stv

Jelenlegi hely

A The Black Aether új tervei – interjú Tomasics Józseffel

Szerző stv On the

Tomasics József

A magyar Lovecraft- és kozmikus horror rajongók között aligha van olyan, aki az utóbbi több mint egy évben ne ismerte volna meg Tomasics József nevét. Lovecraft írói örökségének dedikált oldala – a The Black Aether – hivatkozási pontjává vált a közösségnek. Annak a közösségnek, amit nem kis részben éppen az ő tevékenysége kovácsolt össze.

A The Black Aether elindulása óta számos projekttel egészült ki, melyek közül az egyik legfontosabb a nyomtatásban megjelenő Black Aether magazin, mely magyar írók lovecrafti történeteinek nyújt megjelenési lehetőséget.

József munkabírása lenyűgöző. A folyamatosan frissülő online folyóirat, a nyomtatott magazin, a Micro Aether e-bookok és nyereményjátékok mellett a közeljövőben ismét kiterjeszti a The Black Aether tevékenységét – az alkotói kör aligha túlbecsülhető segítségével. Tomasics Józsefet jövőbeli terveiről kérdeztük.

stv: Kezdetnek mesélj kérlek arról, hogy hogyan találkoztál Lovecraft műveivel és hogyan kezdődött a rajongásod?

Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Szerző Próza Nostra On the

Peter Clines: 14Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

 

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

 

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Pszichopaták és popkultúra (Ania Ahlborn – Vértestvérek)

Szerző stv On the

Ania Ahlborn: Vértestvérek (Agave Kiadó)Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Újra az úton (Mark Lawrence – A hazug kulcsa)

Szerző stv On the

Mark Lawrence: A hazug kulcsaVan a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

Noir rózsaszínben (Sepsi László – Pinky)

Szerző stv On the

Sepsi László: PinkySepsi László regényének megjelenését azóta várom, mióta a 2014-es JAK-táborban először hallottam róla – persze akkor még meglehetősen kevés információm volt a kötet koncepciójáról. Idén végre megjelent a regény a Dunajcsik Mátyás Lehetőség keretein belül, a Libri Kiadó gondozásában.

A kritikákat követve úgy tűnik, hogy a Pinky kapcsán központi kérdéssé vált a szöveg műfaji besorolása. Mivel ezt az elérhető kritikák alaposan körbejárták, itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy Sepsi László regénye a hard-boiled krimi és az urban fantasy keresztezése. Első olvasásra talán különös párosításnak tűnhet, de az első fejezet mindenféle erőlködés nélkül meggyőzi az olvasót arról, hogy nagyon is észszerű döntés volt e két, önmagában is speciális műfaj vegyítése.

A város, ahol a történet legnagyobb hányada játszódik,  kicsit Budapestre, kicsit valamelyik amerikai nagyvárosra emlékeztet, de a nevét soha nem tudjuk meg. A Tanács felel azért, hogy az emberi lakosok és a különleges életformák között (pl. a tündérek és a vámpírok) a lehető legkisebb legyen a feszültség. Ezt az állapotot persze egyáltalán nem könnyű fenntartani. A történet kezdetén a Tanács hanyatlása már szembetűnő, a városban működő politikai erők igyekeznek végleg megfojtani. Ám nem a politikai súlyvesztés jelenti a Tanács legnagyobb problémáját: valaki vagy valakik ugyanis vadásznak az intézmény tagjaira és egyesével gyilkolják meg őket.

