young adult

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

Az Úr Sötét Anyagai-trilógia befejező részében totálissá válik a háború. Ez semmiképpen sem meglepő, figyelembe véve az előző kötetek cselekményeit. Ennek ellenére szerencsére mégsem ez tölti ki a narratívát. A borostyán látcső többszörösen összerakott története egyszerre tud több hangot megütni, hiszen ezúttal is akad izgalmas kaland az alvilágba való alászállással, valamint nagy összetalálkozásoknak is tanúja lehet az olvasó. Pullman egy olyan regénnyel fejezi be Lyra meséjét, amely szinte minden szempontból kolosszális és hegyeket megmozgató, noha úgy gondolom, hagy némi kívánnivalót maga után. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia olvasása során számomra nem az jelenti az elsődleges kérdést, hogy mennyire fog jól működni a szöveg fantasyként, vagy hogy mennyire találja meg közönségét a fiatalabb generáció körében, hanem inkább az foglalkoztat, hogyan fogja a szerző ezt a temérdek műfaji jellegzetességet összeegyeztetni. A kalandregény és a Bildungsroman kettőse által a fiatal felnőttek megcélzása kifejezetten sikeres, ugyanakkor hozzátenném, hogy A borostyán látcső ezen az olvasói rétegen már túlmutat.

           A legelső rész recenzióját azzal kezdtem, hogy Lyra mennyire hazudós és szófogadatlan kislány. Próbáltam megkedvelni, azonban akaratossága miatt reménytelennek tűntek szándékaim, bár a harmadik könyvre ezek a tulajdonságok leperegtek róla. Itt már inkább a tapasztalatlansága kerül előtérbe, amit aligha lehet hibának nevezni. Ennek ellenére képes tudatos, felelősségteljes és nem elhamarkodott döntéseket hozni, akármennyire is nehéz feladattal néz szembe. A második kötetben, A ​titokzatos késben megismert Will Parry hasonló változásokon ment keresztül, mint a másik főhős, noha teljesen más szempontból. Utóbbi karakter egy olyan univerzumból került ki, ahol nincsenek daimónok (az ember lelkének antropomorf változatai), se angyalok, az élet hasonló mederben folyik, mint az olvasóé.

Helyszínek tekintetében a szerző tovább tágítja az eddig megismert univerzumot. A borostyán látcsőben a szereplők szinte már teljesen hozzászoktak a világhoz. Olyan helyekre látogathat el az olvasó, mint például a különös, ormányos, négylábú mulefák által lakott terület vagy az utolsó összecsapás helyszíne, ahol a mennyei köztársaság csapatai és a Fennhatóság zászlaja alá gyűltek mérik össze erejüket. További felfedezéseknek lehetünk szemtanúi azzal, hogy Lyra indíttatására egy fordított orpheuszi alászállásban is részt vehetünk. Ellentétben az eredeti történettel, ahol egy férfi ereszkedik le az alvilágba a szeretett nőért, a kötetben a nő megy kiszabadítani férfi barátját, az első regényben megismert Roger Parslow-t.

Háború közeleg. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia második regényében még inkább megerősödnek a szembenálló oldalak, azok pedig, akik az előzőekben nem választottak szövetségest, most már kénytelenek. Így a pullmani világ két táborra szakad: az irányítókra és az irányítottakra. Az előbbiek csoportjába tartozik a Magisztérium (gyakorlatilag az egyház), míg az utóbbiak (a boszorkányok, Lord Asriel vagy maga a főszereplő, Lyra Belacqua) igyekeznek szembeszállni velük. A szerző jószerével arra élezi ki a teljes kötetet, hogy a második halmazba tartozó karakterekről meséljen, amint apránként összeszedegetik azokat az információkat, amikkel fel tudják venni a harcot az elnyomóval. A pullmani értelemben vett zsarnok egyszerre vonatkozik a monoteista vallás hierarchiájának tetején lévő entitásra, mind pedig a szereplők által látható világban jelenlévő helytartóira. A titokzatos kés fellebbenti a fátylat az eddigi ismeretlen részletekről, árnyalja az összképet és mélyebb magyarázattal szolgál a szerző által megálmodott világra.

