy történet hiányosságait egyetlen kötőanyag tudja pótolni: a szerelem. Paul és Agnes szála igazán élettel teli, bontakozó kapcsolatuk és évődésük, kellő drámával felépített. A szerző persze pontosan tudhatja azt is, hogy a szerelemhez mindig kell egy másik kötőanyag: a képzelet. A két szereplő története ugyanis szintén a valóságon alapul, ugyanakkor erről lehetett a legkevesebbet tudni a forrásokból, ezért itt bőven volt tér az írói fantázia kibontakoztatására. És meg kell hagyni, igen színvonalasra sikerült. Éppen emiatt sajnálhatjuk, hogy a többi szereplőre kevesebb energia jut. A szellős, rövid fejezetekre tagolt regény így is több mint négyszáz oldal, ennek ellenére nyugodtan lehetett volna hosszabb is. Úgy vélem, ebben mutatkozik meg leginkább a szerző forgatókönyves múltja: dramaturgiája inkább van a könyvnek, mint karakterei, a figurák sokszor csak jönnek-mennek, belépnek a színpadra, elmondják, amit tudnunk kell, aztán haladunk tovább a következő színre, és hiába vannak drámai pillanatok, nagy bukások, némi hiányérzettel meg kell azért küzdenünk.
Vagy az is lehet, máshol kell keresnünk a megoldást. A könyv valódi főszereplője ugyanis nem más, mint a villanykörte. Pontosabban az izzólámpa és az azzal kapcsolatos technológia felfedezésének a története. Szerencsésebb, ha inkább erre tesszük a tétjeinket. Az éjszaka fénye kiváló példa arra, hogy egy – a mai ember számára legalábbis – ennyire hétköznapi tárgy története is tartalmazhat annyi fordulatot és izgalmat, mint egy skandináv krimi. A technológiatörténetet – alighanem a romantika zsenikultuszának köszönhetően (ezt is) – előszeretettel lát(tat)juk különc zsenik sorozataként, akiknek a fejéből csak úgy kipattannak a találmányok (akár már készen is), és hajlamosak vagyunk elfelejteni az úttörőket vagy éppenséggel az elbukottakat, akik mind hozzájárultak a cél eléréséhez. Graham Moore könyve azért igazán érdekes, mert bevezet minket az izzólámpa szabadalmaztatásának jogi problémáiba vagy az egyenáram kontra váltakozó áram működésének szövevényes világába, és mindezt egy tudománytörténeti és filozófiai kontextusba helyezi. Ebben a nagytotálban pedig jóval sikeresebb is a könyv, mint a szereplők esetében. És ennek megértésében segítenek a regényt keresztül-kasul átszövő mottók is. A regény minden egyes része és fejezete élén ugyanis egy idézetet találhatunk feltalálóktól, filozófusoktól, tudósoktól, akik szinte egy görög dráma kórusaként kísérik az „áramháború” eseményeit, jócskán tágítva ezzel is a regény „színpadának” méretein. És nemcsak a szereplőktől származó valós idézeteket olvashatunk, hanem a témához lazábban kapcsolódó személyektől is, mint Alexander Graham Bell, James Watt, Friderich Nietzsche, sőt meglepő módon az időben előrébb ugorva Thomas Kuhn és Karl Popper, valamint Bill Gates és Steve Jobs neve is előkerül. Ez nagyon izgalmas gesztus, hiszen a paratextusok a hangulatfestésen túl arra hivatottak, hogy extra rétegeket szolgáltassanak a lehetséges értelmezések számára, és valóban sokáig lehet ezekkel játszani. Ez a sokszólamúság eleve arra hívja fel a figyelmet, hogy a technológia egy időben nem elhatárolható, sok területet érintő diskurzus, mondhatni Moore bizonyos értelemben az izzólámpa foucault-i archeológiáját végzi el, amúgy „románcosan”. E sok hang közül ki kell emelnem Kuhn és Thomas Hughes nevét: az anomáliák, a megoldatlan problémák a paradigmaváltásokban (Kuhn), vagy a hughesi „fordított kiszögellés” („egy rendszer azon komponensei, amelyek elavultak vagy lemaradtak a többi komponenshez képest” – 155.) gondolata mind azon alapul, hogy a „hibák”, ellentmondások nélkülözhetetlenek a tudományok fejlődésében, és egy gondolat (felfedezés) mindig más gondolatokkal versenyezve válik uralkodóvá. Legyen szó akár egy szén izzószálról vagy az izzólámpa üvegbúrájáról. Moore érthetővé teszi az elméletet a gyakorlatban. Érdekes módon Moore a regény egész szerkezetét is a hughesi fogalmakra építi, amikor a tézis–antitézis–szintézis antik retorikai formájához hasonlóan a „kiszögellés–fordított kiszögellés–megoldás” három részére tagolja a könyvet, aminek szintén utána lehet eredni egy alaposabb elemzés során. Lehet, valakinek már túl sok ez a cifrázás, de én szeretem az efféle bonyolult architektúrájú szerkezeteket. Miközben azért azt is be kell ismernem, hogy folyamatos olvasás közben a megalomán idézethalmozás sajnos hamar megülheti az olvasó gyomrát, hiszen afféle pop-up reklámként állandóan az olvasó arcába ugrik egy idézet, és így hamar didaktikussá és fárasztóvá válik ez. Különösen akkor, amikor egy (elég egyértelmű) zárójelenetet már a következő fejezet mottója magyaráz. Az idézetek terén tehát a kevesebb néha több elve érvényesülhetett volna.
