A járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának.
A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele.
A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).
Európai kiadványok közül a korábbi évekhez képest idén jóval kevesebb képregényhez volt szerencsém, ennek ellenére Hubert Boulard és Bertrand Gatingol Az óriás istenek-ciklusa (Les Ogres-Dieux) lenyűgözőnek bizonyult és mindenképpen szeretnék majd cikket írni róla. A sorozat a revizionista műmese és a klasszikus értelemben vett fantasy határán áll, de valami olyan elképesztően egyedülálló hangulatot és stílust üt meg, amihez foghatóval még nem találkoztam, nem hogy képregényben, de más médiumon belül sem. Egyszerre fennséges, groteszk, érett és naiv, mint valami irodalmi ősleves, amiben ott rejlik minden lehetséges történet potenciálja, ám ehelyett inkább egy nagyon precízen felépített történetet tár elénk a cselekmény szintjén, ami csak szűk keresztmetszetét adja a számára felépített világból.
Sok képregényrajongóhoz hasonlóan engem is inkább a midcult filmeknek megfeleltethető Vertigo alkiadó sorozatai köteleztek el a médium mellett és bár rengeteg klasszikusnak számító sorozatot olvastam, azért bőven akad még lemaradásom. Jelenleg két remek sorozatot próbálok a magam tempójában pótolni: Kurt Busiek Astro City című szuperhős-rekonstrukcióját, aminek Local Heroes című ötödik kötetének több mozzanata is örökre beleégett az emlékezetembe, illetve Bill Willingham és Mark Buckingham Fablesét. Utóbbi amennyire döcögősnek bizonyult a kezdeti kötetek alapján, a The Good Prince-t és a The Last Castle idén már letehetetlennek találtam. Őszi cyberpunk beszélgetésünkre felkészülés gyanánt újraolvastam a Warren Ellis és Darrick Robertson teljes Transmetropolitan-sorozatát, immáron harmadjára (illetve épp most olvasom negyedjére, ám ezúttal már a magyar fordítás első kötetét) és továbbra is büszkén vállalom, hogy minden bornírtsága ellenére ez volt a fiatal felnőtt személyiségfejlődésem szempontjából az egyik legmeghatározóbb olvasmányom és nem kevés boldogsággal tölt el, hogy végre Magyarországra is eljuthatott a képregény. Ugyanerre a cyberpunk kerekasztalbeszélgetésre olvastam el Masanume Shirow Ghost in the Shell mangájának első kötetét, ami az idei év legpozitívabb japán képregényélménye volt számomra.
Hasonló meglepetés volt a Judge Dredd: Complete Case Files hatodik kötete. A korábbiakon csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudtam végigrágni magam, már ha egyáltalán, nem is feltétlenül az elavultságuk, hanem inkább a heti strip formátumának sajátosságai miatt, ami véleményem szerint nem igazán teszi alkalmassá a maratoni olvasásra. Az Apocalypse War történetszál után (ötödik kötet) azonban drámai fordulatot vesz az elbeszélés módja és színvonala, nem véletlen, hogy a Judge Dredd világában idegen olvasók számára ezt a kötetet ajánlják kezdés gyanánt.
Ugyanilyen későn érő típusnak bizonyult Jeff Smith Bone című sorozata. Az első két kötet cuki volt, értettem és értékeltem is koncepciót, azonban nem igazán láttam benne azt a fokú zsenialitást, ami indokolttá tette volna, hogy évtizedek óta a legjobb széles korosztály számára készült képregénysorozatként tartsák számon. Aztán elolvastam a harmadik kötetet és végre összeállt, hogy mire is megy ki a játék. Ezért sem meglepő talán, hogy a Konc címen megjelenő magyar kiadásnál a Vad Virágok igyekezett idén kiadni az első három kötetet, ugyanis nagyjából ezek végére indul be csak igazán a cselekmény.
