történelmi

Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót. 

Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.

A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.

A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.

Art Spiegelman Maus című képregénye kultikussá vált az évek folyamán. Rengeteg méltatást kapott az olvasók és a kritika részéről is. Kétségkívül nagyon fontos képregény, amely rengeteg dologról mesél egyszerre: a holokausztról, az apa-fiú kapcsolatról, az alkotásról, traumáról és (generációs) bűntudatról. Mivel sokan írtak a kötetről, csak néhány gondolatomat osztom meg róla.

A Maus önéletrajzi ihletésű képregény, amelyben Art Spiegelman az apja, Vladek élettörténetét rajzolta meg a férfi visszaemlékezései alapján. A szerző nemcsak a világháború idejét ábrázolta, hanem az anyaggyűjtés fázisát is. A kétirányú elbeszélés által betekintést nyerhetünk az apa „jelenébe”, így láthatjuk, hogy a háború milyen hatást gyakorolt rá. Például az állandó zsugorisága, spórolása több komikus helyzetet eredményez – mint amikor az el nem fogyasztott élelmiszerek maradékát vissza akarja váltani a boltban –, és olykor olyan, mintha a zsugori zsidó alakját figurázná ki, holott valójában a háború alatti nélkülözés miatt alakult ki ez a szokása.

Elborzasztók azok a panelek, amelyek Spiegelman apjának visszaemlékezéséből keletkeztek, de számomra mégsem a már tudott, többször bemutatott történelmi események az igazán megrázók – és meglátásom szerint nem is ez a képregény valós tétje –, hanem az, ahogyan egy ember megváltozik a háború hatására. Az, ahogyan az élethez (és ételhez) való viszonya átalakul. Az, ahogyan a háborút át nem élő generáció próbálja megérteni a holokausztot és túlélőit, és az, hogy ez milyen bűntudatot okoz nekik. Röviden, az én olvasatomban a Maus tétje, fontossága és hatása a háború traumájának feldolgozásában rejlik.

A képregény egyszerre tematizálja a veszteségeket – a háború ideje, egy elhunyt testvér árnyéka, az édesanya, majd az apa elvesztése – és reflektál a művészetre, az alkotásra. A képregény jelene, az apa visszaemlékezése gyakran társul különböző, a szerzőtől elhangzó önreflexív gesztussal – akár arra vonatkozóan, hogy az adott pillanatról készít egy skiccet, hogy később felhasználhassa. Olykor az apja nélküli panelek is tematizálják az alkotást, mint például, amikor az állati szimbolikáról vagy az apa halála kapcsán a képregény fejezeteiről mereng. Ezek a részek újra és újra hitelesítik a képregény önéletrajzi vonatkozását, kimozdítják a fikció világából.