Áldassék a nevem! (Tatyjana Tolsztaja – A macskány)
“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”
Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?