ya

Hála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.

A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.

Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.

A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.

A Pride hónapja után illő, hogy az olvasmányainkon keresztül is áldozzunk egy kis figyelmet az LMBTQ+ közösségnek. Patrick Ness korábbi regényeiben és legutóbb a Doctor Who spin-off-jának (Class) megírásakor egyaránt nagy gondot fordított arra, hogy legyenek homoszexuális karakterei, akik autentikus, ám nem szájbarágós módon szemléltetik az általuk megtapasztalt nehézségeket. Gyakran kerülgethette a gyanú az olvasókat, hogy Ness regényeinek egyes mozzanatait, az önmagukat marcangoló hősök megrendítően őszinte és valósághű érzelemvilágát az író saját tapasztalata ihlette. A Release-t olvasva azonban fel sem merül a kérdés, hiszen, ha Ness maga nem is vallotta volna be, hogy ezúttal mélyebben nyúlt saját emlékei közé, az amerikai vallásos kisvárosban szárnyát próbálgató, meleg kamaszfiú karaktere érezhetően közelebb áll a valósághoz, mint az eddigi regények közül bármi.

A Release Adam Thorn egyetlen napját írja le, ám ebben az egy napban a fiú élete több nagy kanyart is vesz, és útközben felnőttebbé válik, mire eljön az este. A történet felépítését Ness bevallottan Virginia Woolf leghíresebb regényéből, a Mrs. Dalloway-ből merítette, mivel az időbeli megkötést érdekes kihívásnak találta. Ahogy azt a korábbi írásaiban is láthattuk, előszeretettel él a visszaemlékezés eszközével, mintegy megbontva az idő linearitását. Adam napja valóban úgy bontakozik ki előttünk, hogy közben a fiú gondolatait és asszociációit követve hol belesüppedünk a múltba, hol lelassulva érzékeljük a jelent, ahol egyes részletek kiélesednek, míg mások elmosódnak. Ez a felépítés teszi lehetővé, hogy teljes mértékben azonosulni tudjunk az elbeszélőnkkel. Ennek köszönhető az is, hogy a prózai szempontból nem túl eseménydús történetet az ő szemén keresztül pont olyan fontosnak és izgalmasnak lássuk, ahogy a saját életünk kisebb-nagyobb eseményeit is jelentőségteljesnek éljük meg.

Adam élete ráadásul nem olyan egyszerű. Mélyen vallásos családja képtelen elfogadni, hogy homoszexuális. Úgy vélik, hogy valami baj van vele, a gonosz szállta meg – a fiú felváltva kap tőlük szánakozást és elutasítást. Még az enyhébb jelenetek is gyomorba vágják az embert, például amikor Adam bátyja, Marty kiböki, hogy amit Adam érez, az nem valódi szerelem, mert azt férfiak közt nem lehet és kész. Persze nincsen olyan alkalom, amikor jó ezt hallani, ám Adamet különösen szíven üti, hiszen éppen párkapcsolati kételyekkel küszködik – egy korábbi szerelmét még nem tudja elengedni, pedig közben egy újnak szeretné átadni magát. A család hozzáállása cseppet sem segít a bizonytalanságában, mi több, egyfajta reflexszerű önutálatot ültetnek belé, ami majdnem tönkre is teszi a fiú törekvését egy kiegyensúlyozott párkapcsolat felépítésére.

A mágia világa, legyen annak bármilyen rendszere – szavakkal varázslás, különleges tárgyak felhasználása, gondolati úton történő idézések -, mindig is lenyűgözte és magával ragadta az olvasót, hála a valóságtól elhátráló, közben mégis annak a keretein belül maradó szabályainak. Garth Nix, aki kiérdemelte az Aueralis- és Ditmar-díjat is – ezek a fantasy, horror, vagy science fiction kategóriájában alkotó legjobb ausztrál íróknak járó elismerések –, Régi Királyság (The Old Kingdom) című sorozatával a mágia világában megmaradva, valami újat is képes volt létrehozni. Monumentális szériájának első kötete két évvel a Harry Potter előtt jelent meg és több young adult szerzőt is megihletett. Külföldi sikerének ellenére, Magyarországon csak 2015 februárjában jelent meg a sorozat nyitódarabja, a Sabriel, amely bevezet a Régi Királyság rejtélyes világába.

