trilógia

Az Úr Sötét Anyagai-trilógia befejező részében totálissá válik a háború. Ez semmiképpen sem meglepő, figyelembe véve az előző kötetek cselekményeit. Ennek ellenére szerencsére mégsem ez tölti ki a narratívát. A borostyán látcső többszörösen összerakott története egyszerre tud több hangot megütni, hiszen ezúttal is akad izgalmas kaland az alvilágba való alászállással, valamint nagy összetalálkozásoknak is tanúja lehet az olvasó. Pullman egy olyan regénnyel fejezi be Lyra meséjét, amely szinte minden szempontból kolosszális és hegyeket megmozgató, noha úgy gondolom, hagy némi kívánnivalót maga után. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia olvasása során számomra nem az jelenti az elsődleges kérdést, hogy mennyire fog jól működni a szöveg fantasyként, vagy hogy mennyire találja meg közönségét a fiatalabb generáció körében, hanem inkább az foglalkoztat, hogyan fogja a szerző ezt a temérdek műfaji jellegzetességet összeegyeztetni. A kalandregény és a Bildungsroman kettőse által a fiatal felnőttek megcélzása kifejezetten sikeres, ugyanakkor hozzátenném, hogy A borostyán látcső ezen az olvasói rétegen már túlmutat.

           A legelső rész recenzióját azzal kezdtem, hogy Lyra mennyire hazudós és szófogadatlan kislány. Próbáltam megkedvelni, azonban akaratossága miatt reménytelennek tűntek szándékaim, bár a harmadik könyvre ezek a tulajdonságok leperegtek róla. Itt már inkább a tapasztalatlansága kerül előtérbe, amit aligha lehet hibának nevezni. Ennek ellenére képes tudatos, felelősségteljes és nem elhamarkodott döntéseket hozni, akármennyire is nehéz feladattal néz szembe. A második kötetben, A ​titokzatos késben megismert Will Parry hasonló változásokon ment keresztül, mint a másik főhős, noha teljesen más szempontból. Utóbbi karakter egy olyan univerzumból került ki, ahol nincsenek daimónok (az ember lelkének antropomorf változatai), se angyalok, az élet hasonló mederben folyik, mint az olvasóé.

Helyszínek tekintetében a szerző tovább tágítja az eddig megismert univerzumot. A borostyán látcsőben a szereplők szinte már teljesen hozzászoktak a világhoz. Olyan helyekre látogathat el az olvasó, mint például a különös, ormányos, négylábú mulefák által lakott terület vagy az utolsó összecsapás helyszíne, ahol a mennyei köztársaság csapatai és a Fennhatóság zászlaja alá gyűltek mérik össze erejüket. További felfedezéseknek lehetünk szemtanúi azzal, hogy Lyra indíttatására egy fordított orpheuszi alászállásban is részt vehetünk. Ellentétben az eredeti történettel, ahol egy férfi ereszkedik le az alvilágba a szeretett nőért, a kötetben a nő megy kiszabadítani férfi barátját, az első regényben megismert Roger Parslow-t.

Háború közeleg. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia második regényében még inkább megerősödnek a szembenálló oldalak, azok pedig, akik az előzőekben nem választottak szövetségest, most már kénytelenek. Így a pullmani világ két táborra szakad: az irányítókra és az irányítottakra. Az előbbiek csoportjába tartozik a Magisztérium (gyakorlatilag az egyház), míg az utóbbiak (a boszorkányok, Lord Asriel vagy maga a főszereplő, Lyra Belacqua) igyekeznek szembeszállni velük. A szerző jószerével arra élezi ki a teljes kötetet, hogy a második halmazba tartozó karakterekről meséljen, amint apránként összeszedegetik azokat az információkat, amikkel fel tudják venni a harcot az elnyomóval. A pullmani értelemben vett zsarnok egyszerre vonatkozik a monoteista vallás hierarchiájának tetején lévő entitásra, mind pedig a szereplők által látható világban jelenlévő helytartóira. A titokzatos kés fellebbenti a fátylat az eddigi ismeretlen részletekről, árnyalja az összképet és mélyebb magyarázattal szolgál a szerző által megálmodott világra.

Karakterfejlődés tekintetében a főszereplő vehemenciája az előző kötethez képest csillapodott, a korábbiaknál jóval átgondoltabban viselkedik. Egyedül daimónja, Pantalaimon sarkallja olykor-olykor meggondolatlan tettekre. Az újonnan megismert szereplők közül egyértelműen Will Parry az, aki képes ellensúlyozni Lyra esetleges oktondiságait, „mert Will tekintetében volt valami, ami Iorek Byrnisonra [az életüket a harcnak szentelő, hatalmas, beszélő jegesmedvék királyára, Lyra barátjára] emlékeztetett” [166. o.]. A fiú története szintén tragédiákkal övezett. Apja eltűnt, édesanyja elvesztette a józan eszét. A harmadik fontosabb karakter, egy hivatását maga mögött hagyó apáca, Mary Malone. Az ő feladata egyfelől az, hogy kutassa a Port, vagy ahogyan a világában ismeretes, az Árnyrészecskéket. Mindhárman útra kelnek: a két fiatal együtt vág neki egy általunk már ismert világnak, azonban Malone doktor vándorlása során egy eddig mindenki által ismeretlen területre jut el.

Az olvasó ezúttal is együtt kóborol a szereplőkkel, ez alkalommal már világok között is. Mindazonáltal nemcsak az egymástól különböző univerzumokat járhatjuk be, de további kalandok várnak az Északi fényben megismert helyeken is. Fontos szerepet tölt be az átmeneti térként működő város, Cittàgazze is (magyarul a “szarkák városa”), ahol a két főszereplő találkozik. Itt szembesülhetünk a fantomokkal, akikben végre valódi félelmetes ellenfelet tisztelhetünk a képességük miatt, amivel elpusztítják a felnőttek lelkét. Ehhez szorosan kapcsolódva létrejön a könyvben egy szimbólum, amely meglátásom szerint arra a gyerekirodalomban is felbukkanó toposzra reflektál, miszerint az életet teljes egészében csak ebben a gyermeki életszakaszban lehet átélni, érteni.