2020 sok tekintetben emlékezetes év marad a számunkra, hiszen pillanatok alatt váltunk egy olyan globális járvány részeseivé, amelyet sokféle változatban olvashattunk már, akár kedvenc zsánerkönyveinkben is. Alighanem sokan azt tartják majd a legjobb részének, hogy vége lett, de persze messze még a csúcs, pláne a leereszkedés... Közismert tény, hogy a tavalyi év során a kiadókat is rendkívüli módon sújtották a járvány okozta korlátozások, ám hiába voltak nagy elkaszálások, eltolások, mégis szép számmal jelentek meg új könyvek is (ezúton is köszönet nekik a kitartásért), és szerencsére az olvasók is tartották a frontot. A bezárkózás viszont lehetőséget adott arra – kinek többet, kinek kevesebbet –, hogy időt szánjuk az újdonságokra vagy éppenséggel az elmaradások csökkentésére. A képregényes évértékelőnk után tehát érkezzen a könyves áttekintésünk, így olvastak a szerkesztőségünk tagjai 2020-ban.
Sas Ágnes
Olyan, mintha nem is tavaly, hanem sokkal régebben történt volna, de 2020 elején olvastam az Irha és bőrt Moskát Anitától, és egyértelműen ez lett az egyik kedvencem az évben. Az alapötlet izgalmassága mellett jól aknázza ki a történetben rejlő morális/társadalmi potenciált, anélkül, hogy bárhol didaktikussá válna. Remekek a karakterek is, a történet utolsó harmadában is képesek meglepetéssel szolgálni, közben mégis hihetőek, következetesek maradnak. Egyedül a lezárást sajnáltam, de ez inkább író és befogadó ízlésének szétválása, a szöveg értékeit nem csorbítja. Szintén 2020-ban fedeztem fel magamnak Szvoren Edinát, a kiváló novellistát. Rendkívüli nyelvi világgal képes átadni hétköznapinak érződő történeteken keresztül ezeknek a hétköznapoknak a szorongatóságát, vagy éppen szorongató helyzetek hétköznapiságát. Érdemes interjúkat is olvasni a szerzővel, csodálom a hozzáállását az irodalomhoz. Legvégül pedig nagy felfedezés volt számomra kollégám, N. Nagy Zoltán krimije, a Keselyű. A thriller elemekkel átszőtt szöveg remekül használja a saját magyarságát, feszes tempójú, szórakoztató. Legnagyobb erényének a sajátos atmoszférateremtést tartom, ügyesen kreál önálló mitológiát, miközben valós történelemre, helyszínekre és procedurális ismeretekre épít.
Mindenkinek legalább ilyen jó szövegeket kívánok 2021-re!
Makai Péter Kristóf
Az idei évemben a tervezettnél és a kellemesnél jóval több szabadidőm akadt olvasásra. Az egyik meglepetés számomra az idei könyvkihívásra olvasott Ian McDonald Desolation Road című műve, ami tudomásom szerint eddig még nem jelent meg magyarul.
A könyvet a kihívás “olvass el egy könyvet, amely születésed hónapjában jelent meg" részéhez választottam. A regény egy mágikus realista Marsra kalauzol el minket, ott is a Desolation Road nevű közösség évszázadokon átívelő életébe nyerünk betekintést. McDonaldnek érzéke van ahhoz, hogy a legexcentrikusabb karaktereket a legbizarrabb szituációkba helyezve is meglásson valami mélyen emberit bennük, majd azt az olvasóhoz közel hozza.
A családregényként is működő szöveg szikrázóan eredeti prózáját pedig felüdülés volt olvasni.
