thriller

Nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat William R. Forstchen trilógiájának 2017-ben megjelent zárókötete, ugyanis a második regény számomra némileg visszaesést jelentett Az egy másodperccel későbbhöz képest. Féltem, hogy majd ahogyan az Egy évvel később kötetet, úgy Az utolsó napot is csak a nosztalgikus visszaemlékezések duzzasztják közel ötszáz oldalasra, ez az aggodalmam azonban alaptalannak bizonyult. Bár vannak ismétlő részek, ezek már sokkal barátságosabb terjedelműek, s úgy gondolom, egy ilyen grandiózus regényfolyamnál ez még megengedhető. Sőt, helyenként kifejezetten hasznosnak bizonyult: nekem is sok információ kikopott a trilógia olvasásának kezdete óta, így itt már nem zavaróak voltak a visszautalások az első két kötet legjelentősebb eseményeire, hanem időt spóroltak és megmentettek az esetleges visszalapozgatástól.

Ha mindenáron skatulyákba szeretnénk gyömöszölni az egyes részeket, az első kötet teljesen kimeríti a poszt-apokaliptikus regény kategóriáját, a második egy akció-thriller, a harmadik pedig inkább már politikai thriller, megtűzdelve néhány igazán ütős akciójelenettel. Ez a trilógián belüli műfaji eklektika azonban sajnos nem az olvasás élményét fokozza, inkább elkerülendő inkonzisztenciának tűnik.

A kötetet felütve 920 nappal az EMP-katasztrófa (az Államokat csaknem teljesen megsemmisítő elektromágneses hullámot generáló robbanás) után járunk, a fókusz még mindig John Matherson családjára és az általa vezetett közösségre irányul. Black Mountain helyzete – a világvégi körülményekhez képest – egészen stabilizálódik, a társadalmi rend és az infrastruktúra fokozatosan épül. Ezt egyrészt a csendesebb időszak hatására megindult baby boom is jelzi (John felesége és lánya, Elizabeth is várandós), másrészt kiválóan bizonyítja, hogy már olyan projektek megvalósítása sem tűnik az élelmiszer és az emberi erőforrások hanyag pazarlásának, mint a Skunk Works felállítása.

Reflektálva a második világháború utáni, az amerikai hadiiparban használt titkos munkálatokra, Forstchen regényében ez néhány tehetséges hackert jelent, akik felélesztettek egy pár régi számítógépet, hogy dekódolják a befogott jeleket. Erre pedig nagy szükség is van, korábban ugyanis egy Quentin nevű, titokzatos katona látogatott el a közösségbe, hogy eljuttasson egy üzenetet Johnhoz. Sajnos azonban Quentin még a feladat teljesítése előtt életét vesztette, így személyesen nem tudott beszélni Mathersonnal, csak a halotti ágyán hallottak olyan információfoszlányokat tőle, hogy egy új EMP-támadás veszélye fenyegeti Amerikát. Azt azonban senki nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a hír igaz-e, vagy csak a haldokló katona hallucinációja és a “nap” traumatikus emlékei törnek fel ily módon belőle.

A kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.

Az Agave négy kötetet tartogat az évkezdésre, kivétel nélkül mindegyik film- vagy sorozatadaptáció, ráadásul a sci-fitől az életrajzi kötetig mindegyik más műfajt ölel fel.

Anthony McCarten: A legsötétebb óra

1940 májusa. Nagy-Britannia háborúban áll. Egyik európai demokrácia hullott el a másik után gyors egymásutánban a blitzkrieg rémségei közepette, a náci bakancsok és sortüzek előtt. Úgy tűnt, a megszállás bármikor bekövetkezhet.

Winston Churchillnek alig pár nappal azután, hogy kinevezték miniszterelnöknek, ezzel a szörnyűséggel kell megbirkóznia – továbbá egy szkeptikus királlyal, egy ellene ármánykodó párttal és a tájékozatlan, felkészületlen néppel. Kezében egy szál tollal, maga mellett pedig egyetlen gyors- és gépírónővel hogyan is változtathatná meg a közhangulatot, és önthetne lelkesedést aggódó honfitársaiba?