Karakterfejlődés tekintetében a főszereplő vehemenciája az előző kötethez képest csillapodott, a korábbiaknál jóval átgondoltabban viselkedik. Egyedül daimónja, Pantalaimon sarkallja olykor-olykor meggondolatlan tettekre. Az újonnan megismert szereplők közül egyértelműen Will Parry az, aki képes ellensúlyozni Lyra esetleges oktondiságait, „mert Will tekintetében volt valami, ami Iorek Byrnisonra [az életüket a harcnak szentelő, hatalmas, beszélő jegesmedvék királyára, Lyra barátjára] emlékeztetett” [166. o.]. A fiú története szintén tragédiákkal övezett. Apja eltűnt, édesanyja elvesztette a józan eszét. A harmadik fontosabb karakter, egy hivatását maga mögött hagyó apáca, Mary Malone. Az ő feladata egyfelől az, hogy kutassa a Port, vagy ahogyan a világában ismeretes, az Árnyrészecskéket. Mindhárman útra kelnek: a két fiatal együtt vág neki egy általunk már ismert világnak, azonban Malone doktor vándorlása során egy eddig mindenki által ismeretlen területre jut el.

Az olvasó ezúttal is együtt kóborol a szereplőkkel, ez alkalommal már világok között is. Mindazonáltal nemcsak az egymástól különböző univerzumokat járhatjuk be, de további kalandok várnak az Északi fényben megismert helyeken is. Fontos szerepet tölt be az átmeneti térként működő város, Cittàgazze is (magyarul a “szarkák városa”), ahol a két főszereplő találkozik. Itt szembesülhetünk a fantomokkal, akikben végre valódi félelmetes ellenfelet tisztelhetünk a képességük miatt, amivel elpusztítják a felnőttek lelkét. Ehhez szorosan kapcsolódva létrejön a könyvben egy szimbólum, amely meglátásom szerint arra a gyerekirodalomban is felbukkanó toposzra reflektál, miszerint az életet teljes egészében csak ebben a gyermeki életszakaszban lehet átélni, érteni.

A Pride hónapja után illő, hogy az olvasmányainkon keresztül is áldozzunk egy kis figyelmet az LMBTQ+ közösségnek. Patrick Ness korábbi regényeiben és legutóbb a Doctor Who spin-off-jának (Class) megírásakor egyaránt nagy gondot fordított arra, hogy legyenek homoszexuális karakterei, akik autentikus, ám nem szájbarágós módon szemléltetik az általuk megtapasztalt nehézségeket. Gyakran kerülgethette a gyanú az olvasókat, hogy Ness regényeinek egyes mozzanatait, az önmagukat marcangoló hősök megrendítően őszinte és valósághű érzelemvilágát az író saját tapasztalata ihlette. A Release-t olvasva azonban fel sem merül a kérdés, hiszen, ha Ness maga nem is vallotta volna be, hogy ezúttal mélyebben nyúlt saját emlékei közé, az amerikai vallásos kisvárosban szárnyát próbálgató, meleg kamaszfiú karaktere érezhetően közelebb áll a valósághoz, mint az eddigi regények közül bármi.

A Release Adam Thorn egyetlen napját írja le, ám ebben az egy napban a fiú élete több nagy kanyart is vesz, és útközben felnőttebbé válik, mire eljön az este. A történet felépítését Ness bevallottan Virginia Woolf leghíresebb regényéből, a Mrs. Dalloway-ből merítette, mivel az időbeli megkötést érdekes kihívásnak találta. Ahogy azt a korábbi írásaiban is láthattuk, előszeretettel él a visszaemlékezés eszközével, mintegy megbontva az idő linearitását. Adam napja valóban úgy bontakozik ki előttünk, hogy közben a fiú gondolatait és asszociációit követve hol belesüppedünk a múltba, hol lelassulva érzékeljük a jelent, ahol egyes részletek kiélesednek, míg mások elmosódnak. Ez a felépítés teszi lehetővé, hogy teljes mértékben azonosulni tudjunk az elbeszélőnkkel. Ennek köszönhető az is, hogy a prózai szempontból nem túl eseménydús történetet az ő szemén keresztül pont olyan fontosnak és izgalmasnak lássuk, ahogy a saját életünk kisebb-nagyobb eseményeit is jelentőségteljesnek éljük meg.

