Takács Gábor

Kozmikus horror a hetvenes évek undergroundjával keverve. Leginkább így tudnám jellemezni Havasréti József új regényét, ami lazán kapcsolódik a 2014-es Űrérzékeny lelkekhez. Az új könyv, a Nem csak egy kaland, annak a Budapesten a hetvenes években lezajlott drogkísérletnek a történetét meséli el, ami felbukkant a korábbi regényben. Anno kifejezetten érdekesnek találtam a három évvel ezelőtti első kötetet, éppen ezért nem tudok teljes mértékben eltávolodni tőle. Bármennyire is nem szerencsés, nem tudom nem összehasonlítani a két könyvet. Ebből a szempontból viszont azt kell mondanom, hogy a Nem csak egy kaland egyszerre visszalépést és fejlődést is jelent.

A történet két szálon indul, melyek természetesen végül összeérnek. Budapesten dolgozik a legendás szovjet tudós, Anton Suler, akinek a tudatmódosító szerek, különösen egy bizonyos gombafaj, a “fekete hús” a szakterülete. A magyar kollégiáival különleges kísérletekbe kezd, aminek a céljai homályosak, de szinte biztos, hogy nem olyasmi, amit szívesen a kommunista közvélemény orrára kötnének. Így aztán nem is csoda, ha a magyar titkosszolgálat is kiemelten figyelemmel kíséri a tudósokat. A fő szál ennek a kísérletsorozatnak a bemutatása, a résztvevők viszonyainak megrajzolása. A másik a csapat egyik tagjának, Szaszkó Jánosnak és az ő különös történetének a bemutatása. Megismerhetjük, ahogy gyerekként elnyomó és már-már horrorisztikus viszonyban élt nagyanyjával, egészen addig, amíg egy különleges rovar nem került a birtokába, amit - akit? - Szúnyognak nevezett el. Szúnyogon keresztül pedig valami egészen más, nem evilági is bekerül a képbe, ezzel téve még különösebbé az amúgy is furcsa elemekkel és eseményekkel teli kísérlet-sorozatokat.

Két határozottan erős vonása van Havasréti második regényének: a szerkezete és a hangulat. Míg az Űrérzékeny lelkek széttartó volt, megannyi szálon és idősíkon keresztül próbálta felvázolni a történetét - bár én a mai napig meg vagyok győződve róla, hogy igazából nem volt elsődlegesen cél egy klasszikus értelemben vett történet elmondása -, addig most még a két szál és a több főszereplő ellenére is sokkal fókuszáltabb regényt kapunk, ahol szinte nyílegyenes út vezet a végkifejletig. Ezt a végkifejletet egyébként az előző kötet olvasói nagyon is jól ismerik, de még így is izgalmas és érdekes tud maradni az odáig vezető út. Akik pedig nem tudnák, mi vár a kísérlet résztvevőire, azok is lassan sejteni kezdik olvasás közben, hogy valami végzetes bekövetkezte felé rohannak a szereplők. A feszült hangulat pedig, mint említettem, komoly erőssége a könyvnek. Az atmoszférateremtés jól megy a szerzőnek, legyen szó egy sötét bérlakásban tartott pszichedelikus performanszról, a sztálini múltról szóló beszélgetésről vagy egy kisfiú rémálomba illő gyerekkoráról. A könyvnek egyértelműen a nyomasztó légkör adja meg az alaphangulatát, mintha mindenki félne valamitől, mindenki meglapulna. És persze külön érdemes kiemelni Szaszkó és Szúnyog történetét, ami már-már a kozmikus horrort csempészi a hatvanas évek pesti miliőjébe.

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Örökké Égő Kos lángja kialszik, vagyis az isten meghalt. Az adósságai okozták a halálát. Mi ilyenkor a teendő? Jogászokat kell hívni, akik átnyálazzák a szerződéseket, és próbálnak rájönni, vissza lehet-e hívni Kost az életbe. Vagy legalábbis valamit hozzá hasonlító entitást.

Az Agave kiadó vitán felül a kortárs, izgalmas és újító fantasy zászlóshajója a magyar piacon, Gladstone regénye a Lépcsők városával és Az ötödik évszakkal együtt azt a fajta sziporkázóan ötletes fantasyt nyújtja, amivel még Miéville könyveiben ismerkedtem meg. (És akkor ne feledkezzünk meg A varázslók-trilógiáról sem, már ami az újítást illeti, még ha egészen más típusú fantasy is, mint az előbbi három.)

