Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.
Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!
Lőrinczy Judit, író
Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.
Pillér Emília Réka, kritikus, a Próza Nostra újságírója
Száz tinédzser fiú a jobb élet reményében jelentkezik a Hosszú Menetelés nevű vetélkedőre, amelyet azonban csak egyikük nyerhet meg, a többiek, nézők ezreinek szeme láttára, belehalnak. Ha ismerősen hangzik a történet, ne felejtsük el, hogy majdnem harminc évvel az Éhezők viadala, és húsz évvel a Battle Royale előtt járunk, hiszen ez Stephen King első regénye (amit most újra kiadtak). Az alapötlet talán hasonlít, de a kivitelezés nem olyan vibráló és akció dús, mint amihez hozzászoktunk az utóbbi időben. Kapott is a könyv hideget-meleget, mert monoton, repetitív, végtelenül nyomasztó, és végül semmilyen megoldást sem mutat fel. Itt nem dőlnek meg rezsimek, nincs nagy csavar, vagy csattanó, a fiúk csak mennek és mennek és mennek. Mindez viszont erős hangulatot ad a regénynek, a történet sötét kilátástalansága pedig nagyon is jellemző Kingre. Rajongóknak mindenképp ajánlom, de ünnepi melankólia esetén is tökéletes olvasmány – valahol a karácsonyi bevásárlás is egyfajta Hosszú Menetelés (remélhetőleg kevesebb áldozattal).
Weiner Sennyey Tibor, költő, a DRÓT főszerkesztője
A francia kortárs értekező széppróza, mert tulajdonképpen ezt műveli François Jullien, talán valamennyi magyarul olvasó és gondolkodó ember érdeklődésére méltán tarthatna számot. Mondhatjátok rám, hogy sznob vagyok, de ha a sznobság azt jelenti, hogy szeretem a jól megírt könyveket, az elgondolkoztató sorokat, a tűpontos szavakat, akkor vállalom, hogy sznob vagyok. Sőt, hozzáteszem: bárcsak a tízmillió sznob országa lenne hazánk! Mert akkor nem lenne ekkora piaca a szemétnek. De nem a szemétről, hanem 2015 számomra legjobb könyvéről kell most elmondani, hogy miért a legjobb?
François Jullien: A meztelenség lényege. Budapest. Atlantisz. 2014. Fordította Sujtó László.
http://drot.eu/article/melyik-az-ev-konyve-2015-ben
John Williams: Augustus
A nagy sikerű Stoner írójának harmadik, utolsó regénye a római történelem egyik legnagyobb formátumú figurájáról szól, az első császárról, Gaius Octaviusról, vagyis Augustusról, 19 éves korától 76 éves korában bekövetkezett haláláig. A mű nagyrészt levelekből, naplórészletekből, feljegyzésekből áll össze, és Augustus megindító elmélkedése, életére való visszatekintése zárja. Szinte napról napra ott élünk Rómában, mászkálunk az utcákon, a Forumon, izgulunk egy-egy ármány többoldalú bemutatásán és kimenetelén, járunk lakoma-összejövetelekre költőkkel, politikusokkal, széplányokkal. Szerelem, barátság, családi kapcsolatok kontra politika, embertelen államérdek. Gyönyörűen megírt, nagyon sűrű könyv, az embernek az az érzése, maga Williams is tudta, hogy ez lesz a hattyúdala, és mindent bele akart tenni, amit a világról, az életről, a művészetekről, a politikáról gondolt.
Az olvasó egyik legmegdöbbentőbb élménye a narrátor levél- és naplóírók hosszú sora, hogy tudniillik ki mindenki élt éppen akkor, járult hozzá ehhez az aranykorhoz: Augustus fiatalkori jóbarátai, Maecenas, aki amolyan informális főminisztere lett, Marcus Agrippa, aki a hadvezére, aztán persze Marcus Antonius, Cleopatra, Brutus, meg a nagy illusztrisok, Strabon, Titus Livius, Cicero, Horatius, Vergilius, Sextus Propertius, Tibullus, Ovidius és így tovább. És Augustus boldogtalan lánya, Julia, aki három elrendelt politikai házasság után száműzetésbe kényszerül, és ott naplót vezet, maga sem igen tudván közben, hogy divatos fiatal körével és a háttérben őket manipuláló politikai tényezőkkel tulajdonképpen egy apja ellen szőtt összeesküvésbe gabalyodott bele – a címadó főhős mellett ő a regény legmegragadóbb alakja.
