thriller

Jelenlegi hely

Misztikus horrorból kalandregény? (Blake Crouch – Véres arany)

Szerző JKR On the

Blake Crouch – Véres aranyVallási fanatizmus, aljasság, kioltott életek, kapzsiság, szenvedés. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban összefoglalni Blake Crouch Véres arany című regényét. Azonban van egy jelző, ami még idekívánkozik: a meglepő. Aki már olvasott az író tollából származó könyvet – mint például a Wayward Pinest vagy a Sötét anyagot –, azt meg fogja lepni a Véres arany, mivel ez a mű az előzetes elvárásokat teljesen felrúgja. Valószínű, hogy az olvasók eltérően fogják értékelni, hogy jó vagy rossz értelemben.

A könyv magyarul idén jelent meg, egy-két szedési hibát leszámítva igényes kivitelben, kifejezetten csalogató borítóval. A regény cselekménye két szálon fut, 1893-ban és 2009-ben, a helyszín pedig többnyire az Elveszett Város nevű kis helység a hegyekben. 1893 karácsonyán az aranyláz miatt a hegyekbe költözött lakosság ismeretlen okok miatt nyom nélkül eltűnik. Az eset különlegessége az, hogy minden tárgyuk érintetlenül megmaradt, semmi sem utal dulakodásra, fosztogatásra vagy valamilyen vírusos fertőzésre. Erre a rejtélyes eltűnésre keresik a választ 2009-ben, amikor egy kutatócsapat felmegy a hegyekbe. Abigail – a főhősnő – újságíróként dolgozik, az apja, Lawrence vezeti az expedíciót. A férfi történelemprofesszor, akit magával ragadott a hely misztikus háttere, így minden elérhető információt megszerzett a városról és annak lakóiról. A csapat tagja még a két túravezető, Jerrod és Scott, valamint egy paranormális fényképészettel foglalkozó házaspár, June és Emmett. Bár az indulás előtt a helyi seriff felhívja a figyelmüket arra, hogy veszélyes lehet felmenni az Elveszett Városhoz, a figyelmeztetés nem éri el a célját. Ugyan a romos település mára már teljesen kihalt, mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek elsőre tűnik.

A könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Sodró lendületű és izgalmas, ám ennek ellenére egyszer csak eljutottam egy pontra, amikor már úgy gondoltam, jobb lenne, ha a történet véget érne. Crouch mintha túlzottan elnyújtotta volna az egész cselekményt, egyes karakterek esetében pedig azt éreztem, hogy feleslegesen szerepelnek (annak ellenére, hogy meghatározó dolgokat vittek véghez). A kettősség érzete nemcsak ezen a szinten jelent meg az olvasás közben: míg egyes szereplők nagyon jól kidolgozottak voltak és megértettem a gondolkodásmódjukat, fájdalmaikat, addig más kulcsfigurák teljesen érthetetlenül viselkedtek. Olykor nem láttam a cselekedetek mögött álló okokat, itt-ott pedig azt éreztem, mintha egy hanyagul megírt forgatókönyvet olvasnék, ahol muszáj bután viselkedniük a szereplőknek, hogy még egy kicsit tudjanak szenvedni.

Nincsenek válaszok (Gulyás Péter – A végtelen térségek örök hallgatása)

Szerző acélpatkány On the

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatásaNéha úgy gondolom, az, hogy az ember értelmessé vált, valahol a legsötétebb vicc: hiszen emiatt kell úgy élnie, hogy tudatában van, egyszer meg fog halni. Igen, minden élőlény meghal, az entrópia talán a leginkább állandó törvény a világegyetemben. De más úgy leélni az életet – létezni? –, hogy nem tudjuk tudatosan, hogy a halál vár ránk, vagy egyszerűen csak nem foglalkozunk vele. Nincs olyan vallás, ami ne adna magyarázatot arra, mi történik az emberrel a halála után – némelyik felvázol egy túlvilágot, más a halandóság elfogadására tanít, megint más kiskapukkal kecsegteti az embert, amivel kijátssza a visszafordíthatatlan megsemmisülést. A halálról mindenki eltöpreng az élete során, és mindannyian szembesülünk vele valamilyen formában. Szembesülünk azzal, hogy a világegyetem léptékeiben mi csupán porszemek vagyunk. Térben és időben egyaránt csak múló szikrák, akik legjobb esetben is csak néhány másik szikrára vannak hatással. Feltesszük a kérdéseinket, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért most és nem máskor, miért oda születtünk, ahová, van-e oka és okozata az életünknek. De ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok. És e végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.