De miben áll Gladstone újítása? Leginkább talán abban, ahogyan a mágiát (a Tudást) kezeli – már-már tudományosan. Ezért is állhatott olyan közel hozzám: a mágiahasználók – Mesterek és Mesternők – nagyjából úgy viselkednek, mint a közgazdászok, akik azt nézik, hol lehet lecsippenteni egy kis hasznot, amit aztán máshol felhasználhatnak. A mágia itt közgazdasági alapon működik. Nem elég, hogy minden varászlásnak ára van, de a mágia maga is lehet fizetőeszköz. Az istenek és híveik viszonya is lényegében hasonló alapon szerveződik: az istenek, mint a bankok, a „befektetőkkel” (a híveikkel) kvázi szerződéseket kötnek, ahol a hit erejéért cserébe csodákat visznek véghez. Csodálatos, ahogyan Gladstone az emberek és istenek viszonyát fejtegeti, hogyan létezik a kettő egymás mellett, és hogyan változott meg a köztük lévő viszony. A történet helyszíne remek példája ennek az együttélésnek: Art Coulumbot Kos, a Tűzisten uralja, cserébe üzemelteti a házak fűtését, a gőzgépeket, mozdonyokat. Gyakorlatilag az egész város léte Koson múlik. És éppen ezért olyan nagy probléma, hogy az isten elhalálozik.

Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.

A Próza Nostra novellapályázatára, melyet a csernobili atomerőmű katasztrófájának harmincadik évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötvenegy pályamunka érkezett. A szerkesztőség sejtette, hogy egy-két tucat írás be fog érkezni, de ekkora mennyiségre egyikünk sem számított. Nagy öröm az, hogy egy effajta, pénzdíjazás nélküli irodalmi pályázat ennyi érdeklődőt képes megmozgatni, mert az azt jelenti, hogy sokaknak jelent valamit az irodalom és az alkotási folyamat. A nemek aránya ugyan kissé kiegyensúlyozatlan, hiszen az ötven szerzőből (egy pályázó két pályamunkát is leadott) csupán tizenhárom nő, miközben az analitikák szerint a Próza Nostra látogatóinak több mint a fele nő. A következő alkalommal talán olyan témát sikerül találnunk, mely mindkét nem fantáziáját hasonló mértékben beindítja.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. Úgy gondoltuk, talán érdekes lehet az is, hogy mi a folyamata a szövegek kiválasztásának, ezért néhány mondatban bemutatjuk a munkamódszerünket, majd megismerkedhettek a zsűri tagjaival is.

Rettegés. Gyűlölet. Elutasítás. Agresszió. A XXI. századra Európa eljutott oda, hogy a lakosságának egy részét ezek az érzések jellemzik, amikor a muzulmán emberekről, vallásról, kultúráról van szó. Az iszlám szélsőségesek terrorcselekményei, a közel-keleti pusztítás képei és az onnan százezrével (!) érkező menekültek az európai emberek fejében mind egyetlen masszává olvadtak össze. Nem gondolom, hogy jelen kritika lenne a helye annak, hogy kifejtsem erről a véleményemet, legyen elég annyi, hogy óriási hiba az elsődleges érzelmekre hallgatni és összemosni az amúgy valóban összekapcsolódó kérdéseket. Viszont akkor miért írok erről? Mert Michel Houellebecq francia „kultszerző” legutóbbi regénye, a Behódolás, épp az európai iszlám „diadaláról” beszél. Már önmagában a téma kiverte számos olvasónál a biztosítékot – és biztos vagyok benne, hogy többen voltak azok, akik olvasatlanul szidalmazták a könyvet –, de a megjelenés pont egybeesett a Charlie Hebdo-merénylettel, ami a „modern Európa és értékei elleni támadás” szimbólumává vált. Aztán jött a menekültválság. Úgyhogy nem csoda, ha ez a regény mindezekkel összekapcsolódott. Pedig a könyv egyáltalán nem ezekről szól, és ettől a ténytől szerintem mindenki, aki kézbe veszi, meglepődik.

