weird

Jelenlegi hely

Az elszigeteltség eksztázisa (Arthur Machen: Az ​álmok hegye / A titkos dicsőség / Mons angyalai)

Szerző bobzenub On the

A TBA könyvek gondozásában tavaly év végén megjelent második Machen-kötet valójában egy omnibus-kiadás, amely két regényt, az eredetileg 1907-es Az Álmok hegyét, az 1922-es A titkos dicsőséget, illetve a Mons angyalai című, négy rövid elbeszélésből és két esszéből álló kötetet tartalmazza. A magyar fordítás mellett a könyv különlegessége, hogy kritikai kiadásként is megállja a helyét, mivel több száz lábjegyzet segít az olvasónak a történetek történelmi, irodalmi és misztikus utalásai közötti eligazodásban.

Arthur Machen (1863-1947) walesi születésű író, akit a századfordulós és korai XX. századi gótikus és horror történetei miatt a későbbi weird mozgalom egyik előfutáraként tartanak számon. Munkáinak egy része, különösen az ebben a kötetben olvasható két regény a XIX. századi dekadens mozgalom kései folytatásának is tekinthető a maga realizmussal és hétköznapisággal szembeforduló, az elragadtatást, műviséget és túlzásokat éltető esztétikájával.  

Az álmok hegye főhősét, Lucien Taylort tizenkét éves korától követhetjük nyomon, ahogyan egy szegény falusi lelkész fiából “elátkozott művésszé”, pontosabban sikertelen íróvá válik. Társadalmi elszigeteltsége mindeközben egyre inkább elmélyül egészen a végső tragédiáig. Machen nem elsősorban a cselekményre, hanem az egyes fejezetekben ábrázolt élethelyzetek külső, illetve a főhős ezekhez kapcsolódó belső benyomásainak részletes leírására helyezi a hangsúlyt. Az első két fejezetei leginkább a fikcionalizált walesi kisváros, Caermaen, majd később London lakóinak képmutató és pitiáner, kegyetlenségektől sem mentes társadalmát mutatják be szatirikus éllel. Lucien mindeközben folyamatosan íráskészsége csiszolásán fáradozik; a történet ezen szálán Machen nem csupán ars poeticáját, de az írás folyamatának általános nehézségeiről, kudarcairól és ritkán elérhető sikereiről, illetve gyönyöreiről is látleletet nyújt az olvasónak. Machen lényegében nem csupán az irodalmat, hanem magát az írói gyakorlatot és létállapotot is esztétizálja a regényben, igaz nem az egzisztencializmus, hanem a dekadencia szellemében.

A regény fantasztikus elemeinek diegetikus realitása vagy szimbolikus leplező-funkciója nem dönthető el egyértelműen. Lucien egyre inkább egy képzeletbeli, vagy egy annak tűnő világ rabjává válik, ami egyfelől értelmezhető az elszigeteltség és a nyomor előli menekülési stratégiaként – ami mellesleg inspirálja, egyben motiválja a főhős irodalmi tevékenységét – másfelől viszont számos utalás történik arra is, hogy Lucien gyerekként egy dombtetőn álló római erőd romjai között átlépett egy bizonyos határt képzelgései során, kivívva ezzel valami ártó szándékú természetfeletti erő haragját, ami mintegy elátkozta őt. A dekadens esztétikai mozgalom nem igazán hagy szabad mozgásteret az adott mű konkrét tartalmán túlmutató szimbolikus, illetve pszichológiai jellegű értelmezések számára. Mai szemmel azonban igen nehéz elvonatkoztatni annak az olvasatnak a lehetőségétől, amely valamiféle szexuális félelem, perverzió, illetve ezek miatt érzett szorongás és trauma tudatalatti obstrukciójaként értelmezi a Lucien belső képzeletvilágába betolakodó rémképeket. 

Tomasics József kapta a 2021-es Hexa-díjat

Szerző Próza Nostra On the

Tomasics JózsefIdén ötödik alkalommal rendezték meg a Világok Találkozását (noha 2020 után most is online került sor az eseményre), aminek kísérőjeként a szervezők kihírdetik a Hexa-díj aktuális díjazottját is: 2021-ben Tomasics József kapja az elismerést.