Ha már fantasy, akkor nem hagyhatom szó nélkül a Coda melletti másik kedvenc idei olvasmányomat a zsáneren belül: Timothy Truman és Tomás Giorello King Conan: The Phoenix on the Sword című kötetét, ami Robert E. Howard egyik legkorábbi Conan történetének adaptációja és túlzás nélkül az általam olvasott eddigi legjobb Conan-képregény a Dark Horse korszakából. Csak remélni tudom, hogy egyszer ez a kötet is megéri majd a hazai kiadást, bár elképzelésem sincs, hogy milyen feltételek mellett lenne ez lehetséges így, hogy a jogok nemrég visszakerültek a Marvelhez.
Science fiction tekintetében is két kötetet emelnék ki, Jeff Lemire Sentient című képregényét, ami az újszerű stratégiát követő TKO Studios adott ki (nincsenek képregényszámok, minden címet eleve teljes kötetek formájában adnak ki), illetve Rick Remender és Matteo Scalera Black Science című sorozatának nyolcadik, Later Than You Think című kötetét. Előbbi egy a mesterséges intelligenciát számomra üdítően új módon és hangnemben tematizáló történet, aminek óriási szíve van, utóbbi pedig a végtelen variácójú dimenziók között ugráló Robinson család (á la Lost in Space) formula csúcsra járatása, és a leglenyűgözőbb látványvilágot idén ebben a képregényben láttam.
2020 sem múlhatott el anélkül, hogy ne olvastam volna valamit Grant Morrisontól. Végre befejeztem a Doom Patrolt, leginkább a zseniálisnak bizonyuló HBO sorozat hatására, illetve a DC végre elengedte a Green Lantern Geoff Johns-féle korszakát és Grant Morrisonra bízták, hogy új koncepció mentén rebootolja a franchise-t. A The Green Lantern mindent magába foglal, amire a hozzám hasonlóan ponyvajellegű űroperák iránt rajongó olvasók álmodhatnak, úgyhogy részemről a DC azt csinál amit akar, addig nem fogok akadékoskodni, amíg Grant Morrisonnál hagyják a sorozatot.
Ősztől újabb fordulat állt be az életemben: úgy döntöttem, részben képregények témájában írom a mesterszakos dolgozatomat, éppen ezért egy időre le kellett tennem arról, hogy pusztán az aktuális érdeklődésem által vezérelve válogassak az olvasmányaim közül. Gyakorlatilag minden kilencvenes évek előtti szuperhős-dekonstrukción végigrágtam magam, ám utólag egyáltalán nem bántam meg. Ennek köszönhetően fedeztem fel Frank Miller és Klaus Janson Daredevil runját, ami legalább annyira korszakalkotó volt, mint a Batman: The Dark Knight Returns. Howard Chaykin American Flagg!-jét immáron én is a 80-as évek egyik örök klasszikusaként tartom számon, illetve sikerült végre sort kerítenem Alan Moore eddig kimaradt műveire, a Captain Britainre és a Miraclemanre, amelyek legalább annyira fontos művek a szuperhős műfaj fejlődése szempontjából, mint az utánuk kiadott Watchmen. Moore-tól azonban az örök kedvenc számomra mindig is a Saga of the Swamp Thing marad.
Mivel a szakdolgozatomban és a hozzá készült videóesszémben külön hangsúlyt helyeztem a DC képregény-adaptációkban megjelenő műfaji dekonstrukcióra, rengeteg Superman, Batman és Justice League képregényt olvastam az év második felében annak érdekében, hogy kellően megalapozzam a tézisemet. A számomra új olvasmányok közül a legemlékezetesebbek a következő kötetek voltak. Geoff Johns és Gary Frank: Superman: Secret Origin, ami Superman eredettörténetének sokadik variációja, ám mind közül ezt éreztem a legletisztultabbnak; Jeph Loeb és Tim Sale: Batman: Dark Victory ami a Long Halloweennel indult trilógia utolsó, egyben számomra az egyetlen valóban zseniális darabja; James Robinson: Batman: The Collected Legends of the Dark Knight, ami egy elképesztően színvonalas válogatás a 90-es években kiadott egy-, illetve kétrészes Batman történetekből. Illetve nem utolsó sorban Darwyn Cooke DC: The New Frontier című eposza, ami a számtalan Justice League eredettörténet, illetve Watchmenre adott rekonstruktív válasz közül talán a legfontosabb üzenettel bíró mű.