McCarten eddig nem ismert archívumi anyagok segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú, színfalak mögötti pillanatokat, amelyek megváltoztatták a történelem menetét.Ennyire ijesztő– és egyben végtelenül emberi – történetet ritkán olvashatunk.

Naomi Alderman negyedik regénye bombaként robbant az irodalmi berkekben – a The Power széles körű elismerést nyert és parázs viták kiindulópontjává vált. A könyv látszólag egyszerű alapötlete a nemek közti erőviszony megfordítása. Ezzel olyan óriások nyomdokaiba lép, mint Margaret Atwood, vagy Ursula Le Guin és sokan mások – a science fiction és a spekulatív irodalom gyakran eljátszik ehhez hasonló gondolatokkal. Mi teszi hát mégis különlegessé Alderman könyvét, milyen új megközelítést alkalmaz, amivel ekkora érdeklődést váltott ki?

A történet kiindulópontja egy rejtélyes szövet, ami túlnyomórészt nőknél fedezhető fel, a kulcscsont alatt. A szövet funkciója, hogy az elektromos angolnához hasonlatos módon lehetővé tegye, hogy az ember kisebb-nagyobb áramütést mérjen egy esetleges támadóra. Ezt a képességet azonban évszázadokon át alvó állapotban hordozták magukban a nők, egészen napjainkig, amikor a tizenéves generációban hirtelen felébred. Hol gyengébb, hol erősebb, de az erő hulláma előbb-utóbb minden nőt elér – a fiatalok képesek aktiválni az idősebbek elektromos szövetét. A világ visszafordíthatatlanul megváltozik.

A folyamatot négy szereplő szemén át követjük végig: Allie bántalmazott kamaszból vallási vezető lesz, Roxy átveszi az apja londoni maffiájának irányítását, Margot politikai célokra használja az erőt, míg Tunde, az egyetlen férfi narrátor, újságíróként próbálja minél hitelesebben dokumentálni, ami történik. Ez a négy szereplő lehetővé teszi nem csak azt, hogy több oldalról figyelhessük meg a változásokat, de egyszerre szolgáltatnak személyes és globális szintű tapasztalatokat.

A négy teljesen különböző háttér és motiváció megmutatja, mennyiféleképpen változtathatja meg az egyes ember életét egy ehhez hasonló esemény. Az abszolút elnyomásból érkező Allie és Roxy két különböző módon, de hasonló célt próbál elérni: tejhatalmat, hogy soha többé ne legyenek senkinek kiszolgáltatva. Margot ezzel szemben befolyásos pozícióból indul, mégis mindig többet kellett küzdenie, mint az őt körülvevő férfi politikusoknak. Az erő felébredtével fokozatosan maga alá kényszeríti a korábban útjába álló vetélytársakat és ez látszólag máshogy nem lett volna lehetséges. Tunde kissé kakukktojás, mivel nem bír az erővel, ehelyett a tükörképe a többi szereplőnek. Eleinte élteti az izgalom és a veszély, ami az erő tudósításával jár, ám egy idő után kénytelen szembenézni kiszolgáltatott pozíciójával. Akikben megvan az erő, bármit megtehetnek vele.

Vallási fanatizmus, aljasság, kioltott életek, kapzsiság, szenvedés. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban összefoglalni Blake Crouch Véres arany című regényét. Azonban van egy jelző, ami még idekívánkozik: a meglepő. Aki már olvasott az író tollából származó könyvet – mint például a Wayward Pinest vagy a Sötét anyagot –, azt meg fogja lepni a Véres arany, mivel ez a mű az előzetes elvárásokat teljesen felrúgja. Valószínű, hogy az olvasók eltérően fogják értékelni, hogy jó vagy rossz értelemben.