A történet főhőse Sabriel, egy fiatal lány, aki bár a mágia birodalmához, a Régi Királysághoz tartozik, apja akaratából mégis a Fal másik oldalán, az emberek világában nő fel. Miután a Prológusból megismerjük születésének nem mindennapi történetét, az első fejezet máris az érettségit követő éveibe kalauzolja az olvasót, egy bentlakásos iskolába, ahol valamelyest még elfogadják a mágia létezését. A cselekmény nem ebben az idillinek mondható környezetben játszódik, ugyanis Sabriel, aki éppen válaszút előtt áll - térjen vissza régi otthonába, vagy folytassa életét az emberek között – egy túlvilági küldöttől megtudja, hogy apja csapdába esett a Holtak birodalmában. Az apja Abhorsen, a legendás nekromanta, akinek a Régi Királyságban mindenki féli a nevét, minden előjel nélkül tűnik el. Ráadásul  lányához még a kardját és a csengőit  is eljuttatja, ami egyértelműen rossz előjel, hiszen ezek voltak a férfi fegyverei. Ez pedig nemcsak kijelöli Sabriel számára azt az ösvényt, amelyen végig kell mennie, hanem már azt is sejteti, hogy valami készülődik a háttérben. A történet előrehaladtával fokozatosan világossá válik, hogy a lányra egy mentőakciónál lényegesen nagyobb feladat vár.

A finn Emmi Itäranta első regénye, a Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra jelölt A teamesternő könyve első látásra az ún. young adult (YA) irodalom kategóriájába esik, saját véleményem szerint azonban ez még sincs így. Fontosnak tartom ezt tisztázni, mert biztos vagyok benne, hogy sokakat ez a címke is visszatart a kötet olvasásától, holott egy remek élménytől fosztják meg magukat ezzel.

A young adult irodalom (és a belőlük kisarjadó filmek) fellendülése az utóbbi évtized talán legfontosabb kulturális eseménye, különösen ami a fantasztikumot illeti. Az éhezők viadala-sorozat diadalútját más SF/F regények szegélyezik, amelyek mind magukénak vallják a YA megjelölést. Magának a kategóriának azonban nincs egy mindenki számára letisztult jelentése (különösen, ha leválasztjuk az ifjúsági regény fogalmáról, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet). A YA sokak számára egyet jelent a rosszul megírt történetekkel, csöpögős tini-romantikával és tini-rivalizálással. Vagy attól lesz YA egy regény, hogy fiatal a főhőse? Csak a fiataloknak szólhat egy könyv, amiben fiatal a főszereplő? Mint mindenkinek, nekem is van egy elképzelésem a young adulttal kapcsolatban, de ez nem minőségi alapú ítélet – legalább is remélem, nem bujkált rejtett értékítélet a szavaim mögött. Számomra attól lesz egy regény YA, hogy a fiatal főhős számára a világban sokkal fontosabbak a személyes konfliktusok – szerelem, család, csoportdinamika –, szemben az őt körülvevő világ problémáival. Lehetséges, hogy a főszereplő kiemelkedő szerepet játszik az egész fiktív világot meghatározó eseményekben, de mindeközben szinte ugyanannyit – vagy akár többet is –, foglalkozik az író a szereplője magánéletével. Értsd: a világvége alatt is jut ideje a szerzőnek egy szerelmi háromszögre és arra, hogy figurái ezzel foglalkozzanak. Ez sajnos sokszor – de nem mindig – azt vonja maga után, hogy a háttérvilág, a sci-fi/fantasy ötlet vagy a cselekmény kidolgozatlan maradnak.

