Takács Gábor

Lakatos Istvánt talán nem kell sokaknak bemutatni. Neki köszönhetjük a többek kedvencévé váló szomorú szemű Lencsilányt, vagy a Dobozváros történetét, amely elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat 2012-ben. Második regénye, az Óraverzum – Tisztítótűz szintén ifjúsági könyv, mégis már első látásra megsejthetjük, hogy itt bizony olyasmivel van dolgunk, ami a felnőtteknek is érdekes lehet.

A regény világa a hatalmas Világgép (egy hatalmas óramű) és annak hat bolygója, melyek a szerkezet karjain foglalnak helyet. A különféle bolygók óraműveknek köszönhetik mozgásukat, a légben hatalmas repülő hajók tartják fenn a kapcsolatot a hat világ között, amelyeket a legfurább lények és emberek népesítenek be. Korábban volt egy hetedik bolygó is, az Arbor, de azt a Világgép urai letaszították a mélybe, mikor az arboriak ellenük fordultak. Seon valaha jobb napokat is látott planéta, itt él a nyolc éves Mirkó, Pongrác király egyedüli gyermeke apja maroknyi alattvalójával és nagynénjével, Szaffival, aki bohókás feltalálóként a kisfiú legjobb barátja. A csendes hétköznapokba változásokat hoz, amikor a hatalmas és félelmetes lények, a légfellérek, vonulásuk során elhaladnak Seon mellett, ezzel látogatók ezreit vonzzák ide az Óraverzum minden tájáról. Azonban nem csak a sok látogató bolygatja fel Seon nyugalmát, a bolygó óraművével problémák adódnak, és valami mozgolódni kezd a Fellegvár ősi alagútjaiban is.

Nem könnyű egy olyan könyvnek, ami úgy érkezik a magyar olvasókhoz, mint a „tavalyi év legzajosabb sikere”. Márpedig Ann Leckie első kötete, a Mellékes igazság (Ancillary Justice) ilyen, hiszen szinte az összes rangos SF díjat elnyerte, hatalmas kritikai- és közönségsiker követte, és sokan a gender kérdés új és egyedi megjelenítőjét látták benne. A nők (szereplők és írók) és a gender kérdése nem csak a hazai közéletben, de a kortárs SF-ben is pezsgő téma. Hogy mégis, milyen könyv a Mellékes igazság? Egy nagyon jó regény, amiben nem feltétlenül azon van a hangsúly, amit leghangosabban emlegetnek, és ha nem is érdemelt meg ennyi díjat, de mindenképpen rászolgált jó párra azok közül, amit elnyert (különösen az elmúlt évek SF díjazottjait tekintetbe véve).

Egy jelentéktelen, fagyos bolygón egy magányos idegen keres valakit. Breq a kívülállók számára csak egy radchai, a hatalmas, félig lenézett, félig rettegett csillagbirodalom polgára, akit mindenki igyekszik átverni, hisz még a bőre alatt is pénz van. A valóság azonban egészen más: Breq nem hogy nem radchai, de nem is ember. Ő egy mellékes, Toren Igazsága, egy hatalmas mesterséges intelligenciával rendelkező csatahajó függeléke, egy „hullakatona”. Az ilyen mellékeseket hadifoglyokból hozzák létre, kitörölve a személyiségüket, és a különféle implantok segítségével a hajó személyiségének részévé teszik az adott testet, ami összeköttetésben áll a hajóval, gyakorlatilag annak egy kiterjesztésévé válik. Két évtizeddel ezelőtt azonban történt valami, és Toren Igazságából csupán egyetlen mellékes maradt, minden emléke és a személyisége egy hús-vér testbe záródott, a túlélő pedig bosszút esküdött. Azonban a bosszút végrehajtani nem egyszerű, már csak azért sem, mert a célpont a Radch Birodalom uralkodója, Anaander Mianaai, aki maga is megosztotta tudatát több ezer klónja között, így gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani.

Egyre több olyan magyar szerző lép elő regénnyel, akik a kortárs világunk kérdéseire keresik a választ, ehhez pedig műveik formáját is igyekeznek olyanná tenni, amilyennek a világot látják. Emiatt nincs abban semmi különös, ha ezek az írások nyomasztóak, komorak, a szereplőik sérültek, nem találják a helyüket a világban, az olvasó pedig szinte azonnal el is idegenedik tőlük. Kérdés az, hogy vajon mennyire tudja szolgálni a szerzői célt egy olyan könyv, ami teljes mértékben elidegeníti az embereket a műtől, így pedig a tárgyalt témák is megmaradnak felvetés szintjén, nem jutnak el az olvasó mélyebb gondolatvilágába. Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem Farkas Tiborc első regényének elolvasása után pár héttel – ugyanis elsőre nem igazán tudtam mit kezdeni a könyvvel.