Most dolgozom a fordításon, jövőre, 2016-ban jelenteti meg a Park Kiadó.
Makai Péter Kristóf, kritikus, a Próza Nostra újságírója
Ha te is olyan vagy, mint én, akkor utálod, amikor könyvtári könyvekbe belefirkálnak. Nem lehet rendesen odafigyelni a főszövegre, mert valaki már mindent aláhuzogatott, össze-vissza jegyzetelt a lap szélére, és valószínűleg egészen másképp olvasta a könyvet, mint te. Más volt neki hangsúlyos, más szimbólumokat talált, más tételmondatokat. De Doug Dorst könyve, amihez az ötletet J. J. Abrams szolgáltatta, azok közé a könyvek közé tartozik, amiket összefirkálva lehet csak igazán élvezni. Kívülről úgy néz ki, mintha egy 20. század közepén született szépirodalmi mű, a rejtélyes V. M. Straka Théseus hajója c. könyve volna, ám az igazi történet a lap szélén, a margináliáknál kezdődik, amelyekben két egyetemista elkezdi kutatni a titokzatos író kilétét, és közben egymást is megismerik. Az irodalomban egyedülálló formai megoldások, az intertextusok okos kezelése és a szelíd iróniával átszőtt kommentár a maga nemében páratlan művé teszik az S.-t, épp ezért többször is érdemes elolvasni.
Németh Vladimir, a Fumax Kiadó igazgatója
Idén extra kevés könyvet olvastam, de a legtöbb szerencsére jó volt, így sokat kellett gondolkoznom rajta melyik is tetszett a legjobban. Végül Scott Hawkins The library at Mount Char című debütáló regénye mellett döntöttem. Ez a könyv elsősorban a frissességével, egyediségével, totális elborultságával ragadott magával. Egy igazán badass női főhős mellett jelentős szerepet kapnak benne nagymacskák, főleg oroszlánok, ezért is szerepel a képen velem a Fumax kabalacicája. Valahogy az az érzésem, hogy jövőre magyarul is elérhető lesz ez a remek regény.
Sirokaï Mátyás, költő
Lóci a fejébe vette, hogy ez a fura sárga könyv a kedvencem, és rendre leveszi a polcról, hogy olvassak fel belőle. Meg kell hagyni, A majdnem halálos halálsugár tényleg az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya, ami éppúgy beillik böngészőnek egy két és fél éves számára, mint flesskönyvnek a komolytalan apák polcára. Mivel az ajánlott korhatártól (9+) mind a ketten meglehetősen távol vagyunk, megkockáztatom, hogy remek kis művel állunk szemben, Lakatos István pedig a szemünkben ezzel a valódi képregényével egy másik író- és rajzfenomén, Bruno Schulz mellé került az ördöngös cuccok könyvespolcára.
„Sok megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember tizennégy lelket eltartson ezen a világon.” (428.)
Annak ellenére, hogy az irodalomtörténeti budoár műfaja napjainkban (is) roppant népszerűnek tűnik, Móricz nemrég megjelent naplói mintha nem kaptak volna különösebb publicitást, összevetve például a Gyarmati Fanni-kötetekkel. Pedig van itt minden, ami az utókor mohó pillantására érdemes: öngyilkos feleség, kortársak anyázása, szex, ambíció, celebritások… (Szegény jó Szulejmán a fasorban sincs.) És főleg: sűrűn-sűrűn olyan szövegszínvonal, amit a legméltatottabb Móricz-művekben se találni.
Míg az előző, ’24–25-ös kötetben a magánéleti bonyodalmak dominálnak, a jelen válogatásban Móricz, a vállalkozó alakja rajzolódik ki, a komplex számtani műveletek és az olvasni is izzasztó munkatempó, amit a Móricz-família megélhetése Móriczból kisajtolt. Nem volt idő vinnyogni a kudarcok és a kritikák fölött, a bevételt meg kellett termelni, és ez nem volt könnyű, Móricz minden ismertsége ellenére sem. Éppen ez a tény a Naplók extra, külön nekem csomagolt hozománya: nem nyafogni, hanem dolgozni, aranyom.