Ebből a szempontból A teamesternő könyve nem YA. Bár főhőse, Noria Kaitio egy fiatal, a felnőtté válást megélő lány, és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ez mégsem telepedik rá a könyvre. Noria története nem olyan eseményeket és konfliktusokat helyez a középpontba, amelyekkel egy tinédzser minden nap találkozhat – ugyanakkor valahol mégis ilyeneket.

A Twister Media kiadó új szereplője a hazai fantasy és sci-fi könyvkiadásnak (a kiadó igazgatójával készített interjúnkat itt olvashatjátok), első young adult/fantasy kiadványuk Sara Raasch Hó mint hamu című regénye. A kötet egy sorozat első része. Előljáróban el kell mondanom, hogy nem vagyok tagja a regény elsődleges célközönségének, csupán próbát akartam tenni a műfajjal. És valljuk be, nehéz ellenállni egy ilyen gyönyörű kiadványnak. Lássuk, hogyan sikerült a kísérlet.

A Hó mint hamu világában nincs semmi olyasmi, amit ne láttunk volna már részben vagy egészben más fantasy regényekben, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy van egyfajta kellemes és jellegzetes zamata ennek a világnak. Nyolc birodalom uralja Primoria kontinensét, négy Évszak-királyság és négy Ritmus-királyság. Földrajzi helyzetükről a kötet elején találhatótérkép igazítja el az olvasót. A történetünk kezdete előtt tizenhat évvel Tavaszföld megtámadta és leigázta Télországot, ahonnan a trónörökösnek és kis csapatának – köztük a regény főszereplőjének, az ekkor még csecsemő Meirának – menekülnie kell.

Évekkel később, amikor a regény cselekménye elindul, a kis társaság veszélyes gerillaakciók végrehajtásával igyekszik gyengíteni a tavaszföldi befolyást, legfőbb céljuk pedig, hogy megszerezzék Télország mágiaszterét, egy varázsszert, mely lehetővé teszi a királyság uralkodójának a mágiahasználatot. A nyolc királyság mindegyike saját mágiaszterrel rendelkezik, mely az adott ország uralkodójának birtokában van. Csupán ők képesek varázsolni az eszközök segítségével. Így aztán Primoria királyságai voltaképpen magokráciák, vagyis olyan országok, melyeket varázshasználók irányítnak. A világ érdekes, ám kissé sok kérdést nyitvahagyó mágikus mitológiájában érdemes elmerülniük azoknak, akik szeretik a fantasy világok sajátos rendjének keletkezéstörténeteit.

A Soha nincs vége és a Chaos Walking trilógia után Patrick Ness újabb úgynevezett young adult regénnyel állt elő, ám ezúttal könnyedebb, néhol szarkasztikus hangnemben szólal meg. A The Rest of Us Just Live Here (nyersfordításban: Mi többiek csak itt élünk) kritikusan fordul saját kategóriájának kliséi felé, ám nem mondhatjuk, hogy teljes egészében elvetné azokat. Végső soron ez a regény is a nagy kérdéseket boncolgatja – felnőtté válás, identitás, szerelem – csak épp Patrick Ness jól ismert, magával ragadó stílusában.

A történet mesélője Mike, aki barátaival épp az utolsó évét tölti a gimnáziumban. A vizsgák miatt nem-igen kell aggódnia, mivel jó tanuló és helye az egyetemen bombabiztos. Annál inkább aggasztó viszont az őt körülvevő világ azon sajátossága, hogy időnként csaknem eljön a világvége. Egyszer élőhalottak támadnak az emberiségre, másszor vámpírok, de szerencsére mindig van néhány fiatal, aki kiválasztott lesz, és véget vet a fenyegetésnek. Mike végzős évében a végveszély különös, kék fénycsóvák és furcsán viselkedő szarvasok képében jelenik meg, de sokkal többet nem tudunk meg, mivel ez nem egy kiválasztott története.