Nagyon érdekes élmény olvasni a Behódolást, ugyanis ha figyelünk, le tudjuk magunkon mérni, mit is gondolunk az európai iszlámról. A könyv ugyanis lényegében arról szól, hogyan lesz Franciaországban – végig betartva a demokratikus játékszabályokat – egy muzulmán párt az, aki a Köztársaság elnökét delegálhatja, ezzel pedig irányt szabhat az országnak. Ezt egy negyvenes egyetemi tanár szemén keresztül követhetjük nyomon, aki eddig nem igazán érdeklődött az aktuálpolitika iránt, napjai a katedrán való, számára céltalannak tűnő oktatásból és a diáklányokkal töltött, időszakos kapcsolatokból álltak. Adva van tehát a klasszikus houellebecq-i figura, a kapuzárási gondokkal küzdő, céltalan értelmiségi alakja. A regényben mintha összekapcsolódna a főszereplő útkeresése, saját életmódjának megváltoztatása iránti igénye – bár nem tudom, mennyire lehet tudatos igénynek tekinteni azt, ahogyan igyekszik megtalálni a helyét a világban – azzal, ahogyan Franciaország is lassan egy eddig ismeretlen politikai-társadalmi útra áll rá. Bár engem kifejezetten zavartak azok a jelenetek, amikor a főszereplő az általa tanulmányozott Joris-Karl Huysmans (1848-1907) műveiről és magáról a szerzőről beszélt. Mintha lett volna itt valami kapcsolódás Huysmans és a regény témája, vagyis a főhős életközépi krízise illetve az elnökválasztás majd az ezt követő változások között, amit én nem tudtam felfejteni, még ha ez a különböző kulturális közegből is fakad.

A finn Emmi Itäranta első regénye, a Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra jelölt A teamesternő könyve első látásra az ún. young adult (YA) irodalom kategóriájába esik, saját véleményem szerint azonban ez még sincs így. Fontosnak tartom ezt tisztázni, mert biztos vagyok benne, hogy sokakat ez a címke is visszatart a kötet olvasásától, holott egy remek élménytől fosztják meg magukat ezzel.

A young adult irodalom (és a belőlük kisarjadó filmek) fellendülése az utóbbi évtized talán legfontosabb kulturális eseménye, különösen ami a fantasztikumot illeti. Az éhezők viadala-sorozat diadalútját más SF/F regények szegélyezik, amelyek mind magukénak vallják a YA megjelölést. Magának a kategóriának azonban nincs egy mindenki számára letisztult jelentése (különösen, ha leválasztjuk az ifjúsági regény fogalmáról, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet). A YA sokak számára egyet jelent a rosszul megírt történetekkel, csöpögős tini-romantikával és tini-rivalizálással. Vagy attól lesz YA egy regény, hogy fiatal a főhőse? Csak a fiataloknak szólhat egy könyv, amiben fiatal a főszereplő? Mint mindenkinek, nekem is van egy elképzelésem a young adulttal kapcsolatban, de ez nem minőségi alapú ítélet – legalább is remélem, nem bujkált rejtett értékítélet a szavaim mögött. Számomra attól lesz egy regény YA, hogy a fiatal főhős számára a világban sokkal fontosabbak a személyes konfliktusok – szerelem, család, csoportdinamika –, szemben az őt körülvevő világ problémáival. Lehetséges, hogy a főszereplő kiemelkedő szerepet játszik az egész fiktív világot meghatározó eseményekben, de mindeközben szinte ugyanannyit – vagy akár többet is –, foglalkozik az író a szereplője magánéletével. Értsd: a világvége alatt is jut ideje a szerzőnek egy szerelmi háromszögre és arra, hogy figurái ezzel foglalkozzanak. Ez sajnos sokszor – de nem mindig – azt vonja maga után, hogy a háttérvilág, a sci-fi/fantasy ötlet vagy a cselekmény kidolgozatlan maradnak.

Ebből a szempontból A teamesternő könyve nem YA. Bár főhőse, Noria Kaitio egy fiatal, a felnőtté válást megélő lány, és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ez mégsem telepedik rá a könyvre. Noria története nem olyan eseményeket és konfliktusokat helyez a középpontba, amelyekkel egy tinédzser minden nap találkozhat – ugyanakkor valahol mégis ilyeneket.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Az alternatív történelmi regények között talán a legnépszerűbb téma a németek második világháborús győzelme. Ebből aztán a különböző szerzők mást és mást hoznak ki regényeikben. Philip K. Dick például Az ember a Fellegvárban című könyvében a paranoiát és az állandó ellenségkeresés okozta világvégét vizionálta, miközben mintha a mi világunk áttüremkedne az alternatív hatvanas évekbe. Egy másik ismert regény, Robert Harris Führer-napja amolyan noir krimi, ahol a nagy rejtély maga a nácik legszörnyűbb bűne. De ott van Jo Walton Farthingje, ami szintén egy krimin keresztül mutat be egy nyomasztó világot, nem sokkal a náci győzelem után.