Egy régen várt hazai antológia II. (Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018)

Szerző Próza Nostra On the

Farkas Balázs: A nevetés íze

A retrospektív kritika egyik nagy előnye, hogy később megjelent alkotásokhoz is lehet hasonlítani egy-egy művet. A 2019-es Joker előzményfilm után meglepően másképp cseng Farkas Balázs története a nincstelen, elismerésre szomjazó humoristáról. A novella névtelen, lecsúszott főhősén, akin átgázolt az élet, szintúgy megjelennek annak a társadalomnak a tünetei, ami kitermelte őt, mint Arthur Fleck testén és lelkén. A vidéki Magyarország kilátástalansága és az egzisztenciális szorongás gyáraként működő Budapest közötti ingázás, a siker hajhászása olyan alkura sarkallja a szempontkarakterünket, amelybe mindannyian belemennénk, ha ennyire felőrölt volna bennünket a showbiznisz. A standupos humort írásban ábrázolni egyébként is talán a legnehezebb írói feladatok egyike. Szerencsére az író elegánsan megkerüli, körülírja a főszereplő műsorát, és a közönség és az előadó dinamikáján keresztül érzékelteti, hogy a saját démonaival küzdő komikus hogyan válik nihilista fenegyerekké. A hipnotikus, letisztult próza szuggesztíven mutatja be, hogy a nevetés is lehet drog. (Makai Péter Kristóf)

Sümegi Attila: Gúzs

Sümegi Attila Gúzs című novellája a függőséget, konkrétan a mágiahasználat iránti vágyat dolgozza fel. A novella inkább karakterdrámaként, lelki és kapcsolati problémák bemutatásaként működik, semmint egy fantasy novellaként. Ebből a szempontból hasonlít Kiss Gabriella Vendégségére, amelyben a fantasztikum beemelése szintén a háttérbe szorul a történet szempontjából. A novellában nincsenek nagy kilengések vagy fordulópontok, valamint a lelki folyamatokban sem mélyed el annyira a szöveg, hogy akár fantasyként, akár lélektani novellaként váljon olvashatóvá. A mágia addiktív megfogása izgalmas téma, de nincs kellően kidolgozva a háttérrendszer, így elveszti a hitelességét. A szöveg az egyik szereplő, Patrícia miatt válik érdekessé, hiszen a lány roma származású. A hazai fantasztikumban ritkán találkozunk a cigányság, a roma szereplők szerepeltetésével, így mindenképpen üdvözlendő ez a törekvés. (Borbíró Aletta)

Egy régen várt hazai antológia I. (Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018)

Szerző Próza Nostra On the

A GABO Kiadó közel 3 éve írta ki első pályázatát, amelynek célja az volt, hogy bemutassák, mi foglalkoztatja a hazai szerzőket, melyek azok sci-fi és fantasy témák, amik megjelennek a kisprózák világában. A kötet helyet adott már befutott szerzőknek, valamint pályázat útján bekerülhetett bárki, akinek az írása elérte a szerkesztők által elvárt minőséget.

Színes és érdekes válogatás állt össze a koncepció alapján, melyet azóta két újabb kötet követett 2019-ben és 2020-ban. Szerkesztőségünk négy tagja arra vállalkozott, hogy röviden bemutatja a kötet novelláit.

Moskát Anita: A mesterhazugság

Csavaros, az emberi lélek legmélyét kutató fantasy, aminek világa egyedülálló, de mégsem ez a legérdekesebb benne. Gyönyörűen beszél az igazság és a hazugság természetéről, és arról, hogy utóbbi mennyire megnyomorítja a lelket. Nyelvezet, képei végig erőteljesek, hatásosak, bár a középső harmada túlírt, a bevezető és záró részek elnyomják ezt az apró aránytalanságot. (Benkő Marianna)