De vajon mi lehet a regény „többlete”, maradványa? Fentebb már idéztem, hogy Moore a történetmondást és az erkölcsi tanulságokat állítja párhuzamba. Anélkül, hogy elmerülnénk a didakszis obskúrus világában, nézzük meg, vajon mik lehetnek akkor Az éjszaka fénye tanulságai. Az egyik nyilvánvalóan a végén található. Az „áramháborúnak” látszólag vége, a helyszín Kanada. A három kiváló tudós, Edison, Westinghouse és Tesla, valamint a negyedik muskétás, Paul Cravath, a Niagara-vízesés mellett állnak. A téma: mit adtak nekünk az áramlovagok? És eközben azon lamentálnak, hogy a zsenik és a „csodák kora”, amikor az ember „még őszintén rácsodálkozhat a […] találmányokra” véget ér, mert a feltalálók helyett jönnek az olyan professzionális szakemberek, mint Henry Ford. A regény befejezése tehát egy másik kor nyitánya, bevezeti a 20. század technológiai robbanását, fejlesztéseit és még brutálisabb versenyeit. Mondhatni nosztalgikus búcsú, lenne, de a regény alapján épp azt érthetjük meg, hogy a „csodák korát” éppen ezek az emberek törölték el a saját tevékenységükkel: Edison az ipari, laboratóriumi feltalálással és a vállalati versenyekkel, Westinghouse a fejlesztésekkel és gyártással, Tesla az állandó, szűnni nem akaró újításokkal, sőt még Paul Cravath is az ügyvédi irodák működési rendszerének megújításával. Azaz a modern nagyvállalatok és az ipari technológiák kibontakozását láthatjuk itt kicsiben, amelyek megalapozták a következő évszázadot.
A másik „tanulság” viszont a könyv elején található. És erre az első fejezet első mondata rögtön figyelmeztet is, és előrevetíti, hogy a verseny korántsem lesz ártatlan: „Azon a napon, amikor először találkozott Thomas Edisonnal, Paul végignézte, ahogy egy férfi elevenen elég a Broadway felett.” (15) El kell ismerni, hogy zseniális első mondat. A regényre pedig végig nyomasztóan telepedik rá az a gondolat, hogy minden az életre irányuló törekvés egyúttal halállal jár, és ez alól a könyv sem kivétel: „Minden történet technikai találmány, ami nem is áll távol attól a felfedezéstől, ami azon a reggelen leolvasztotta a férfi bőrét a csontjairól. Egy jó történet éppen ilyen veszélyes lehet.” (18.) A technológiatörténet diszkurzív jellegének a tudatosítása éppen ezért fontos. Könnyű lenne elintézni azzal ezt a könyvet, hogy ez a fény és a sötétség, jók és gonoszok háborúja, de nem, bizonyos értelemben itt mindenki a Birodalom oldalán áll. Ahogy Edison mondja a regény elején, „[a]ki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni” (29), és ezzel riválisa se nagyon vitatkozna. Edison és Westinghouse megszállottsága leginkább az aranyásókéra hasonlít, és nem is törődnek azzal, hogy miközben fényt, életet akarnak vinni az éjszaka sötétjébe, ezzel együtt „feltalálják” a halált is. Az izzólámpa felfedezésének egyik „anomáliája” ugyanis nem más, mint a villamosszék. És mint tudjuk, ennek a találmánynak már kevésbé dicsőséges az útja. Az első széket pedig Edison egyik alkalmazottja, Harold P. Brown készítette Westinghouse váltakozóáram-technológiáját alkalmazva. Az utóbbi nyilván kevésbé lelkesedett ezért az ötletért. Moore kiváló érzékkel emeli be ezeket a szálakat is a történetbe, és állít emléket a tudományok sötét oldalának is.