Adam élete ráadásul nem olyan egyszerű. Mélyen vallásos családja képtelen elfogadni, hogy homoszexuális. Úgy vélik, hogy valami baj van vele, a gonosz szállta meg – a fiú felváltva kap tőlük szánakozást és elutasítást. Még az enyhébb jelenetek is gyomorba vágják az embert, például amikor Adam bátyja, Marty kiböki, hogy amit Adam érez, az nem valódi szerelem, mert azt férfiak közt nem lehet és kész. Persze nincsen olyan alkalom, amikor jó ezt hallani, ám Adamet különösen szíven üti, hiszen éppen párkapcsolati kételyekkel küszködik – egy korábbi szerelmét még nem tudja elengedni, pedig közben egy újnak szeretné átadni magát. A család hozzáállása cseppet sem segít a bizonytalanságában, mi több, egyfajta reflexszerű önutálatot ültetnek belé, ami majdnem tönkre is teszi a fiú törekvését egy kiegyensúlyozott párkapcsolat felépítésére.

Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.

A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.

Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.

Habár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

A mágia világa, legyen annak bármilyen rendszere – szavakkal varázslás, különleges tárgyak felhasználása, gondolati úton történő idézések -, mindig is lenyűgözte és magával ragadta az olvasót, hála a valóságtól elhátráló, közben mégis annak a keretein belül maradó szabályainak. Garth Nix, aki kiérdemelte az Aueralis- és Ditmar-díjat is – ezek a fantasy, horror, vagy science fiction kategóriájában alkotó legjobb ausztrál íróknak járó elismerések –, Régi Királyság (The Old Kingdom) című sorozatával a mágia világában megmaradva, valami újat is képes volt létrehozni. Monumentális szériájának első kötete két évvel a Harry Potter előtt jelent meg és több young adult szerzőt is megihletett. Külföldi sikerének ellenére, Magyarországon csak 2015 februárjában jelent meg a sorozat nyitódarabja, a Sabriel, amely bevezet a Régi Királyság rejtélyes világába.

A történet főhőse Sabriel, egy fiatal lány, aki bár a mágia birodalmához, a Régi Királysághoz tartozik, apja akaratából mégis a Fal másik oldalán, az emberek világában nő fel. Miután a Prológusból megismerjük születésének nem mindennapi történetét, az első fejezet máris az érettségit követő éveibe kalauzolja az olvasót, egy bentlakásos iskolába, ahol valamelyest még elfogadják a mágia létezését. A cselekmény nem ebben az idillinek mondható környezetben játszódik, ugyanis Sabriel, aki éppen válaszút előtt áll - térjen vissza régi otthonába, vagy folytassa életét az emberek között – egy túlvilági küldöttől megtudja, hogy apja csapdába esett a Holtak birodalmában. Az apja Abhorsen, a legendás nekromanta, akinek a Régi Királyságban mindenki féli a nevét, minden előjel nélkül tűnik el. Ráadásul  lányához még a kardját és a csengőit  is eljuttatja, ami egyértelműen rossz előjel, hiszen ezek voltak a férfi fegyverei. Ez pedig nemcsak kijelöli Sabriel számára azt az ösvényt, amelyen végig kell mennie, hanem már azt is sejteti, hogy valami készülődik a háttérben. A történet előrehaladtával fokozatosan világossá válik, hogy a lányra egy mentőakciónál lényegesen nagyobb feladat vár.

A Twister Media kiadó új szereplője a hazai fantasy és sci-fi könyvkiadásnak (a kiadó igazgatójával készített interjúnkat itt olvashatjátok), első young adult/fantasy kiadványuk Sara Raasch Hó mint hamu című regénye. A kötet egy sorozat első része. Előljáróban el kell mondanom, hogy nem vagyok tagja a regény elsődleges célközönségének, csupán próbát akartam tenni a műfajjal. És valljuk be, nehéz ellenállni egy ilyen gyönyörű kiadványnak. Lássuk, hogyan sikerült a kísérlet.

A Hó mint hamu világában nincs semmi olyasmi, amit ne láttunk volna már részben vagy egészben más fantasy regényekben, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy van egyfajta kellemes és jellegzetes zamata ennek a világnak. Nyolc birodalom uralja Primoria kontinensét, négy Évszak-királyság és négy Ritmus-királyság. Földrajzi helyzetükről a kötet elején találhatótérkép igazítja el az olvasót. A történetünk kezdete előtt tizenhat évvel Tavaszföld megtámadta és leigázta Télországot, ahonnan a trónörökösnek és kis csapatának – köztük a regény főszereplőjének, az ekkor még csecsemő Meirának – menekülnie kell.