Buglyó Gergely: Hét perc és egyetlen pillanat

Ezúttal a szerepjátékokból ismerős rosszfiúk, a csontvázkatonák a történet főszereplői, az ő nézőpontjukat, világukat ismerjük meg, míg a hagyományos hősök ezúttal antagonistaként szerepelnek. Az ismerős, bár itthon ritkábban alkalmazott koncepciót a szerző arra használja fel, hogy egy iskolarendszeren keresztül bemutassa a csontvázak társadalmát, nézeteit, hogy ezúton ismerőssé, megérthetővé tegye őket számunkra. A novella ezzel együtt a megszokott sablonok mentén halad: az iskolai rivalizálás, tinédzserszerelem, beavatásként működő harc az ifjúsági történetek tipikus kellékei. Buglyó nem újítja meg a formulát, de ezzel együtt is átélhető, ismerős és kedvelhető világot és mesét ad át az olvasónak. (Benkő Marianna)

Chtulhu és a viet-kongok (Victor LaValle – Fekete Tom balladája)

Szerző Nyerges Csaba On the

Victor LaValle: Fekete Tom balladájaMás szerzők által megteremtett mitológiából kölcsönözni mindig ingoványos terület. Az így létrejött intellektuális határsértéseknek persze különböző fokozatai vannak, amelyek a bocsánatos bűnként elkönyvelhető fanfictionöktől a nyilvánvalóan anyagi haszonszerzésen kívül mással nehezen indokolható sírrablásokon át (lásd Lin Carter esetét Conannal, Sophie Hannah-ét Hercule Poirot-val, vagy kevés kivételtől eltekintve a komplett Sherlock Holmes-mitológia sorsát) azokig a szövegekig terjednek, melyek megfeleltek az egyetlen igazán fontos szabálynak: legyél elég jó a saját jogodon is. A sikeres próbálkozásokat kétfelé oszthatjuk: vannak az „egyszerű” stílusgyakorlatok, amikor valaki az eredeti szerző előtt fejet hajtva, sok esetben annak modorában ír: Stephen King például epigonként is briliáns, legyen szó Arthur Conan Doyle-ról, Lovecraftról vagy Raymond Chandlerről. Másrészt pedig ott vannak azok a művek, melyek csak azért használják fel az eredeti univerzumot, mert annak keretei között tudják legjobban előadni a saját mondanivalójukat.

Amikor a Fekete Tom balladáját írta Victor LaValle a két fenti eredőt ötvözve nyúlt Howard Philips Lovecraft hagyatékához, illetve azon belül is a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1927) című elbeszéléséhez. A Red Hook a Mester gyengébb – ő maga utóbb így fogalmazott róla egy levelében: „egy kissé hosszú és szétfolyó” –, s utóéletét tekintve az egyik legtöbbet előcitált szövege. Lovecraft inspirációs forrásaként az a viszolygás szolgált, mellyel a rohamosan gyarapodó New York olvasztótégelye iránt viseltetett a „roaring twenties” idején: a sztori középpontjában egy Thomas Malone nevű helyi detektív és egy, az okkult tudást az alsóbb osztálybéli arab, latinó, lengyel stb. bevándorlók „mágiájában” kereső, és ezért mindenét feláldozni hajlandó öreg milliomos különös esete áll. A bevándorlók nem túl hízelgő kontextusban történő megjelenítése miatt az elbeszélés rendszeresen hivatkozási alapként szolgál a „Lovecraft versus rasszizmus” diskurzus csataterén – ám ebbe a meglehetősen parttalan vitába ehelyütt nem érdemes belebocsátkoznunk. Annál is kevésbé, mert  közvetlenül a cím alatti ajánlásában – bár az afroamerikai LaValle okkal választotta újramesélésre éppen ezt a szöveget – lakonikusan rövidre zárja az egészet: “H.P. Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt”. Egy interjúban bővebben is kifejtette, mit értett ezalatt, s egy olyan szeretett családtaghoz hasonlította Lovecraftet, aki szörnyű dolgokat tud mondani bizonyos csoportokról – mint, hogy „a balkezesekben nem lehet megbízni” –, ám mégis ő volt az, aki annakidején megtanította például biciklizni.