Ahány szerző, annyi látásmód, de egyvalamiben mind megegyeznek: a nácizmust a világtörténelem legszörnyűbb ideológiájának, a második világháborús borzalmakat pedig az ember legsötétebb órájaként mutatják be. Horváth László Imre tavalyi, Lett este és lett reggel című regénye valamilyen módon talán kivétel. Nem azért, mert a könyv elbeszélője számára a nácizmus a „jó” ideológia  hanem mert a főszereplő a legvégéig teljes mértékben meg van győződve az ideológia helyességéről, sőt, ő maga dolgozik annak kiteljesedéséért. (Ebben a tekintetben érdemes összeolvasni Sarah Cohen-Scalli Max c. ifjúsági kötetével.) Ugyanakkor, mivel végül ő is szembefordul ezzel az ideológiával, mégsem szakít teljes mértékben a többi könyv világnézetétől.

A regény naplóbejegyzések önkényesen összeválogatott sora, 1942-től 2013-ig. A főszereplő Klaus Arme egy nagy náci politikus fiaként végignézi, ahogyan a Harmadik Birodalom először legyűri az oroszokat – a fordulópont, ahol kisiklik a történelem, Paulus tábornoknak, a keleti hadszíntér főparancsnokának a halála, és a helyettesének győzelme, amihez azért hozzásegíti egy Sztálin elleni puccs is –, majd az angolokat, végül pedig az egész világot. A főhős, legalább is kezdetben úgy tűnik, jelentéktelen szerepet vállal ebben a világhódításban: történelmet és teológiát tanul, az állami ideológia kidolgozásának lesz egyre jelentősebb alakja. Ennek számára legfontosabb aspektusa a kétezer éves kereszténység átformálása „náci vallássá”. Ám emellett apjának hála lassan ő válik a Birodalom legfontosabb emberévé, aki nemcsak, hogy folytatja, de be is tetőzi Hitler művét.

A sci-fi rajongók számára Dan Simmons az egyik legnagyobb állócsillag. 1989/90-ben megírta a kortárs science fiction egyik legfontosabb és legkedveltebb művét, a Hyperion/Hyperion bukása duológiát, amit 1996/97-ben követett a folytatás, az Endymion/Endymion felemelkedése. Simmons a sci-fin kívül is sikeres szerző, aki szinte mindenféle tematikában alkotott már a horrortól a fantasyn át a történelmi regényig. Következő science fiction regénye a 2003-as Ílion (Ilium), ami szintén egy duológia első kötete, folyatása az Olympus. Az Ílion idén jelent meg az Agave Kiadónál, így az olvasóknak lehetőségük van rá, hogy újra megmártózzanak Simmons írói zsenijében egy, a Hyperion-ciklustól teljesen különböző világban.

A regény három szálon indul el. A trójai síkon az olümposzi istenek az időn át maguk mellé vesznek Iliász-szakértőket, hogy azok jegyezzék fel a trójai háború történetét és figyeljék meg, miben is térnek el az események az eposzban történtektől. Ilyen szkoliaszta Thomas Hockenberry XX. századi tudós is, akinek a kilenc éve zavartalan napjai teljesen megváltoznak, amikor Aphroditétól különleges megbízást kap. A Föld távoli jövőjében az emberiség maradéka már rég elfelejtett minden tudást, robotok szolgálják ki őket, és faxkapukon keresztül közlekednek a világ különböző pontjai között. Daeman tipikusan ilyen „ódivatú ember”, aki élvezi ezt a fajta az életet. Amikor el akarja csábítani a fiatal Adát, megismerkedik egy olyan férfival, aki többet akar tudni a bolygó körüli orbitális városokban élő titokzatos poszthumánokról és egy nőről, akit csak bolygó zsidónak neveznek. A Jupiter Európa holdján eközben Mahnmut, a holdrendszer feltérképezésére kiküldött félig gép, félig szerves moravecek késői leszármazottja azt a feladatot kapja, hogy egy titkos küldetés keretében induljon el a Marsra, amit rejtélyes módon terraformáltak és az egész Naprendszerre veszélyes, kvantumszintű machinációk színterévé tettek.