zene

Zenéről könyvet írni eleve merész vállalkozás. A zenének van egy nyelv előtti, ezért nyelvre lefordíthatatlan hatása, amivel beférkőzik az ember érzelmeibe. Powers aforizmájával élve: a zene elhiteti a testtel, hogy lélek rejtőzik benne. Minden zenei leírás a szubjektívnél is szubjektívebb, hiszen valami olyan bensőségeset támaszt fel bennünk, amire sokszor szavunk sincs, csak ösztönös reakcióink. Gyönyör. Elégedettség. Harmónia. Vagy épp ellenkezőleg: Disszonancia. Nyugtalanság. Veszély. Csak jelek a testben – biokémiai üzenetek, amelyeket az evolúció mRNS-ollói minőséggel ruháztak fel. Minden jelentés másolási hibák következménye, és minden formálisan leírható rendszerben lesz olyan kijelentés, ami igaz, és mégse igazolható. De ott van, és csipetnyi pluszként segít minket közelebb a mindenség felfogásához, akármilyen lehetetlennek tűnjön is a feladat.

A zenének ez az isteni, mégis megismerhető, tudományos, bár csodával határos ereje ragadhatta meg Richard Powers képzeletét, amikor kirajzolódott előtte az Orfeo nagyívű története. Peter Els egy valaha vegyésznek tanult zeneszerző, aki jobbára az ismeretlenség homályában tengette napjait, nevét jó, ha a klasszikus zene avantgárd élvonalának legelvakultabb rajongói ismerték. Míg egy nap, amikor kutyája, Fidelio meghal, eldönti, hogy végérvényesen beírja magát a történelemkönyvekbe – zenéjét beleszövi egy szüntelenül replikálódó baktérium, a Serratia marcescens tenyészeteibe, hogy az egész világon elterjedjen a neve és zenéje. Ez a baktérium azonban emberre ártalmas, ezért hamarosan felfigyelnek rá a hatóságok is… és amikor az FBI kopogtat az ajtaján, hogy lefoglalja élete fő művét, Elsnek semmi vesztenivalója nem marad, ezért menekülőre fogja. Nem kell hozzá sok, hogy ebben a rettegésből sportot űző korban a szenzációra kiéhezett média ráakassza Elsre a „Bioterrorista Bach” nevet, és innentől minden szempár erre a talajvesztett emberre szegeződik, aki nemzetbiztonsági kockázatként sokkal nagyobb hírnévre tesz szert, mint zeneszerzőként valaha.