A történet főszereplője és narrátora, Jynx – a hard-boiled krimik jellegzetes, megkeseredett és fásult figurája – igyekszik kideríteni, hogy milyen erők állhatnak a gyilkosságok hátterében. Wendy, a kis tündér barátnője segít neki a nyomozás folyamán. Wendy voltaképpen Jynx jobbik énje, aki igyekszik akkor is észszerű mederben tartani a dolgokat, amikor Jynx-et elragadják a múltjával kapcsolatban érzett negatív érzelmek. Ők akkor találkoztak először egymással, amikor Wendy a városba érkezett. A lány a testvéreit kereste, akiknek rejtélyes módon nyomuk veszett és Jynx-et bérelte fel, hogy megtalálja őket. A nyomozás nem hozott sikert, ám a páros között különös kapcsolat és vonzalom alakult ki, amely a fizikai különbségek miatt sem lehet több mint plátói. A regény egyik nagy erénye a furcsa páros viszonyának ábrázolása, a ki nem mondott érzelmek és gondolatok, a felszínre nem engedett problémák finom sejtetése. Sokszor izgalmasabbak ezek a jellemrajz-betétek, mint a történet fősodra, ráadásul a regény atmoszférájának létrehozásában is jelentős a szerepük, hiszen hatékonyan tartják fent a feszültséget. Mindemellett kiválóan tanúskodnak a szerző pszichologizáló hajlamáról és a karakterépítéshez szükséges érzékenységéről.

Az olvasó félelme (Nick Cutter – A Falka)

Szerző stv On the

Nick Cutter: A falkaTisztátalan.

Ez az első szó, ami a regényről az eszembe jut. Nick Cutter A Falka (The Troop) című könyve 2014-ben jelent meg, ezt követte egy évvel később a Mélység (The Deep) című regénye. Az Agave Kiadó fordított sorrendben jelentette meg magyar nyelven a köteteket, valószínűleg az erősebbnek érzett Mélységgel akarta bevezetni a magyar olvasókat Cutter világába, ami a két szöveg ismeretében szerintem jó döntés volt. A Mélység – a néha fárasztóan sok gore elem ellenére – nagyszerű és arányos regény, friss levegőt visz a horror gyakran áporodott légkörű zsánerbe (a kötetről írott kritikám itt olvasható). A Falka érzésem szerint nem sikerült ennyire kiegyensúlyozottan.

Tim Riggs egy kanadai kisváros orvosa, egyben cserkészparancsnok, aki minden évben elviszi cserkészeit – a Falkát – a Falstaff-szigetre. A túlélési ismeretek elsajátítása mellett az itt töltött három nap a cserkészeknek és Riggsnek is valódi kikapcsolódás. Úgy tűnik ebben az évben se lesz ez máshogy, és Riggs kiköltözik az öt cserkészt számláló rajjal a vadonba. Ám már az első éjszaka találkoznak a végzetükkel, aki egy természetellenesen sovány és nyugtalanítóan éhes férfi képében érkezik kis faházukhoz. Még ezen az éjszakán kezdetét veszi a Falka kálváriája, melynek során a legelképesztőbb borzalmakon mennek keresztül a gyerekek, miközben egymással és magukkal is meg kell küzdeniük.

10 mondat a Jin és Jangról

Szerző stv On the

Acsai Roland: Jin és Jang

1. Acsai Roland Jin és Jang című verses fantasy regénye a maga nemében egyedülálló vállalkozás, forma és tartalom effajta találkozására idehaza még nem volt példa.

2. A szöveg először folytatásokban került fel a külön ebből a célból létrehozott Facebook oldalra, majd az Irodalmi Jelenre, most pedig a Főnix Könyvműhely jóvoltából fizikai kiadvány formájában is kézbe vehetjük.

3. A Jin és Jang 42 számozott és címmel ellátott versből áll, melyek mindegyike egy-egy epizóddal bővíti a két főszereplő, Lány és Fiú, történetét.

4. Noha a verses regény műfaja alapvetően nyugati forma, a tartalom számos helyen a keleti kultúrát, legfőképpen a japán hagyományokat követi, olyannyira, hogy a Hagakure – a szamurájok becsületkódexe – az egyik versfejezet címeként is megjelenik a szövegben.

5. A keleti filozófia és miszticizmus gazdagon átjárja a szöveget, ezzel valami nosztalgikus veszteségérzést csempészve az olvasmányélménybe, melyet mégis valahogyan áthat a csendes derű.