A címhez híven Mike és a többiek csak élik az életüket, miközben valaki a városból egyedi és romantikus kalandba keveredik, amelynek végén megmenti a világot. Olvasóként csak nagy vonalakban értesülünk erről – minden fejezet elején pár mondat összefoglalja a kiválasztott történetét. Már maga a koncepció egyfajta torz tükörképe a tipikus young adult regényeknek, hiszen az összefoglalók pont ezen történetek kliséiből állnak, és miközben eget rengető harc folyik egy lány és a Halhatatlanok serege közt, az élet nem kevésbé bonyolult a többiek számára sem. Patrick Ness jó humorérzékkel mutat rá a manapság oly népszerű regénytípus hiányosságaira, ám mindeközben maga is több tipikus elemet használ.

Az ifjúsági és young adult regények fénykorukat élik manapság, rengeteg az új cím, az új ötlet, az új kaland. Néha úgy érezhetjük, hogy a semmiből tűntek fel ezek a könyvek, pedig már egy évtizeddel ezelőtt is itt voltak, és már akkor is roppant érdekes kérdéseket feszegettek, izgalmas, fordulatos történetekkel szórakoztattak minket. A nyári uborkaszezon alkalmas idő lehet a nosztalgiázásra, a régi kedvencek újrafelfedezésére, ezért íme öt veterán, azaz több, mint tíz éves ifjúsági regény:

1. William Nicholson: A szél dalnoka (Aramanth titka trilógia)

Aramanth városában mindenkinek megvan a maga feladata, és, hogy mi ez a feladat, azt a fiatalok vizsgáztatásával döntik el. A látszólag olajozottan működő gépezet kegyetlen hierarchiába kényszeríti a lakókat, néhányuk jólétben élhet, míg mások perifériára kerülnek. Ez ellen lázad fel Kestrel, a diáklány, és ikertestvére, Bowman. A két fiatal fejébe veszi, hogy megfejtik a város és a közepén álló, néma torony rejtélyét. A kiindulópont ma már jól ismert toposznak számít – adott egy disztópikus társadalom, amely elnyomja a személyiséget és bebetonozza az igazságtalanságot –, ám A szél dalnoka hamar idegen vizekre viszi olvasóját. Varázslat és fantasztikum szövi át a történetet, a sajátos világ pedig a hasonló regények kedvelőinek is újdonság lehet.

Patrick Ness nem is olyan régen a Chaos Walking trilógiával robbant be a köztudatba, és sok kritika szerint ez a három könyv igen magas minőséget képvisel a YA piacon. Hogy pontosan mitől emelkedik ki a kínálatból, azt nehéz lenne egy okra visszavezetni, hiszen a történet meglepően sok, komoly kérdéssel foglalkozik, így nem egyetlen, átfogó tematika mozgatja, hanem sok kisebb. A kevesebb nem mindig több, jó, ha egy történet bonyolult rendszert tár elénk, ám ennek is megvan a veszélye. A Chaos Walking bizonyos kérdéseket roppant hatásosan és intelligensen tálal, valóban túlszárnyalva a könyvesboltok polcain, hasonló kategóriába sorolt könyveket, de bizony akad olyan terület is, ahol hiányérzetet hagy maga után.