Szabó István Zoltán (Steve)
2020 egyik legnagyobb olvasmányélménye számomra Cixin Liu A Háromtest-trilógiája volt. Soha jobb sci-fit még nem olvastam. Ez a csaknem kétezer oldalnyi szöveg kiköveteli magának, hogy kritika formájában írjanak róla, ezért e rövid ajánlóban mégsem ezt a sorozatot ajánlom. Jo Nesbø Macbeth című regénye a tavalyi év másik komoly szövegélménye nálam. A norvég írót aligha kell ma bemutatni bárkinek, hiszen Harry Hole-sorozatával beírta magát a legnagyobb krimiszerzők közé. Ehhez képest talán kevesebben ismerik Macbeth című regényét, mely Shakespeare legrövidebb drámájának újraírása. Nesbø ezzel a regényével bizonyította, hogy nem csupán a krimihez ért, de ahhoz is jó szeme van, hogy hogyan kell egy mindenki által ismert klasszikust izgalmasan parafrazálni. Macbeth története – újraolvasva mind a Shakespeare-drámát, mind a Nesbø-regényt – szinte felkínálja magát arra, hogy krimiként alkossák újra. Ez természetesen csupán Nesbø regényének elolvasása után tűnik egyértelműnek. Már ez is arról tanúskodik, hogy a szerző annyira jó érzékkel nyúlt az anyaghoz, hogy a huszonegyedik századi városi környezet, a drog világa és a rendőrségi korrupció mint alapmotívum tökéletesen rásimul az elmondott történetre, és az olvasó így egy pillanatra sem zökken ki sem a Shakespeare-től ismert történetből, sem a regény szövegvilágából. Külön becsülendő, hogy Nesbø nem követte el az újraírások gyakori hibáját és nem változtatott a történeten csupán a változtatás kedvéért. Minden motívum a helyén van és minden változtatás motivált, tehát értelmezhető. Persze már maga a tény is, hogy ez a történet napjainkba átültetve, műnemeket váltva, ilyen frissen elmesélhető, azt jelzi, hogy a Macbeth hatalomvágyról alkotott üzenete semmit nem változott az elmúlt négyszáz évben.
Benkő Marianna
A tavalyi év elég hektikusra sikerült a munka frontján, így elég sokat olvastam. Meg amúgy is, ez volt talán az egyik legjobb dolog, amit a karanténban csinálni lehetett. A moly szerint évek óta nem is olvastam ennyit, ami, végül is, jó dolog. Képregényes fronton a Transmetropolitan talált be legjobban: kaotikus, túljáratott kapitalista világjában az önjelölt igazságosztó-újságíró, Spider Jones járja őrült táncát és tolja az olvasó arcába a mai világunk embertelenségét. Helyenként didaktikus, de végtelenül szórakoztató. Mellette hasonlóan kegyetlen szórakozás a Prédikátor is, aminek poszt-western világát csak a kegyetlen, cinikus humor teszi elviselhetővé. És nem akarok elfelejtkezni a retro Dredd bíró történetekről, melyek szatirikus éle elemeli az agyatlan akció világából ezt a nagyon is okos képregényt. A regények közül, Steve-hez hasonlóan rám is a Háromtest-trilógia (melynek első kötetéről még évekkel ezelőtt írtam), illetve annak tavaly olvasott utolsó két kötete tette legmélyebb benyomást. Tudományos problémái és az univerzumról alkotott képe egyrészt félelmetes, másrészt hihetetlenül izgalmas; évek óta az első sci-fi, amit egyszerűen muszáj volt kibeszélni, megosztani mással, végiggondolni az ötleteit. Az emberiségről alkotott gondolatai pedig mélyen elgondolkodtatóak: vajon melyik minőség jellemez bennünket leginkább, mi szükséges a túléléshez, a bizalom vagy annak hiánya?Sikerült, legalább részben, bepótolnom 2020-ban a rövidprózák terén a lemaradásomat az utóbbi évek nagy dömpingje után. A GABO kiadó 2018-as és 2019-es magyar antológiáit, Sapkowskitól Az utolsó kívánság Vaják-kötetet, a 2050 ifjúsági antológiáját vagy Karin Tidbeck Rénszarvas-hegy című kötetét bátran ajánlom, de kedvencem Carmen Maria Machado A női test és egyéb összetevők című novellagyűjteménye volt. Erős, kíméletlen és őszinte hangja, szokatlan történetei, a weird és a horror elemeinek hatásos és jó alkalmazása és a női élmények, történetek, a nők önmagukhoz és a világhoz való viszonyát leplezetlenül bemutató írások magasan kiemelkednek az idei olvasmányaim közül.