Lehetett volna egy nagyon ütős underground sci-fi. Régen vettem már észre azt, hogy drukkolok egy könyvnek, de Havasréti József első regényének, az Űrérzékeny lelkeknek a felénél azt éreztem, ennek a regénynek nem szabad elbuknia, ebből valami nagyon durva cuccnak kell kialakulnia. Végre valami agymozgató, ami megbizsergeti azokat az agysejtjeimet, amik miatt szeretem a furcsa könyveket: Szorokin, Murakami, Vonnegut, vagy az igazán elborult sci-fik, szupernóvákat megcsapoló poszthumánokkal és hasonlókkal. De nehogy valaki félreértsen, ennek a könyvnek körülbelül annyi köze van a felsoroltakhoz, mint Andy Warhol képeinek egy kis templom freskóihoz. Persze mindkettő képes ugyanazt az élményt nyújtani, csak máshogy. Visszatérve a könyvre, drukkoltam, de valahogy mintha félúton elfelejtette volna a könyv, mit is akar tulajdonképpen.

Adva van egy fura zseni, egy a mi világunktól teljesen idegen, félig zsidó, félig szibériai indián, Alexander Suler, aki a tajgáról kerül a formálódó kommunista Moszkvába, de ekkor már valami furcsa dolog megszállottja. Valaminek, amit a Meztelen ebéd fekete húsként említ, és ami még Huxley érdeklődését is felkelti. Aztán Suler felbukkan a hetvenes években Budapesten, hogy részt vegyen egy kudarcba fulladt drogkísérleten, amiből csak két férfi kerül ki élve, megbomlott elmével. Mindez pedig tovább gyűrűzik egy Káló nevű, kallódó, a társadalom peremén élő figura kéziratában, aminek a nyomán Rendes Ferenc, a regény kvázi-főhőse nyomozni kezd.

Markovics Botond, vagy ahogyan az olvasók ismerik: Brandon Hackett, a kortárs magyar science fiction legérdekesebb alakja. Néhány hete jelent meg legújabb regénye Az időutazás napja címmel. A hazai sci-fi helyzetéről és Az időutazás tegnapja című folytatásról a kétszeres Zsoldos Péter-díjas szerzővel Takács Gábor (acélpatkány) beszélgetett.

Takács Gábor: A sci-fi regények gyakran törekednek arra, hogy valamilyen kiskapu révén áthágják az áthághatatlannak gondolt fizikai törvényeket (pl.: fénysebességnél gyorsabb utazás). Az időutazás napjában is találkozunk ezzel a törekvéssel. Miért tartod fontosnak, hogy a sci-fi áttörje ezeket a fizikai szabályokat?

Brandon Hackett: Ez a sci-fi irodalom örök kíváncsiságából ered: a "mi lenne, ha?" kérdésekre próbálnak az írók érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adni. Bár szerintem az időutazás egy elég képlékeny terület a fizikán belül, én pl. egy logikailag és fizikusok által is elméletileg akár elképzelhető felállásból indultam ki, és vizsgáltam meg a következményeit, feltéve a saját, "mi lenne ha létezne az időutazás" kérdésemet.

TG: Az időutazás napja egy gyakran használt, örökzöld sci-fi toposzra épül. Mi indított arra, hogy Az ember könyve után egy időutazással foglalkozó regényt írj?

BH: Egy felismerés, hogy a legtöbb időutazós történet mennyire kényelmesen bánik az időutazással. Egyszerűen ignorálják a logikai következményeket, és szinte mindig leszűkítik a világot néhány idősíkra. Persze, ha ezeken a kereteken belül jól csinálják, el lehet nézni ezt az egyszerűsítést, de én pont találkoztam néhány közhelyes és unalmas sztorival, amik kapcsán jött a regény alapötlete, és az időgép feltalálásának pillanatában a kétszázmilliárd időutazó. Ez amolyan hirtelen szikra volt, fellobbant, és muszáj volt azonnal megírnom.

TG: Az új regényed (is) rendkívül ötletgazdag. Mi való előbbre egy sci-fiben, hogy minél több ötletet használjon fel vagy a nyelvi egységesség, megformáltság? Ezek persze nem zárják ki egymást, de átfogalmazhatjuk úgy a kérdést, hogy a "sci-fi irodalom" szókapcsolatban szerinted a "sci-fi" vagy az "irodalom" tag kell legyen hangsúlyosabb?

Tavaly decemberben a Facebook oldalunkon több mint két héten keresztül minden nap kitettünk egy rövid könyvajánlót íróktól, költőktől, kritikusoktól, irodalommal foglalkozó személyektől. Mindegyikük egy-egy fontos 2013-as olvasmányélményéről írt. Úgy tűnik, hogy tetszett az olvasóknak - Nektek - a megmozdulás, ezért a jövőben is készülünk hasonlóval. Annak érdekében, hogy könnyen visszakereshetőek legyenek ezek a villámajánlók, egybegyűjtve itt is közzétesszük őket. A sorrend a Facebook-on való közzététel sorrendjét követi.

Listát készíteni mindig jó dolog. És mindig hálátlan is egyben. Mindig van, aki szerint ez vagy az kimaradt, vagy valami indokolatlanul került be. A sci-fi könyvek kapcsán is számolatlan lista született már, és miért éppen a Próza Nostra legyen kivétel? Természetesen ez egy igen szubjektív lista, és fontos, hogy most csupán a magyar nyelven hozzáférhető regényekre fókuszálunk. Ha valaminek szerintetek itt a helye, írjátok meg nekünk!