Valerio Evangelisti

Valerio Evangelisti a fantasztikus irodalmat művelő szerzők legötletesebbjei közé tartozik. Az Égj, Inkvizítor! már a harmadik kötet, melyben bizonyítja ennek az állításnak az igazságát. Az Eymerich-sorozat harmadik részének felépítése az előzőekhez hasonló és a köteteken átívelő nagyobb narratíva is tovább gazdagodik, miközben egy minden eddiginél őrültebb tetőpontnak lehetünk a tanúi.

Az Égj, Inkvizítor! két szálon futó történet. Az egyik szál Nicolas Eymerich domonkos rendi szerzetes és aragónai inkvizítor küldetését beszéli el 1358-ban, míg a huszadik század második felén átívelő történetfolyam egy őrült tudós kísérletének krónikája. Ennek során egy járványt próbál elszabadítani a Földön, ami – egy genetikai torzulás következtében – kiírtaná csaknem a teljes fekete bőrű lakosságot, míg érintetlenül hagyna mindenki mást. Ahogyan azt már Evangelistitől megszokhattuk, az egymástól mind térben, mind időben nagyon távol játszódó események bonyolult, előre nem kiszámítható módon függnek össze és hatnak egymásra.

A kötet a huszadik századi történetszállal kezdődik, melyben az olvasó megismerkedik Lycurgus Pinks-szel, a fiatal, zseniális és nem mellékesen teljesen őrült biológussal, aki éppen a Ku-Klux-Klán egyik gyűlésén próbál rettenetes tervéhez támogatókat szerezni. A fejezet nyelvi leleménye a leginkább szembeötlő: a szerző egy-két oldalon képes felvázolni a Klán által használt sajátos nyelvet, mely gyakoraltilag azonnal a történet világába szippantja az olvasót.

Pinks annyira fanatikus, hogy a KKK nézetei és eszközei nem elég radikálisak a számára, ezért a történet folyamán egyre befolyásosabb támogatókat próbál szerezni az ügyének, egy ideig még a CIA is buzgón segíti, a legkülönbözőbb politikai összefonódások és érdekek eredményeképp. Láthatjuk, ahogyan a RACHE nevű radikális szervezet egy újabb lépést tesz a hatalom felé, miközben az első kötet jövőben játszódó sci-fi/horror szála is érthetőbbé válik az itt történtek tükrében. Ennek a történetszálnak a végkimenetele Edgar Allan Poe-t idézően egyszerre sötét és költői, amire a szerző az utolsó fejezet címével és a jelenetezéssel is rájátszik.

A Kárhozott istenek borítóján – ami egyébként gyönyörű munka, mint ahogyan az egész kötet is az – a következő sor olvasható: A flamand Lovecraft mesterműve. Ismét van tehát egy olyan szerzőnk, mint az amerikai Tolkien (George R. R. Martin) vagy az angol George R. R. Martin (Mark Lawrence). Nem vagyok híve az efféle címkézésnek, mert amellett, hogy egyszerűen idétlennek tartom, már az első oldal kinyitása előtt olyan előítéleteim lesznek óhatatlanul is a kötettel kapcsolatban, amelyeket aztán nehéz felülírni és emiatt akár csalódást is jelenthet egy könyv. Ugyanakkor kiadói szempontból nagyon is érthető stratégia, hogy egy eddig ismeretlen szerzőt úgy vezessenek be a könyvpiacra, hogy egy ismerthez hasonlítják.

Jean Ray munkája semmiben nem hasonlít Lovecraft írásaira. Vagy legalábbis nem jobban, mint mondjuk más szerzőkére, akik kísértetházakról írtak. Jean Ray egész más stílusú írást (ráadásul egy hosszabb prózai alkotást) tett a rémirodalom asztalára, mint amelyeket a providence-i konzervatívtól megszokhattunk. Mégpedig egy nagyon erős, furfangos szöveget.