Jacek Dukaj: Más dalok (Typotex)
Hét pusz magas voltam, százezreknek parancsoltam. Talpam alatt meghajlott a kérosz, látványomtól seregek adták meg magukat, pillantásomtól csaták dőltek el. A leghatalmasabb sztratégosz voltam, aki csak tapodta e földet. De egy nap találkoztam a legerősebb kratisztosszal, a Feketemágussal. Legyőzött, megtört, de el nem tudott pusztítani. A Formám még mindig megmaradt, és bár száműztem magam, legbelül tudtam, hogy eljön újra az én időm, a morphé utat talál magának. Hieronim Berbelek vagyok, Kolenica hőse, aki most csak egy hajlott hátú kis kereskedő, de hamarosan újra a legnagyobb leszek, mikor útra indulok és követem a titokzatos Amitace eszthlét, aki vagy a gyilkosom, vagy a megmentőm. Ez a legfurcsább könyv, amit valaha a kezedben fogtál. Ez az én történetem, ami több, mint ami én vagyok.
Lev Grossman: A varázslók
Ha anno a pályaválasztási kríziskor valaki felcsapta volna nekem a felvételi tájékoztató könyvet, és rábökött volna a varázslóképzésre – BSc, Nappali, Államilag támogatott –, azonnal tudtam volna, hová adjam be a papírokat. Így lehetett ezzel Quentin Coldwater is, akit gyerekkora óta vonzott a fantasy és a bűvészet, de csak tizenhét évesen botlik bele a természetfelettibe, hogy rögtön felvételt is nyerjen egy varázslókat képző egyetemre. Istenien hangzik, nem? Kalandoknak és csodáknak, lenyűgöző bűbájoknak és hősies tetteknek kellene következniük – de A varázslók nem az a fajta regény. Itt a mágia csodamentes, a felnőtté válás és az útkeresés pedig ugyanolyan szívás, mint a világ hétköznapi oldalán. Mert attól még, hogy a szereplők csettintéssel tüzet csiholnak, vagy levitálnak, ugyanúgy hordozzák magukkal a kétségeiket, megmarad az az űr valahol a mellkasuk közepén, amit nem tölthet ki sem ital, sem szex, sem varázslat. A mágia nem ad életcélt. Ezért a realizmusáért szerettem meg rögtön Grossmant: a világában nincs varázsige a boldogságra, a fantasy pedig nem megment az élettől, hanem épp szembesít vele.
Dan Simmons: Ílion
Szeretem a Trójai mondakört, és szeretem a science fictiont, így nagyon könnyű volt megkedvelni egy olyan regényt, amelyben egy 21. századi történelemprofesszor az istenek megbízásából dokumentálja az akhájok és a trójaiak csatáit, majd mindezt megelégelve pimasz módon belepiszkál az eseményekbe: többek közt baráttá és harcostárssá teszi Akhilleuszt és Hektórt, kvantumteleportációval elutazik az istenek székhelyére, a Marson található Olümposz-hegyre, és nem mellesleg lefekszik Szép Helénével.
Persze Dan Simmons Ílionja ennél jóval több, komolyabb és mélyebb, tele ínyenceknek való irodalmi utalásokkal Shakespeare-től Proustig, amelyekről egyébként roppant szimpatikus, érző robotok társalognak műértő lelkesedéssel.
Igen, ez egy ilyen regény, és az Íliász még sosem volt ennyire szórakoztató.
Shirley Jackson, az itthon méltánytalanul ismeretlen amerikai írónő kísértetregénye, a The Haunting of Hill House a legjobb pszichológiai horrorok egyike, amiből számos film és könyv merített. Jackson többi könyvének ismeretélben nem nagyon tartottam tőle, hogy poros lesz, és igazam lett, a regény az azóta toposszá változott elemek ellenére is friss. A történet szerint egy természetfeletti iránt erősen érdeklődő antropológus kibérel egy „kísértetházat”, ahová olyan embereket igyekszik meghívni, akikről úgy tudja, érzékenyek a szellemvilágra. A kísérlet komolyságában maguk sem igazán hisznek – kezdetben legalábbis, Jackson kiválóan játszik az abszurd és lélektani eszközökkel, és a megbízhatatlan, lassan megbomló narrátoron keresztül végig bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy vajon léteznek-e a megtapasztalt jelenségek,vagy a hősnő jellemhibái és idegösszeroppanása hívta életre őket. Minden jelenet és mondat tökéletesen a helyén van, és Jackson jellegzetes, imádnivalóan sötét humora egyszerre oldja és teszi még kísértetiesebbé a szöveget.