A könyv magyarul idén jelent meg, egy-két szedési hibát leszámítva igényes kivitelben, kifejezetten csalogató borítóval. A regény cselekménye két szálon fut, 1893-ban és 2009-ben, a helyszín pedig többnyire az Elveszett Város nevű kis helység a hegyekben. 1893 karácsonyán az aranyláz miatt a hegyekbe költözött lakosság ismeretlen okok miatt nyom nélkül eltűnik. Az eset különlegessége az, hogy minden tárgyuk érintetlenül megmaradt, semmi sem utal dulakodásra, fosztogatásra vagy valamilyen vírusos fertőzésre. Erre a rejtélyes eltűnésre keresik a választ 2009-ben, amikor egy kutatócsapat felmegy a hegyekbe. Abigail – a főhősnő – újságíróként dolgozik, az apja, Lawrence vezeti az expedíciót. A férfi történelemprofesszor, akit magával ragadott a hely misztikus háttere, így minden elérhető információt megszerzett a városról és annak lakóiról. A csapat tagja még a két túravezető, Jerrod és Scott, valamint egy paranormális fényképészettel foglalkozó házaspár, June és Emmett. Bár az indulás előtt a helyi seriff felhívja a figyelmüket arra, hogy veszélyes lehet felmenni az Elveszett Városhoz, a figyelmeztetés nem éri el a célját. Ugyan a romos település mára már teljesen kihalt, mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek elsőre tűnik.

A könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Sodró lendületű és izgalmas, ám ennek ellenére egyszer csak eljutottam egy pontra, amikor már úgy gondoltam, jobb lenne, ha a történet véget érne. Crouch mintha túlzottan elnyújtotta volna az egész cselekményt, egyes karakterek esetében pedig azt éreztem, hogy feleslegesen szerepelnek (annak ellenére, hogy meghatározó dolgokat vittek véghez). A kettősség érzete nemcsak ezen a szinten jelent meg az olvasás közben: míg egyes szereplők nagyon jól kidolgozottak voltak és megértettem a gondolkodásmódjukat, fájdalmaikat, addig más kulcsfigurák teljesen érthetetlenül viselkedtek. Olykor nem láttam a cselekedetek mögött álló okokat, itt-ott pedig azt éreztem, mintha egy hanyagul megírt forgatókönyvet olvasnék, ahol muszáj bután viselkedniük a szereplőknek, hogy még egy kicsit tudjanak szenvedni.

Néha úgy gondolom, az, hogy az ember értelmessé vált, valahol a legsötétebb vicc: hiszen emiatt kell úgy élnie, hogy tudatában van, egyszer meg fog halni. Igen, minden élőlény meghal, az entrópia talán a leginkább állandó törvény a világegyetemben. De más úgy leélni az életet – létezni? –, hogy nem tudjuk tudatosan, hogy a halál vár ránk, vagy egyszerűen csak nem foglalkozunk vele. Nincs olyan vallás, ami ne adna magyarázatot arra, mi történik az emberrel a halála után – némelyik felvázol egy túlvilágot, más a halandóság elfogadására tanít, megint más kiskapukkal kecsegteti az embert, amivel kijátssza a visszafordíthatatlan megsemmisülést. A halálról mindenki eltöpreng az élete során, és mindannyian szembesülünk vele valamilyen formában. Szembesülünk azzal, hogy a világegyetem léptékeiben mi csupán porszemek vagyunk. Térben és időben egyaránt csak múló szikrák, akik legjobb esetben is csak néhány másik szikrára vannak hatással. Feltesszük a kérdéseinket, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért most és nem máskor, miért oda születtünk, ahová, van-e oka és okozata az életünknek. De ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok. És e végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.