Az utolsó mondat nem tőlem származik, bár én is ugyanezt gondolom. Blaise Pascal francia matematikus és filozófus szavai ezek. Ez a mondat Gondolatok című munkájában olvasható, és sokak szerint a világirodalom egyik legszebb mondata, amire az évszázadok alatt nagyon sok gondolkodó és művész hivatkozott, és Gulyás Péter is innen vette első regénye címét. De nem csak ebben utal Pascalra, a mű egészét áthatja ez a gondolat – olyannyira, hogy az ember az olvasás után sem tudja, pontosan miről is szólt a regény. Persze, szólhat arról is, amit a fülszöveg is elárul. Egy budapesti középiskolában három diák készül a filozófia érettségire. Azonban az érettségi napja előtt az egyikük, Betti, egy súlyos betegség miatt meghal. Főhősünket – már ha lehet így nevezni egy önmarcangoló embert, igazi noir figurát –, a gyerekek filozófiatanárát már ez is eléggé megviseli, de a vizsga előtt egy másik diákja, Trenka, rejtélyes sms-ben közli, hogy az egyik tanár elvette tőle a pendrive-ját, és ha nem kapja vissza, akkor a lány öngyilkosságot fog elkövetni. A névtelen narrátor ekkor indul őrült rohamra az idő ellen, hogy megtalálja tanítványát, mielőtt késő lenne. De ahogy megpróbálja felfejteni a diáklány tette mögötti mozgatórugókat, olyan dolgokba botlik, amik folyamatosan megkérdőjelezik számára és az olvasó számára is, mi az igazság.

A papagáj csak pihen (Chuck Wendig – Halálmadarak)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Chuck Wendig: HalálmadarakTudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.

Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?

Sorozatgyilkosság rozmaringos sült malaccal (Petr Stančík – Múmiamalom)

Szerző Katsa On the

Petr Stančík: MúmiamalomMisztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Elégedett vagy az életeddel? (Blake Crouch – Sötét anyag)

Szerző JKR On the

Blake Crouch: Sötét anyag (Agave)Mi lett volna, ha…? Olyan kérdés ez, mely életünk során legalább egyszer biztosan felvetődik bennünk. Lehetőségek végtelen hálózata leng körülöttünk, és mi mégis egy bizonyos úton fogunk haladni. Ha egy ponton másképp döntöttünk volna, most hol tartanánk?

Erwin Schrödinger gondolatkísérletében adott egy macska, amelyet egy méregfiolával és egy radioaktív atommal együtt zárt dobozba helyezünk el. Amennyiben az atom lebomlik, a méregfiola összeroppan, aminek következtében a macska elpusztul. Arra, hogy az atom egy óra elteltével lebomlik, 50% esély van. Tehát az állat állapotát a doboz kinyitása nélkül lehetetlen megmondani. Az elmélet koppenhágai interpretációja továbbment ennél: mielőtt a megfigyelés bekövetkezne, az atom a lebomlás és nem lebomlás állapotában van. Vagyis a  megfigyelés ténye lesz az, ami döntésre kényszeríti a rendszert.

Mi köze a két dolognak egymáshoz?

Erra a kérdésre Blake Crouch legújabb könyve, a Sötét anyag (Dark Matter) adja meg a választ. A szerző már több remek kötetet is maga mögött tudhat, elég csak a Wayward Pines-trilógiára gondolni, amelyből azóta sorozat is készült. Ezúttal a science fiction és a thriller világába helyezi az emberi élet egyik problémáját: milyen következményekkel jár egy döntés? Mindezt úgy, hogy jelenleg is feltárásra váró tudományos kérdéseket feszeget.