2015. számomra a kiemelkedően jó könyvek éve volt: a Horgonyhely Moskát Anitától, a Dan Wells regénye, Az ördög egyetlen barátja, A varázslók Lev Grossmantól és Brandon Hackett időutazós duológiájának lezárása mellett akárkinek nagyon nehéz dolga lenne. J. Goldenlane azonban nyert.
Elfogult vagyok? Lehet. De mégis csak tíz évet vártam egy új Goldenlane-regényre! A Napnak fénye talán ugyanúgy nem váltja meg az sf/f irodalmat, ahogy a világ legjobb kávéja sem üdvözíti a teljes barista-univerzumot, mégis életmentő tud lenni, és mindennél jobban tud ízleni az adott pillanatban. Ilyen a Napnak fénye: üde, vidám hangjával teljesen elüt attól a komor rémképtől, amit a "magyar szerző" kifejezés hallatán sokan azonnal maguk elé képzelnek. A magyar léleknek sokkal nagyobb szüksége van erre a futurisztikus Rejtőesque stílusra, mint azt be mernénk vallani magunknak. Nálam idén ez a sodró lendületű, hangulatos, humoros regény mindent vitt.
Bizonyára mindenkiben ott van az aranyásó, csak nem mindegy mikor, hol lép elő, ha egyáltalán. Bennem kivétel nélkül a könyvtári selejtezésekkor ébred öntudatra, nagy különbség, hogy általában nem kell vetélytársakkal megküzdeni, magányosan turkálok egy dohos teremben, roskadozó kartondobozokat forgatva át. Aztán néha bekövetkezik az álmok netovábbja, és kifordul egy-egy masszív aranyrög. Mondták sokan akkoriban (egyre régebben), és mi is mondtuk annakidején, hogy ronda a Diákkönyvtár-sorozat, el is ment az ember kedve már a borítóra pillantva mindentől, hát még a tipográfia. Aztán egyszer csak, jó sokára, közelebb a harminchoz kezembe kerül egy 1972-es könyv, szakadozott borítóval, szigszalagozott gerinccel. Molnár József szerkesztette, Balladáskönyv a címe, szép zöld, rajta Arany János arcképe (ó, gimnáziumi évek!), DK-sorozat, Európa Kiadó. Már ez kedvemre van. Sokáig tartogatom, elteszem, mint valami ínségesebb időkre való ételt. Aztán egyszer csak beleolvasok, és beránt. Népballadák jönnek, angolokkal és skótokkal, és tovább szláv népek lírai történetein át, majd a műballadák, Villon, Blake, Poe, Arany, Cosbuc… Szóval valaki rákapcsolódott az űrhajómra, elvesztettem az irányítást, behúzott. Benne élni egy könyvben hónapokig, azt mondják, ezt az élményt szinte kivétel nélkül a regény adja meg. Nekem idén a Balladáskönyv adta. Gyilkosok, szeretők, erdők és erődök, Lee Annácska és a többiek. „S eléred Eldorádót.”
Idén két nagyszerű horrort olvastam. Az egyik Josh Malerman Madarak a dobozban című regénye volt, a másik Nick Cuttertől a Mélység. Mindkettőt érdemes elolvasni, de az idei év olvasmányélményei közül számomra a Mélység a legmaradandóbb.
Olyan helyen játszódik, ahová soha nem akarsz eljutni - legalábbis legtöbbünk nem akar. A Föld legmélyebb pontján, a Mariana-árokban egy kutatóállomáson.
Az emberiséget tizedelő Kór annyira fenyegető, mint egy enyhe nátha, ahhoz képest, ami végül napvilágra kerül.
Borzasztó és gyönyörű.
Felkavaró mestermunka, ami ismét bebizonyítja, hogy sok van mi rettenetes, de az embernél nincs semmi, ami rettenetesebb volna.
http://www.prozanostra.com/iras/le-nyul-uregebe-nick-cutter-melyseg