Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.
Kovács Rezsuk Dániel
A Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára.
Fekete I. Alfonz
Nem olvastam, amikor angolul megjelent 2000-ben, akkor sem, amikor a magyar fordítás 2004-ben. Nem tudtam róla semmit, kizárólag a kíváncsiság hajtott, hogy elolvassam. Később doktorim (egyik) témájává emeltem China Miéville Perdido pályaudvar, végállomását, ami idén húsz éve jelent meg angolul. Nem szándékozom arról beszélni, hogy nekem mit jelent a kötet. Úgy gondolom, hogy az, hogy ilyen mélységben foglalkozom vele, árulkodó. Ellenben bízom abban, hogy az általam tett megfigyelések érdeklődésre tarthatnak számot.
A perdido spanyol eredetű szó, jelentése elveszett. Hogyan tűnik el egy monumentális épület, amely ennyire meghatározza a városkép látványát, kérdezhetjük. Sehogyan, szereplők járnak pórul, a város fergetege nyeli el őket ilyen vagy olyan formában.
A térkép szintén fontos kiegészítője a kötetnek. Ha tüzetesebben megfigyeljük, nem találunk rajta sok tájékozódási pontot, mint például egy tolkieni térképen. Ha pedig a város körvonalain túlra tekintünk, észrevehetjük, hogy az a semmiben lebeg. Nem fontos a kint, csak a bent. És a még bentebb.
A térkép ellenére, amely minha sugallná az átláthatóságot és érthetőséget, a város zártsága és megismerhetetlensége mindenki számára megmarad.
Az egyedüli nézőpont, aki sokkal több információval nem rendelkezik az olvasónál, az az ide érkező Yagharek, a garuda. Vele csodálkozhatunk rá Új-Crobuzon városára.
A másik két fontos szereplő, Lin és Isaac Dan der Grimnebulin számára is rejt felfedezetlen dolgokat a város, annak ellenére, hogy helyiek. Elég csak Lin bizonytalan csatangolására, a Mr. Motley-val történő első találkozására gondolni, vagy Isaac esetlenségét felhozni, amikor a crobuzoni garudákkal akar beszélni.
A regényben felvázolt érdekek, majd célok illetve azok elérésében tett erőfeszítések során Miéville-nek sikerült egy meglehetősen kérdéses erkölcsi normákat szem előtt tartó gallerit és a belőlük kirajzolódó tablót megírnia.
Emiatt olvasás során a szereplők megítélése folyamatosan változik, noha Miéville világossá teszi, hogy melyik oldalhoz mi társítható és ezzel fel is vázolja az erőviszonyokat.
A temérdek történetszál ellenére meglepőnek tűnhet, de a szembenállások végül két táborra osztják a szembenálló feleket. Noha az esetlegesség és a véletlen egy közösségbe terel teljesen különböző fajokat (lsd. a Szövő vagy a Konstruk Tanács), hogy együtt lépjenek fel az oltmolyok ellen.
Gaborják Ádám
Két évtized távlatából visszatekintve is elképesztő, hogy a Perdido pályaudvar, végállomás Mieville-nek mindössze a második regénye volt. Ráadásul a megjelenését követő években szinte az összes jelentős díjat besöpörte magának, a Hugo-díjjal kezdve. Alighanem sok szerző a lelkét eladná, ha legalább egy ilyen könyvet letehetne az asztalra élete során.