Évekkel később, amikor a regény cselekménye elindul, a kis társaság veszélyes gerillaakciók végrehajtásával igyekszik gyengíteni a tavaszföldi befolyást, legfőbb céljuk pedig, hogy megszerezzék Télország mágiaszterét, egy varázsszert, mely lehetővé teszi a királyság uralkodójának a mágiahasználatot. A nyolc királyság mindegyike saját mágiaszterrel rendelkezik, mely az adott ország uralkodójának birtokában van. Csupán ők képesek varázsolni az eszközök segítségével. Így aztán Primoria királyságai voltaképpen magokráciák, vagyis olyan országok, melyeket varázshasználók irányítnak. A világ érdekes, ám kissé sok kérdést nyitvahagyó mágikus mitológiájában érdemes elmerülniük azoknak, akik szeretik a fantasy világok sajátos rendjének keletkezéstörténeteit.

A Soha nincs vége és a Chaos Walking trilógia után Patrick Ness újabb úgynevezett young adult regénnyel állt elő, ám ezúttal könnyedebb, néhol szarkasztikus hangnemben szólal meg. A The Rest of Us Just Live Here (nyersfordításban: Mi többiek csak itt élünk) kritikusan fordul saját kategóriájának kliséi felé, ám nem mondhatjuk, hogy teljes egészében elvetné azokat. Végső soron ez a regény is a nagy kérdéseket boncolgatja – felnőtté válás, identitás, szerelem – csak épp Patrick Ness jól ismert, magával ragadó stílusában.

A történet mesélője Mike, aki barátaival épp az utolsó évét tölti a gimnáziumban. A vizsgák miatt nem-igen kell aggódnia, mivel jó tanuló és helye az egyetemen bombabiztos. Annál inkább aggasztó viszont az őt körülvevő világ azon sajátossága, hogy időnként csaknem eljön a világvége. Egyszer élőhalottak támadnak az emberiségre, másszor vámpírok, de szerencsére mindig van néhány fiatal, aki kiválasztott lesz, és véget vet a fenyegetésnek. Mike végzős évében a végveszély különös, kék fénycsóvák és furcsán viselkedő szarvasok képében jelenik meg, de sokkal többet nem tudunk meg, mivel ez nem egy kiválasztott története.

A címhez híven Mike és a többiek csak élik az életüket, miközben valaki a városból egyedi és romantikus kalandba keveredik, amelynek végén megmenti a világot. Olvasóként csak nagy vonalakban értesülünk erről – minden fejezet elején pár mondat összefoglalja a kiválasztott történetét. Már maga a koncepció egyfajta torz tükörképe a tipikus young adult regényeknek, hiszen az összefoglalók pont ezen történetek kliséiből állnak, és miközben eget rengető harc folyik egy lány és a Halhatatlanok serege közt, az élet nem kevésbé bonyolult a többiek számára sem. Patrick Ness jó humorérzékkel mutat rá a manapság oly népszerű regénytípus hiányosságaira, ám mindeközben maga is több tipikus elemet használ.

Az ifjúsági és young adult regények fénykorukat élik manapság, rengeteg az új cím, az új ötlet, az új kaland. Néha úgy érezhetjük, hogy a semmiből tűntek fel ezek a könyvek, pedig már egy évtizeddel ezelőtt is itt voltak, és már akkor is roppant érdekes kérdéseket feszegettek, izgalmas, fordulatos történetekkel szórakoztattak minket. A nyári uborkaszezon alkalmas idő lehet a nosztalgiázásra, a régi kedvencek újrafelfedezésére, ezért íme öt veterán, azaz több, mint tíz éves ifjúsági regény:

1. William Nicholson: A szél dalnoka (Aramanth titka trilógia)

Aramanth városában mindenkinek megvan a maga feladata, és, hogy mi ez a feladat, azt a fiatalok vizsgáztatásával döntik el. A látszólag olajozottan működő gépezet kegyetlen hierarchiába kényszeríti a lakókat, néhányuk jólétben élhet, míg mások perifériára kerülnek. Ez ellen lázad fel Kestrel, a diáklány, és ikertestvére, Bowman. A két fiatal fejébe veszi, hogy megfejtik a város és a közepén álló, néma torony rejtélyét. A kiindulópont ma már jól ismert toposznak számít – adott egy disztópikus társadalom, amely elnyomja a személyiséget és bebetonozza az igazságtalanságot –, ám A szél dalnoka hamar idegen vizekre viszi olvasóját. Varázslat és fantasztikum szövi át a történetet, a sajátos világ pedig a hasonló regények kedvelőinek is újdonság lehet.