Totth Benedek

„A Holtverseny után – Az utolsó utáni háború előtt” – ezzel a mottóval invitálta az érdeklődőket 2017. október 27-én, 13 órakor a Somogyi Könyvtár, ahol egy rendhagyó irodalomórával egybekötött kötetbemutató során lehetett találkozni Totth Benedekkel. Az esemény legfőbb közönsége a szegedi Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Szakgimnázium egyik osztálya volt.

A beszélgetésből kiderült, a diákok nagyon is készültek és érdeklődtek az esemény iránt, előre összeírt kérdéseiket pedig az esetlegesen előforduló nehézségek leküzdése érdekében tanárnőjük tolmácsolta az író felé, amelyekhez időközben társultak saját kérdései is. A beszélgetés rendkívül jó hangulatú és egyben informatív volt: a diákok leginkább a műfordítás technikai problémái és mikéntje felől érdeklődtek.

Totth hangsúlyozta, hogy még a naivnak tűnő „hányszor kell elolvasni egy könyvet fordítás közben” jellegű kérdés is teljesen releváns, s mindenre készségesen és jó humorral válaszolt. A középiskolás miliőre, illetve az irodalomtanulás megkövesedett módszertanaira való reflexióként időnként elhangoztak némileg fejfájást generáló megjegyzések. Mikor ugyanis Totth Benedek epésebb megjegyzéseket tett valamire, a pedagógus az osztály felé fordulva mondta: „a szerző most ironizál”, s az ilyen jellegű kiszólások kimerülhetetlen humorforrásként terelgették egyre vidámabb medrekbe az irodalomról folyó párbeszédet.

A középiskolások által érzékelhető problémák rendkívül színessé tették a beszélgetést, ugyanis egy olyan aspektust demonstráltak, és ezzel együtt olyan kérdések hangoztak el, amelyek - valljuk be - sok befogadóban megfogalmazódnak, de rend szerint kívül esnek az irodalomtudomány bevett diskurzusain.

Többek között így azt is megtudhattuk, hogy Totth az érettségin melyik tételt húzta irodalomból és milyen tanuló volt. Saját gyermekeitől nem fogja eltiltani könyveit, de először Az utolsó utáni háborút adná a kezükbe, és a Holtverseny mindenféle társadalmi rendet felforgató eseményeinek leírásakor szinte csak az úszás reprezentálása során használt önéletrajzi elemeket. Azt azonban nyomatékosította a szerző, hogy olyan írónak tartja magát, aki mégis mindig önmagából merít az írás során, még ha nem is olyan direkt módon, ahogyan azt a diákok értették.

A történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.

Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.

Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.

A történelemben nincs „ha” - szól az unásig ismert közhely. De az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha”: fikció, képzelgés, játék. Az 1956-os forradalom 60. évfordulója előtt a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenhat szerzőt, rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben az ötvenhatos sztori valahogy másként alakul. Írják meg a másik forradalmat. Mi lett volna ha...? Például ha Rákosi női álruhában visszatér Magyarországra, hogy újra átvegye a hatalmat? Ha Arnold Schwarzenegger beront az Andrássy út 60-ba egy gépfegyverrel? Ha az Amerikai Egyesült Államokhoz csatlakozott Magyarországról Márai Sándor ír naplót? 
Nem lövünk le több poént a kötet írásaiból, az olvasó talán már érzi a vállalkozás izgalmát. A szokásos és ünnepélyes pátosz helyett íróink birtokba vették saját ötvenhatukat, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították: hajlítgatták erra-arra, gyúrták, faragták. Van itt minden, amire csak az olvasó vágyhat: érzelem, kaland, humor, abszurditás, időutazás, misztika, történelmi sci-fi, apokalipszis - de ami a legfontosabb: minden írás éppen annyira szól a mai, létező Magyarországról is, mint a másik, az elképzelt forradalomról.

Hamarosan jelentkezünk a kötetről írott kritikánkkal, addig viszont következzen egy részlet Totth Benedek kötetben szereplő írásából. Ezúton is köszönjük a lehetőséget a szerzőnek és a kaidónak.

TOTTH BENEDEK

A fekete katona

Apa egyszer azt mondta, minden gombafelhő egyforma, mindegy, hogy a jenkik dobják le az atombombát vagy a ruszkik. Nem értettem, honnan veszi ezt, de nem bírtam kiverni a fejemből. Mint a beszédet, amit a Nagy Imre ismételgetett egy egész napon át a rádióban. Annyiszor hallottam, hogy ha álmomból keltenek fel, akkor is el tudtam volna mondani. De lehet, hogy azért jegyeztem meg, amit apa mondott, mert a konyhában vitatkoztak anyával, én meg mezítláb lapultam az ajtó mögött, és nagyon be voltam rezelve, nehogy lebukjak. Ez még az utolsó nyáron történt. Mióta a föld alatt élünk, már nincsenek titkaik.

Tarantino 1992-es Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című filmjének nyitójelenetében a bankrablásra készülő főszereplők arról beszélgetnek, hogy Madonna Like a Virgin című száma vajon érzelmes nyavalygás vagy pedig igazából az egész csak egy nagy hímtag körül forog. 2014-es regényében Totth Benedek szereplői – tizenöt-tizenhat éves fiúk – viszont már arról vitáznak, hogy lefeküdnének-e a MILF kategóriába „ért” Madonnával, vagy sem. Több mint húsz év van tehát a két alkotás között, s akárcsak Madonna státuszának megváltozása, a Holtverseny is ékes bizonyítéka annak, hogy talán a magyar prózának is illene felvennie azt a fordulatot, amit a kor diktál.

Egy autóban száguldunk bele a sötét éjszakába, öt fiatallal, a kietlen magyar utakon. Négy barát, és egy csaj. Ez a felállás nagyjából végig fennmarad, különösen, miután véget ér ez a befüvezett, nyomasztó utazás a semmibe. A srácok – a milliomos-csemete Kacsa, a nagydarab vízilabdázó Bója, a lúzer Zolika és a névtelen narrátorunk – élete a nagyvárosi nihilben tengődő vagányoké lenne. Persze csak ha történetesen nem egy Isten háta mögötti, pusztuló vidéki városkában élnének, ahol a fiataloknak a diszkón kívül az uszoda az egyetlen hely, ahol elengedhetik magukat – persze csak ha nincs edzés –, és ahol szinte kizárólag a mobilok és laptopok képernyőin keresztül tapasztalják meg, mi is folyik a nagyvilágban. Azonban ahogy minden tinédzsernek, úgy nekik is megvannak a saját elképzeléseik a világ alakulásáról, s arról, hogy nekik mit szabad és mit nem, mire vágynak és mit szerezhetnek meg maguknak. Az egyetlen szabály, amit elfogadnak, hogy nincs szabály.

Totth Benedek rendkívül erős és nyomasztó regényéből olvashattok részletet, melyet a Magvető adott ki.

"Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz." - Dragomán György

Tartalom:

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.