A Perdidót ma már az urban fantasy egyik alapműveként tartják számon, de horror és sci-fi elemek egyaránt megjelennek benne, és számos részlete miatt a steampunk körökben is igen nagy respektje van, hiszen megmutatta, hogyan lehet a külsőségeken túl kreatívan felhasználni a viktoriánus kor kultúráját és a gőztudományos gondolkodását. Jóval túlmutatott tehát zsáner határain. Akárcsak a szöveghatárokon. Mieville jó balosként egyike azon zsánerszerzőknek, akik nem hisznek a „csak a szöveg létezik” posztmodern képzeteiben, hanem igenis az irodalmat a kultúra és a társadalom részeként képzeli el, amely tud hatni, kritizálni, változtatni, de legalábbis elgondolkodtatni, és nem kussol a társadalmi egyenlőtlenségek láttán. Vállalt társadalomkritikája csak úgy felhasítja a regény lapjait. És én nem tudom ezért nem tisztelni. (Még akkor is, ha van olyan műve, amiben ez fűnyíróként darálja be a szöveget.) Mieville bizarr urbanisztikai víziója nagyon erős hangulati erővel jeleníti meg a lecsúszott, gazdasági és szociális konfliktusokkal és kétségbeesett, szorongásokkal teli, multietnikumú megapolisz lakosait és nyomorát.Számomra éppen ezek miatt is fontos a háttérben mindvégig megbújó Yagharek, a számkivetett és szárnyavesztett garuda, a Bas Lag-i Ikarusz története. Míg a legtöbb szereplő elvándorol a városból, önként vállalva a száműzetést, addig Yag éppen fordítva, elmerül ebben a városban, előbb álruhában, majd átalakulva, egy helyi emberi identitást magára vállalva azonosulni kénytelen vele. Számára valóban végállomás lesz ez a város. Yagharek az igazán elveszett (perdido) ebben az elveszett, menthetetlen városban. Az idegen, a sivatagi bevándorló, az ismeretlen “vendég” akin keresztül egy külső nézőpontból láthatjuk a város életét, s így az olvasó “szeme”, akivel önkéntelenül is azonosulni kénytelen. Mindannyian (e)migránsok vagyunk Új-Crobuzonban. És értjük meg, hogy mit jelent a kirekesztettség és hogy miért fontos a döntés szabadsága.
Mindeközben csak úgy tobzódunk az írói fantázia csodálatos (nyelvi) burjánzásában a bizarr oltmolyoktól kezdve a városfalakról csorgó dzsuva eleven megjelenítéséig. Az elénk táruló város leginkább H. R. Giger látomásaihoz hasonlatos. Mint egy húsevő virág szirmai, úgy bomlanak ki a város különböző részei, és bezabálják a szereplőit és az olvasóit egyaránt. A pusztulás előtti Babilon képei. Avagy a nevéhez méltón Perdido csakis Szodoma és Gomora rokona lehet. Lehet ezt new weirdnek nevezni, de műveiben Dickens és Zola egyaránt eleven él tovább.
A Perdido stílusalapító mű a zsánerirodalomban és nem véletlenül emlegetik ma már a klasszikusok között. Ha vonz a vad meredély, akkor ez a te könyved lehet.
Benkő Marianna
Az ember alapvetően vágyik a szépre. Persze, hogy mi a szépség, vagy hogy esztétikailag mit tartunk szépnek, az egy másik kérdés, elég szubjektív fogalom. Egy szöveg sokféleképpen lehet szép: jól megformáltak a mondatai, kellemes érzeteket kelt olvasás közben, gazdag a nyelvezete, és még fel lehet sorolni rengeteg más magyarázatot is. Bár több mint 10 éve olvastam a Perdidót, a legélőbb élményem vele kapcsolatban, hogy fantasztikusan gyönyörű a szövege, mégis valahogy rút dolgokat ábrázol.
Miéville egyszerűen túlburjánzó: kifejezései, képei egyszerűen túlfolynak a lapokról és megelevenednek, és ezen keresztül maga a város is. De egy olyan helyszínt és olyan szereplőket kapunk, ami ezen a nyelven keresztül valahogy mégis furcsává válik. Mindig ott van valahol a szemed sarkában, egy szóban, egy kifejezésben valami, ami nem a világodba illő. És ami idegen, az legtöbbször félelmetes is. Mint az oltmolyok, vagy a Szövő, vagy a Bordák, ezernyi apró és nagyobb teremtmény, amik furcsa szimmetriája a végére mégis ismerőssé válik. Az olvasó gázol ebben a gyönyörű szöveg által valóságossá tett mocsárban és végére megérti, hogy túl kell lépnie saját esztétikája korlátain és engednie kell a város vonzásának.
Vagy nem. Miéville prózáját sem lehet mindig befogadni, ábrázolt kérdései, vállaltan politikus tartalma sem szimpatikus mindenkinek (a Bas Lag-ciklus harmadik kötetével én sem bírtam). De ha másért nem is, ezért a szövegért minden zsánerrajongónak érdemes elolvasnia és kilépnie a megszokások gyűrűjéből.
