Szabó Ferenc

A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).

A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.

Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.

Egy elképzelt flashback-poénjairól ismert amerikai rajzfilmsorozatban egyszer úgy jelenítették meg Stephen Kinget, mint akinek már nincsenek új ötletei: szemben ült a kiadójával és rövid gondolkozás után, gyorsan körültekintve kézbe fogta az asztali kislámpát és ad hoc vázolta fel következő könyvét, melynek középpontjában – egy félelmetes lámpaszörny állna! Hogy Amerika még így is büszke a horror királyra az jelezte, hogy a kiadó csak annyit kérdezett, fáradtan, „mikorra lesz kész a mű, Stephen?”

King legújabban magyarra fordított könyve, a Mr. Mercedes olyan, mint a mesebeli lány: hoz is, meg nem is. A kiadó újsütetű hagyományt követett, amikor kemény kötésben dobta piacra a szokásosan a ponyvába (értsd: puhakötésbe) száműzött Kinget, de ezzel az olvasást is irányítja: a kemény kötéssel komolyságot sugall – mintha eleddig nem arról szóltak volna a viták King kapcsán az irodalmi tudorok között, hogy ugyan magas vagy populáris irodalom-e, amit csinál? Erre itt egy keménykötéséhez képest súlytalan szöveg. Így nem lehet kánont csinálni…