Erdei Lilla
2020 legkiemelkedőbb olvasmánya számomra egy novella volt. Dragomán György Sorsolás című. írása 2020 szeptemberében jelent meg a Qubiton, a szerző A fényes jövő sorozatában, amelyből a 2018-as Rendszerújra kötet is kikerekedett. Dragomán ezen írásait szokás a sci-fi felől értelmezni, elsősorban a (sokszor nagyon is tipikus) témák alapján, amelyeket az író mégis képes új fénytörésben megmutatni a szokatlan nézőpontok és a hol szikár, hol bekezdésnyi mondatokkal operáló, fojtóan intenzív nyelv segítségével. Mégsem volt ezek között a novellák között egy sem, amely annyira mellbe vágott volna, mint a Sorsolás. Ez – ha már műfaji párhuzamot keresünk – nem sci-fi, hanem a tudomány kora utáni (vagy azon kívüli) fantasy/horror. Egy alvó szörny imádása körül szerveződő vallási kultuszba nyerünk betekintést, amely zsírosan kézzelfogható istenélményt nyújt, ugyanakkor nem is annyira az okokra vagy az eredetre irányuló racionális kérdéseket vet fel, inkább azt az átfogó (a tárgyilagos elbeszélői hangnak és a mesteri információadagolásnak hála egyetlen pillanatra sem didaktikus) kételyt sugallja, hogy ha ez az egész ennyire profánul jelenvaló, akkor egyáltalán merre mutathat a beléje vetett hit. Az egyedüli „szentség”, amely ebben a lepusztult világban megmaradt, igazából a káosz – vagy leánykori nevén a sors iróniája. Szeretnék egyszer legalább feleennyire gusztustalanul felemelőt és lesújtót írni.
Bálint Zsófi
A 2020-as év számomra fantasyvilág-tudásom kibővítéséről szólt. Ebben az évben ismerkedtem meg Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájával, aminek mindhárom kötetét egy hét alatt kiolvastam. Alapvetően nagy rajongója vagyok az olyan történeteknek, ahol a mesehősök világa elevenedik meg, így kifejezetten izgalmasnak találtam a Héterdő világát, amiben a gyerekkoromból ismerős, Magyar népmesékben és Arany László meséiben megjelenő karakterek élnek. A fantasztikusan megalkotott világ mellett, az írónő stílusa és a megjelenített érzelmi, belső dilemmák (pl. a főszereplő, Emese identitáskeresése, megküzdése a gyásszal) bőven elég okot adtak arra, hogy 2020 kedvenc olvasmányai közé soroljam a köteteket, és meghozták a kedvemet, hogy több magyar fantasy íróval ismerkedjek meg a következőkben (listára került Virág Emília Hétvilág című urban fantasy trilógiája is). Szintén ebben az évben fedeztem fel a Netflix sorozatának köszönhetően, a Gabo által újra kiadott Vaják-könyvsorozatot Andrzej Sapkowskitól, amelynek jelenleg ötödik kötetét (Tűzkeresztség) olvasom, és ami szinte azonnal beszippantott gazdag képzeletvilágával, utalásrendszerének széles skálájával, mind a lengyel kultúra, mind a világirodalom tekintetében. A Vaják hozta meg a kedvet az általam eddig csak felszínesen ismert Neil Gaiman dark fantasy regényeiben való elmélyülésre, számos kötete, például a Tükör és füst, illetve a Sosehol is, a 2021-es elolvasandók listáján landolt.