Takács Gábor
A Perdidót nem lehet elsőre megérteni. Nem lehet egy olvasás után azt mondani: “igen, én befogadtam a regényt a maga teljességében, megértettem minden aspektusát, és ezen már egy újraolvasás sem változtat”. Miéville regénye, mint minden remek könyv, csak újabb és újabb olvasások során bontja ki magát igazán. Elsőre az embert letaglózza Új-Crobuzon: a zaj, a bűz, a lakóinak testmelege, a sikátorok sötétje, a magasban sikló vasút, a csatornák és katakombák mélye, a megannyi városrész, amit nyüzsgő és egymástól sokszor rettentően különböző lények népesítenek be. Elsőre nem venni észre, mennyire jól felépített az egész könyv, az első mozzanatoktól az utolsóig. Amikor másodszor olvastam a könyvet, akkor már itthon is egyre gyakrabban felbukkant az a fogalom, hogy new weird. Botcsinálta zsánerszakiként próbáltam megérteni, mit is takar ez az elnevezés, milyen műveket foglal magába, és hogyan lehetne megragadni a jellemzőit. És ekkor újra elolvastam a Perdidót. Bamm! Tessék, ha egy könyvvel kellene bemutatnom a new weirdet, akkor ez lenne az. És ha egy szóval kellene definiálnom a tematikát (?) és a könyvet, akkor az az lenne: hibrid.
A Perdido egy hibrid, minden szempontból, a regény minden szintjén. Egyszerre fantasy és sci-fi, steampunk és biohorror, egyszerre szól politikai elnyomásról és szörnyek elleni hajszáról. Maga a helyszín (az igazi főszereplő), a város is egy hibrid, amit egy gigászi állat bordáira építettek, és egyesíti magában az elnyomó diktatúrák és a bohémtanyák minden jellemzőjét, virágzó világváros és nyomornegyedekkel teli, sötét hely. Önálló életre kelő automaták és mágikus, más létsíkokból származó lények egyaránt megférnek egymással a regény lapjain. A varázslatot ráadásul egy tudós kutatja, aki meg van győződve róla, hogy azt is le lehet írni szabályokkal és törvényekkel, mint a fizika és a kémia világát. Egyszerre van jelen a természetfeletti és a tudomány, az irracionális és a racionális. E kettő keveréke adja meg a könyv alapfelütését, de a hibridség csak még tovább fokozódik. Szinte minden felbukkanó faj, legyen az értelmes vagy értelem nélküli, mintha a legellentétesebb dolgok összeforrasztásából született volna. A rovarfejű, embertestű kheprik, a robosztus kaktuszemberek, vagy az olyan, józan ésszel nehezen befogadható jelenések, mint a Szövő, akinek gigászi póktestén emberi kezek vannak, mind a hibriditás megtestesítői. Persze egyikük sem érhet fel a titokzatos Mr. Motley-vel, de róla nehéz spoilerek nélkül beszélni, ahogy a Szövő végső szerepéről is, ami újfent az ellentétek összeforrasztását reprezentálja. De maga a káosz, a mindent kifordító, különálló dolgokat egymásba olvasztó, hatalmas őserő, véleményem szerint magának Bas-Lag világának a legalapvetőbb természeti ereje is megjelenik, csak hogy lássuk: lehetne még rosszabb is. Miéville koncepciójának lényege: ami nem tűnik összetartozónak, az valójában összetartozik, nincsenek határok, nincsenek szabályok. Így lesz a hősből erőszaktevő, a grandiózus küldetésből jelentéktelen epizód. Anti-tolkieninek szokták nevezni a könyvet, és való igaz: ha valami, hát Új-Crobuzon áll a legmesszebb Középföldétől a fantasztikum térképén. Ám épp ezzel a végletes eltávolodással és a szabályok felrúgásával robbantotta fel Miéville a fantasy bevett koncepcióit. Nem ő volt az első, aki Tolkien ellenében írt regényt, de ő volt az első, aki minden elképzelhető módon, szentséget nem ismerően gyúrt egymásba minden elképzelhetőt, hogy a káoszból valami maradandó emelkedjen, olyasmi, mint a khepri főhős szobrai. A Perdido pályaudvar, végállomás maga a vegytiszta, kortárs fantázia, az “új furcsa”, az új évezred lelkivilágának látlelete, olyan fajta kórkép, amit nem lehet elégszer végigolvasni.