A regény bevezetésében egy közelebbről meg nem nevezett tolvaj árulja el, hogy milyen módon jutott a kéziratok birtokába, melyek általa szerkesztett változata jelenti a könyv további részét. Első lépésként tehát van egy szavahihetőenek aligha nevezhető narrátorunk, akinek a hitelességet kellene garantálnia az olvasónak. Már izgalmas, de rajta kívül még négy különböző kéz vetette papírra a történetet az első narráció igazsága szerint. A leghosszabb, a regény magvát alkotó, időnként az Ifjú Werther szenvedéseit idéző szentimentális szövegrész szerzője a néha már idegtépően naív fiatalember, Jean-Jacques. A regénynek ebben a hosszú részében ismerjük meg a Gent városában álló elátkozott házat, Malpertuis-t. Itt él Quentin Moretus Cassave, aki állítólag természetfeletti hatalommal bír. Halálos ágyában találjuk őt a történet kezdetén. Összehívta rokonságát, hogy kinyilvánítsa végakaratát, mely a következőképp hangzik: minden, a végrendeletben megjelölt személynek be kell költöznie a házba, ott kell élnie és a hozomány végül azé lesz, aki a legtovább életben marad. Egyszerű szabályok.

Valerio Evangelisti Nicolas Eymerich regénysorozatának második kötete gyakorlatilag mindenben felülmúlja az egyébként kifejezetten erős első részt, az Indulj, Inkvizítor!-t. A folytatás mentesül az első kötet (típus)hibái alól, miközben az erősségeket nem csupán továbbviszi és megismétli, de új elemekkel is bővíti a szerző.

Evangelisti az új olasz epika különleges alakja, aki metatörténelmi regénysorozata főszereplőjének azt a valós tizennegyedik században is élt inkvizítort, domonkos rendi szerzetest tette meg, akinek nevét a tíz kötetes sorozat is viseli.

Az új olasz epika a ’90-es évek elejétől (egészen pontosan 1993-tól), a kétezres évek végéig létező irodalmi vonulat, melynek köreibe tartozik a Magyarországon is ismert Roberto Saviano, a Gomorra című kötet szerzője, illetve a Wu Ming írói csoport. Az új olasz epika alkotásai mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy lemondanak a posztmodern regényekre szinte kényszeresen jellemző hideg iróniáról, mellyel azok a tárgyukhoz, illetve a nyelvhez, a nyelvi teljesítőképességhez viszonyultak. Mindemellett megtartják a posztmodern regény narratív komplexitását, melyet populáris témaválasztással, zsánerekkel ötvöznek, ezzel széles körben láthatóvá teszik magukat az olvasóközönségnek. Gyakori, hogy a regények témájául szolgáló történelmi vagy pszeudo-történelmi anyag olasz környezetben megy végbe és az allegorikusság sem áll távol ezektől a regényektől. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az új olasz epikára itt felsorolt jellemzők mindegyike igaz Evangelisti sorozatára.

Valerio Evangelisti menő szerző, és nem csak a dögös neve miatt.

Az író neve nem feltétlenül cseng ismerősen a magyar olvasóközönségnek, hiszen eddig összesen két regénye jelent meg idehaza. A Nicholas Eymerich-ciklus első kötetét, az Indulj, Inkvizítor! című regényt, tavaly jelentette meg a Metropolis Media (ez a kötet jelen írás tárgya), melyet idén a második rész (Örökké élj, Inkvizítor!) követett. Az olasz származású szerző nem mindig sci-fi írással kereste a kenyerét, államtudományból doktorált és az olasz pénzügyminisztériumban dolgozott. 1993-ban jelentette meg első írását, mely Nicholas Eymerich – valós történelmi személy – alakja köré épült, ahogyan a tíz kötetesre bővült sorozat további részei is. Történelmi érdeklődésű szerzőről van tehát szó, aki egyedi módon ötvözi regénysorozatában a historikus tényeket és a fantasztikus elképzeléseket (Evangelistiről bővebben is olvashattok a Galaktika cikkében). Regényeit olaszról számos nyelvre lefordították, többek között németre, spanyolra, franciára, portugálra és magyarra, azonban az angol nyelvű fordítás – mely a könyvpiac óriási területét nyitná meg – még várat magára.