Borbíró Aletta
Évről évre egyre többet gondolkozok azon, hogy mi volt az évem legjobb olvasmányélménye, és amikor a moly.hu segítségével próbálok választ keresni, rájövök, hogy sok jó könyvet vettem a kezembe, de valahogy mégsem sikerült magamtól felidézni egyiket sem az év végén, vagy egyikre sem mondanom azt, hogy na igen, ez nagyon megtalált. Szerettem Terék Anna Háttal a napnak című verseskötetét. Hihetetlenül erős a szövegek atmoszférája, és talán pont ezért ez volt az egyik nagy meglepetés, hiszen a korábbi kötetéért (Halott nők) nem igazán rajongtam. Nagyon jó élmény volt Kleinheincz Csilla trilógiájának zárókötete, az Ezüstkéz* is, de a fogyasztói kultúra tipikus mintájaként egy sorozat esetében nagyon nehezen viselem a lezárást, folyton az új részeket várom, és legyen bármennyire jó egy könyv, a személyes traumám a sorozatokkal sajnos rányomja a bélyeget az olvasmányélményre. Még sok olyan könyvet kiemelhetnék, amik valamilyen okból fontosak voltak nekem 2020-ban – főként a gondolkodásomra tett hatásuk miatt –, de mégis talán a Brian K. Vaughan és Fiona Staples Saga-sorozatának első négy kötete volt a kedvencem. Pörgős cselekmény, szerethető karakterek, olykor szürreális, meglepő, örült világ. A kötet körüli hype miatt kezdtem el olvasni, és hosszú ideje talán ez volt az első olyan, amiben nem csalódtam, szóval idén mindenképp szeretném folytatni ennek a furcsa, bizarr univerzumnak a megismerését.
* A könyvbemutató a YouTube-csatornánkon is visszanézhető – a szerk.
Gaborják Ádám
A tavalyi évem az igencsak sok munka miatt a karatén ellenére sem az olvasásról szólt, számomra is meglepő módon. Bár ha azt vesszük, hogy kiadói szerkesztőként tengetem a napjaim, ezért nem maradt energia a hobbira, akkor mégiscsak a könyvekről szólt ez az év is. És ugyan nem szoktam keverni a kettőt, most mégis kiemelnék néhány dolgot a teendők közül is, mert meghatározták az évemet. Az év nagy részét Christopher Paolini To Sleep in a Sea of Stars (magyarul Álmok a csillagok közt) című új, monumentális regényével töltöttem, ami egyben a szerző első kísérlete a sci-fi zsánerével. A munkát azonban beárnyékolta, hogy ez volt az utolsó közös munkám Bihari György fordítóval, aki sajnálatos módon már nem élhette meg a kötet megjelenését, és így azt sem mesélhettem már el neki, mennyire lenyűgözött, hogy gazdag szókincsével egészen extra rétegeket adott hozzá az eredeti műhöz. Ösztönösen is megérezhetett valamit a szövegben, és egészen egyedi munka jött létre magyar nyelven is, ha lehet, ennyire elfogult. Méltó emlék marad egy kivételes fordító munkásságának. Ugyanígy munka miatt kellett újraolvasnom olyan King-klasszikusokat is, mint a Tortúra vagy a Carrie. Előbbi nagy kedvencem, és ez csak újra megerősödött, utóbbi kapcsán pedig újfent megállapítottam, mennyire jó áll Kingnek, amikor mer kísérletezni is a szövegekkel és nem csak faltól falig írja a történeteket. A kevés jutalomjátékból viszont abszolút kiemelkedik a Piranesi Susanna Clarke tizennégy év után megjelent regénye ugyan rövid, szikár, mégis csodálatos atmoszférájú szöveglabirintus, aminek ott a helye Borges, Italo Calvino és Eco kötetei mellett. Ebből a felsorolásból is látható, hogy a könyv jóval túlmutat a zsáner keretein, sűrű motivikus hálójával és izgalmas irodalmi és művészeti utalásaival igen komoly irodalmi ambíciói vannak. A hollókirályt külön is jó volt felidézni, ezt szintén csak ajánlani tudom. Clarke pedig kétségtelenül korunk egyik legkülönlegesebb szerzője. Nagyon remélem, hogy nem kell ugyenennyit várni a következő kötetre. (A Piranesiről a ViTán Molnár Berta Eleonórával és Moskát Anitával is beszélgettünk.) Végezetül pedig Tom King The Vision című képregényét említeném, elborult hangulatával és ötleteivel üde színfolt a Marvel-kötetek között. King egyébként is sorra mutatja meg, hogy szuperhősökkel is bőven lehet még újat mondani. Örülök, hogy végül magyarul is megjelent a Fumaxnál, és ezek után nem kicsit vagyok kíváncsi a WandaVisionre.