A főhős (Jason Dessen) előtt ott állt annak a lehetősége, hogy korszakalkotó felfedezést tegyen a természettudomány területén. Ám végül nem ezt az utat választotta. Egy középszerű fizikaprofesszor lett belőle, mert úgy döntött, hogy lemond a sikerről, és elveszi feleségül Danielát. Egyikőjük sem lett annyira elismert, mint ahogy arról álmodtak, de elégedettek az életükkel. Jason imádja a feleségét, a fia, Charlie pedig kárpótolja mindenért, amiről lemondott. Mindez azonban egy pillanat alatt véget ér. Jason némi unszolás után elmegy az egyik barátjának tartott ünnepségre, de már nem tér vissza otthonába. Az úton követni kezdik, majd egy maszkos alak fegyvert szegez rá. A támadó nem rabolja ki, hanem egy kihalt helyre viszi. Miután a maszkos kikérdezi az életéről, egy különös szerrel elkábítja.

A tökéletesedés útján (Lauren Beukes - Broken Monsters)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Lauren Beukes: Broken MonstersA dél-afrikai írónő 2014-ben megjelent kötete tematikájában kötődik előző regényéhez, a Tündöklő lányokhoz. Ezúttal is egy brutális gyilkosságokat elkövető férfi tettei körül forog a történet, ugyanakkor kiemelt helyen szerepel a helyszín, Detroit. Beukes szerint itt kezdődött el és ért véget az amerikai álom. Vannak további visszatérő témakörök is, mint például az anya-lánya kapcsolat, a rasszizmus és a gender kérdések. Ezek mellett Beukes felveti a szociális média hátulütőit, úgy mint a stalkerkedés egyszerűsödése vagy az állandó, görcsös információszükséglet vagy esetleg a hamis személyazonossággal való online visszaélés. Beukes írói eszköztárában a realizmus veszi át a vezető szerepet, a fantasztikum csak mélyen lappang, búvópatakként fel-felbukkan. A Broken Monsters idegborzoló olvasmány, amely elveti a bűntények magyarázataként olvasható esztétikai koncepciókat és kísérletet tesz, hogy kemény, szarkasztikus zsaruhumoron keresztül olvashatóvá és érthetővé tegye az elkövetett tetteket.

A sötét borító ezúttal is krimit rejt, amit felerősítenek a thriller és, egyes esetekben, a horror műfaj jellemzői. A történet kezdetén a detroiti rendőrség egy félig szarvas, félig kisfiú tetemét találja meg egy alagút szájánál. A fősodor a rendőrségi munkát követi, erre további temérdek történetszál épül. A nyomozást irányító Gabriella Versado detektív életét követhetjük nyomon valamint tinédzser korú lányának, Layla Jane Stirling-Versadonak, és barátnőjének internetes pedofilvadászatát izgulhatjuk végig. Betekinthetünk Jonno Haim, egy útját vesztett író újjászületésébe, együtt kóborolhatunk egy hajléktalanokból álló csoporttal, ahogy a bank által elvett házakból elviszik a használható értékeket, majd egy templom ingyenkonyháján étkeznek és beszélgetnek, illetve, olvashatunk a gyilkos, Clayton Broom kétségbeesett próbálkozásairól arra nézvést, hogy egyenesbe jöjjön, majd későbbi revelációjáról, hogy mit kell tennie, hogy új álmai megvalósulhassanak. Rengeteg részletesen kidolgozott szereplő megy el egymás mellett a történet során, hogy a tetőponton végül néhányan közülük találkozhassanak.

„Szárnyad van? Csapkodsz? Örülsz? / Hát ezért öllek én meg.” (John Fowles - A lepkegyűjtő)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

John Fowles: A lepkegyűjtőKevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.

Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.

 

Totth Benedek: Holtverseny (szövegrészlet)

Szerző Próza Nostra On the

Totth Benedek: HoltversenyTotth Benedek rendkívül erős és nyomasztó regényéből olvashattok részletet, melyet a Magvető adott ki.

"Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz." - Dragomán György

Tartalom:

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

S. J. Watson: Amnézia (szövegrészlet)

Szerző Próza Nostra On the

AmnéziaEzúttal egy thrillert ajánlunk a figyelmetekbe az Athenaeum Kiadótól. A kötetből készült film csütörtöktől látható a mozikban Nicole Kidman és Colin Firth főszereplésével.

Tartalom:

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik...

Oldalak