Van azonban egy harmadik lehetőség is, és itt visszatérnék a mottók szerepére. Fel kell tennünk azt az első oldalaktól kínzó kérdést is, hogy ebben a 19. századi történelmi regényben mégis mi a fenét keres Bill Gates és Steve Jobs? Mint említettem, Moore profi. Tudja, hogy minden történelmi regény akkor működik, ha a mai korról is elmond valamit. Az éjszaka fényében ott rejlik egy másik regény is: a jelenkori technológiai fejlődés két meghatározó alapfigurája Bill Gates és Steve Jobs vitája, amely az idézett részek alapján határozottan úgy tűnik, hasonló hőfokon égett, mint Edison és Tesla versenye. (Sajnos egy kései harmadik szereplő, Elon Musk fájóan hiányzik ebből a sorból.) A regény tehát olvasható a modernkori techlovagok rivalizálásának allegóriájaként is. A két szálat olyan szép momentumok kötik össze, mint amikor Paul a csillagokról és a jövőről elmélkedik: „Paul [t]ekintete végigsiklott a tündöklő csillagok közötti konstellációkon: a Göncölszekéren, az Orionon és a Kassziopeián. […] Az élet furcsa fintora e csillagképekkel kapcsolatban, hogy alakjuk csupán a képzelet szülte narratíva volt. Az égbolt legragyogóbb képét valójában csak az ember képzelte oda. Ha a pillantásunk másképp esett a csillagokra, hirtelenjében az alakjuk is megváltozott. Elég egyetlen pislogás, és úgy köthetjük össze a csillagokat, ahogy csak akarjuk.” (266.) És amire később egy Steve Jobs-idézet referál majd: „Nem lehet összekötni a pontokat a jövőt fürkészve, az összefüggések csak utólag visszanézve látszanak. Az embernek bíznia kell abban, hogy a pontok valahogy össze fognak kapcsolódni a jövőben.” (327.) És valóban, ha innen nézzük ezeket a „csillagokat”, akkor további narratívák nyílnak majd a könyvben. Végig az volt a benyomásom, mintha Moore legszívesebben Jobs és Gates kapcsolatáról írt volna könyvet, nem tagadom, azt is szívesen elolvasnám. Említettem már egyébként, hogy Tesla a vezeték nélküli telefonon is gondolkodott?
Az éjszaka fénye összességében jó könyv. Nem a letehetetlen olvasmányok közé tartozik, de mégis izgalmas kötet, amely képes arra, hogy bizonyos tudásokat elmélyítsünk magunkban, vagy éppenséggel új ismereteket szerezzünk magunknak azzal, hogy utánaeredünk az információknak. Kétségtelenül sokat lehet vele molyolni, és végtére is, a jó könyveknek ez is az egyik fokmérője. (Szerencsére a magyar kiadás is csak néhány bosszantó fordítói-szerkesztői hibát tartalmaz, de ez nem von le az élvezeti értékéből, és még a polcon is jól mutat.) Engem mindenképp meggyőzött Graham Moore íróként, számomra rendkívül szimpatikus alkotói szemlélete. Éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok a hamarosan magyarul is megjelenő Bűnösök című harmadik regényére, amely az amerikai igazságszolgáltatás, a média és a faji előítéletek viszonyát tárgyalja egy gyilkosság révén. De a Sherlock Holmes eltűnésével és “halálával” foglalkozó első The Sherlockian című könyve is megérdemelné a kiadást. Aki pedig az áramháború témája iránt érdeklődik, az sem marad tartalom nélkül, bár elsősorban mozgóképes formában: ott az áramháború triójáról még 2017-ben készült, impozáns névsort felvonultató, ám sanyarú sorsú The Current War című film, olyan sztárokkal, mint Benedict Cumberbatch, Tom Holland és Michael Shannon; a címadó életét feldolgozó Tesla Ethan Hawke és Kyle MacLachan szereplésével, és állítólag Moore könyvéből is terveznek filmet.
Végül egy utolsó lábjegyzet. Az áramháborúnak jóval kiterjedtebbek voltak a frontvonalai. Edison és Westinghouse versenyétől több ezer kilométerre ugyanis három magyar tudós, Zipernowsky Károly, Bláthy Ottó Titusz és Déri Miksa transzformátora éppen megújítja a villamosenergetikai ipart, és a híre nagy visszhangot kiváltva végül Amerikába is eljut, ahol a két nagy rivális is tudomást szerez róla. Hátha egyszer valaki megírja az ő regényüket is.
(A képek forrása: Wikipedia)