városi fantasy

Helló, helló. Corvinus vagyok. A történetem pont olyan, mint a nevem: kölcsönzött. Budapesten élek, vagy legalábbis abban a városban, amit valaha Budapestnek hívtak. Azt mondják, ha a hidegháború frontja nem Berlinnél, hanem a Duna vonalánál húzódott volna, akkor már a nyolcvanas években kettészakítják Pestet és Budát. Most Pest tiszta üvegpalota, Seattle és a Roppongi keveréke, egy „városálom”. Ne nézz, én így beszélek. Buda pedig a nagybetűs Merénylet óta egy teokratikus Kelet-Berlin. De én nem itt lakom, hanem valahol a kettő között, a romok demilitarizált zónájában. William haverom ezt úgy nevezné, hogy „interstitial”, és ezt itt, ebben a lepukkant közegben is értenék, értékelnék. Átéreznék. Shiftelésből élek, ami olyan, mint a seftelés, csak van egy kis nyugati tájszólása. Hogy mivel shiftelek? Mindig kell valakinek valami: papírok, hogy átszökhessenek a határon, okoskészülékek, hogy a nyomor kibírható legyen, adatok. De leginkább bölcsességekkel házalok.

Én vagyok a kis hang a fejedben, amikor olvasol. Én vagyok a történet tudója. Én vagyok a mondatfűzés, ami a képeket a fejedbe röpíti. Chuck apu nyakatekert metaforája vagyok. Egy kemény, savószínű pocsolyában küzdök a túlélésért, így nekem is sanyarú múltat tartogatott a sors. De közös a bánat, közös a bűn. Itt mindenki megalázott és megszomorított, tengődünk, napról-napra éljük az életünket, és senkiben sem bízunk. Én is gyanakvással szemléllek, mert lehallgatsz, megfigyelsz, a legbelsőbb gondolataimban turkálsz. Mindegy, nem fogod úgyse megérteni, ezért jobb lesz, ha mindent elmagyarázok, definiálok, kinyilatkoztatok. Ó, ne gondold, ne, hogy tied a világ!

Statiszta vagyok a Merénylet újrajátszásában, így ismersz meg engem. Idegenvezető vagyok, úgyhogy fogom a kezed. Olyan vagyok, mint a Tigris: ehhez értek a legjobban. Meg ahhoz, hogy bajba keveredjek. Meg kell keresnem egy eltűnt fiút. Nem értem, miért. Még szerencse, hogy van egy mentorom, Morfológus, aki tudja, hogy mi a Vektor. Na meg egy megbízóm, aki titokzatosabb és hatalmasabb, mint a tiéd. Azt beszéli már az egész város, hogy a pesti alvilág utánam kutat. Van egy elintézetlen ügyünk, egy befejezetlen játszmánk, egy adósság, amit törlesztenem kell. Az életem.

Az Ad Astra kiadó most első alkalommal adott ki regényt magyar szerzőtől, a sort Lőrinczy Judit Ingókövek című városi fantasy/háborús regénye nyitotta, melynek története Sztálingrád ostroma idején játszódik. Elöljáróban csupán annyit, hogy kiváló döntés volt ezzel a szöveggel kezdeni.

Bevallom, mikor először olvastam a könyv koncepciójáról, szkeptikus voltam. Hogyan működhet jól egy regény, melynek a huszadik század legelkeseredettebb és legfontosabb csatája adja a témáját és a helyszínét, ugyanakkor a fantasztikum is erősen jelen van a szövegben? Nem mintha idegen lenne az irodalomtól az effajta megközelítés, ám mégis lehet abban némi rizikó, hogy egy viszonylag közeli, hatalmas és félelmetes ideológiákat szembeállító történelmi eseményt a városi fantasy zsánerével oltsunk be. Elvégre fennáll a veszélye, hogy felborul az a kényes egyensúly, melyet egy effajta vállalkozásnak kényszerűen fenn kell tartania: legyen eléggé hű a történelmi eseményekhez és simuljon belé a fantasztikum. Ha ez nem teljesül, akkor a történelmi háttérkörnyezet csupán öncélú díszletté válik.