Kezdjük rögtön azzal, amire a trilógia címe utal. „Kontroll nélkül pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz.” Mondja Todd Hewitt, arra utalva, milyen amikor mindenféle szűrő nélkül halljuk azt, ami a másik ember fejében van. Ez a Zaj, ami a történet egyik legérdekesebb alapötlete. Nem puszta telepátiáról van szó, hiszen olyankor értelmes gondolatokat hallhatunk. A Zaj ezzel szemben befogadhatatlan mennyiségű információ, túláradó, kezelhetetlen, csapongó, igazi káosz – vagyis az emberi elme maga. Mert képzeljük csak el, mi lenne, ha mindent kimondanánk, amire gondolunk. Sőt, azt is, ami csak tudat alatt fut át az agyunkon. Patrick Ness kényelmetlen igazságra összpontosítja a figyelmet: a magát racionális lénynek tartó ember valójában csak szűrők kifinomult rendszerének köszönheti, hogy nem látszik, mennyi minden fér el a csupán csak a felszínen rendezett belső világában. Ráadásképpen Ness mindezt azzal súlyosbítja, hogy a nők hallják a Zajt, de az ő elméjük néma a többiek számára. Ez alapján úgy tűnhet, hogy Patrick Ness gender kérdéseket is felvet, de történetben „csak” a helyzet kirekesztő mivolta jelenik meg. Egy dolog, ha az ember rá van kényszerítve arra, hogy a gondolatait a legvégsőkig feltárja a világ előtt, de a többiek viszonozzák ezt a kiszolgáltatottságot, és megint más, ha vannak kitüntetett személyek, akiknek megadatik, hogy csak befogadók legyenek. A Chaos Walking részletekbe menően kifejti, hányan hányféleképpen reagálhatnak egy ilyen sarkított helyzetre, nem kímélve az olvasót az emberi kegyetlenség végleteitől sem.

Patrick Ness young adult íróként lett híres, bár a mai napig nem tisztázott, pontosan mit jelent ez. A röviden YA-nak nevezett kategória nem műfaj, hiszen az ide sorolandó könyvek minden szempontból elképesztően sokfélék. A „fiatal felnőtt” nyilván olvasói korcsoport meghatározás akar lenni, ám az ilyen típusú besorolás az irodalomban nem csupán félrevezető, de káros is a kategóriában szereplő művek megítélése szempontjából (ahogy az a gyermekirodalom példáján is látszik). Szóval YA, de milyen YA? Ha elfogadjuk, hogy a kategórián belül is megvan az irodalomban jelen levő minőségi diverzitás, akkor Patrick Ness a YA mesterei közé tartozik. A nagysikerű és ezzel együtt zseniális Chaos Walking trilógia után újabb regénnyel bizonyította kiválóságát  – a Soha nincs vége egy kötetben tartalmaz mindent, amiért a korábbi trilógiát szeretni lehetett, talán még többet is.

Ha a valódi műfaji besorolást nézzük, a Soha nincs vége a legtöbb helyen disztópiaként szerepel, de már most le kell szögezni, hogy nem a szó Éhezők viadala-i értelmében, vagyis a például Suzanne Collinsnál megjelenő szerkezethez képest mást fogunk látni. A manapság népszerű disztopikus regényeknek már saját hagyományaik és sablonjaik vannak, és a legtöbb esetben, ha roppant ügyesen ábrázolva is, de ugyanazokat a mintákat látjuk ismétlődni. A Soha nincs vége, bár szintén sötét jövőképet mutat be, kamaszkorú főszereplővel, történetével mégis kilóg a műfaj népszerű regényeinek sorából.

01. Isaac Marion regénye voltaképp a Rómeó és Júlia feldolgozása egy zombitörténet keretei között, röviden: egy mash-up irodalmi merénylet.

02. A regény borítóján Stephenie Meyer ajánlása olvasható és ez mindent el is mond a könyvről.

03. Bár a zombi Rómeót R-nek hívják, Júliát pedig Julie-nak és van erkély jelenet is, ez a szöveg regény formában íródott és a Shakespeare darabbal ellentétben egy orbitális happy enddel végződik, amiből talán ki is derült, hogy nem ez a Rómeó és Júlia legízlésesebb feldolgozása.

04. Habár zombiregényként szokás meghatározni, szó sincsen arról, hogy az Eleven Testek horror szöveg lenne, a zombiapokalipszis csupán egzotikus díszletként szolgál a mindenki által ismert szerelmi történet újramondásához.