Az utolsó mondat nem tőlem származik, bár én is ugyanezt gondolom. Blaise Pascal francia matematikus és filozófus szavai ezek. Ez a mondat Gondolatok című munkájában olvasható, és sokak szerint a világirodalom egyik legszebb mondata, amire az évszázadok alatt nagyon sok gondolkodó és művész hivatkozott, és Gulyás Péter is innen vette első regénye címét. De nem csak ebben utal Pascalra, a mű egészét áthatja ez a gondolat – olyannyira, hogy az ember az olvasás után sem tudja, pontosan miről is szólt a regény. Persze, szólhat arról is, amit a fülszöveg is elárul. Egy budapesti középiskolában három diák készül a filozófia érettségire. Azonban az érettségi napja előtt az egyikük, Betti, egy súlyos betegség miatt meghal. Főhősünket – már ha lehet így nevezni egy önmarcangoló embert, igazi noir figurát –, a gyerekek filozófiatanárát már ez is eléggé megviseli, de a vizsga előtt egy másik diákja, Trenka, rejtélyes sms-ben közli, hogy az egyik tanár elvette tőle a pendrive-ját, és ha nem kapja vissza, akkor a lány öngyilkosságot fog elkövetni. A névtelen narrátor ekkor indul őrült rohamra az idő ellen, hogy megtalálja tanítványát, mielőtt késő lenne. De ahogy megpróbálja felfejteni a diáklány tette mögötti mozgatórugókat, olyan dolgokba botlik, amik folyamatosan megkérdőjelezik számára és az olvasó számára is, mi az igazság.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.

Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?

Misztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

Kicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Mi lett volna, ha…? Olyan kérdés ez, mely életünk során legalább egyszer biztosan felvetődik bennünk. Lehetőségek végtelen hálózata leng körülöttünk, és mi mégis egy bizonyos úton fogunk haladni. Ha egy ponton másképp döntöttünk volna, most hol tartanánk?

Erwin Schrödinger gondolatkísérletében adott egy macska, amelyet egy méregfiolával és egy radioaktív atommal együtt zárt dobozba helyezünk el. Amennyiben az atom lebomlik, a méregfiola összeroppan, aminek következtében a macska elpusztul. Arra, hogy az atom egy óra elteltével lebomlik, 50% esély van. Tehát az állat állapotát a doboz kinyitása nélkül lehetetlen megmondani. Az elmélet koppenhágai interpretációja továbbment ennél: mielőtt a megfigyelés bekövetkezne, az atom a lebomlás és nem lebomlás állapotában van. Vagyis a  megfigyelés ténye lesz az, ami döntésre kényszeríti a rendszert.

Mi köze a két dolognak egymáshoz?

Erra a kérdésre Blake Crouch legújabb könyve, a Sötét anyag (Dark Matter) adja meg a választ. A szerző már több remek kötetet is maga mögött tudhat, elég csak a Wayward Pines-trilógiára gondolni, amelyből azóta sorozat is készült. Ezúttal a science fiction és a thriller világába helyezi az emberi élet egyik problémáját: milyen következményekkel jár egy döntés? Mindezt úgy, hogy jelenleg is feltárásra váró tudományos kérdéseket feszeget.

A főhős (Jason Dessen) előtt ott állt annak a lehetősége, hogy korszakalkotó felfedezést tegyen a természettudomány területén. Ám végül nem ezt az utat választotta. Egy középszerű fizikaprofesszor lett belőle, mert úgy döntött, hogy lemond a sikerről, és elveszi feleségül Danielát. Egyikőjük sem lett annyira elismert, mint ahogy arról álmodtak, de elégedettek az életükkel. Jason imádja a feleségét, a fia, Charlie pedig kárpótolja mindenért, amiről lemondott. Mindez azonban egy pillanat alatt véget ér. Jason némi unszolás után elmegy az egyik barátjának tartott ünnepségre, de már nem tér vissza otthonába. Az úton követni kezdik, majd egy maszkos alak fegyvert szegez rá. A támadó nem rabolja ki, hanem egy kihalt helyre viszi. Miután a maszkos kikérdezi az életéről, egy különös szerrel elkábítja.