6. A történetet felépítő szabadversek erőteljes képisége a japán mangák és animék világát és technikáit idézik.

7. Ugyanez mondható el a történetet illusztráló Bocsi Eszter képeiről (10 rajzot tartalmaz a kötet), melyek szépen kidolgozottak és képesek megragadni a történet hangulatát.

8. A szárnyaló fantázia, az epizodikusság és a gyors váltások jellemzőek a Jin és Jangra, melyek mégis kiegyensúlyozott szerkezetet hoznak létre.

Lapszemle – Black Aether magazin 2. szám

Szerző stv On the
Black Aether 2. szám (borító)Bevallom, valahol tartottam a második szám megjelenésétől.
 
Nem mintha azt gondoltam volna, hogy a készítők nem tesznek meg minden tőlük telhetőt egy színvonalas kiadvány megalkotásért. Ám a Black Aether első száma esetében – melyről itt írtam – sokat számított mind az újdonság, mind a nosztalgia érzése, mindemellett pedig néhány nagyon jó írást is tartalmazott a magazin. A második szám mindig veszélyes. Az olvasók már ismerik a koncepciót, vagyis az újdonság érzése már kevésbé játszik szerepet az általános megítlésben. És feltűnőbbek lesznek az esetleges hibák is.
 
Minden kétségem ellenére ismét nagyon izgalmas volt kézbevenni az új számot. A külső megjelenés ez alkalommal is egyedi és mutatós, de ami a legfontosabb – atmoszférikus. Ha hasonló marad a vonal, akkor bizony a Black Aether magazin stílusa – ami a vizualitást illeti – könnyen felismerhető lesz és védjegyként működhet. A belső elrendezés, a papírfajta és a tipográfia továbbra is azt az érzést kelti, mintha az olvasó valamelyik klasszikus folyóiratot – mondjuk a Black Aetherrel többször együtt emlegetett és szerkesztése folyamán is etalonnak számító Weird Talest – tartaná a kezében.
 
A közölt szövegek az első szám anyagához hasonlóan a folyóirat jellegéből adódóan egyenetlen színvonalúak, bár általában az alapszituációk nagyon ötletesek. Nem csupán minőségben, de formában és műfajban is változatosak a második szám írásai. Például a szerkesztői előszó után következő első írás, mely a Halszag, villámok és alvó istenek címet viseli, egy parodisztikus szöveg. Rengeteg popkulturális és szerepjátékos utalást megmozgató novella, jól formált, gördülékeny mondatokkal. Sajnos azonban viccesnek egyáltalán nem vicces, inkább csak vicceskedő. Jó paródiát írni nagyon nehéz feladat, nem csupán a parodizált szöveg szabályait kell ismerni, de a paródiáét is, miközben hibátlan arányérzékkel kell rendelkezni – sajnos ez most itt érzésem szerint nem sikerült. Az írás ráadásul folytatásos, így aztán minden bizonnyal a harmadik számra is jut egy paródia. A szöveg stílusa alapján világos, hogy Bacsai Gábor tudja, hogyan kell jó mondatokat írni, éppen ezért szerintem nem csupán én volnék kíváncsi arra, hogy milyen novella születne, ha elhagyná a paródia/szatíra terepét.

Csernobil30 novellapályázat – Bemutatkozik a zsűri

Szerző Próza Nostra On the

Csernobil30A Próza Nostra novellapályázatára, melyet a csernobili atomerőmű katasztrófájának harmincadik évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötvenegy pályamunka érkezett. A szerkesztőség sejtette, hogy egy-két tucat írás be fog érkezni, de ekkora mennyiségre egyikünk sem számított. Nagy öröm az, hogy egy effajta, pénzdíjazás nélküli irodalmi pályázat ennyi érdeklődőt képes megmozgatni, mert az azt jelenti, hogy sokaknak jelent valamit az irodalom és az alkotási folyamat. A nemek aránya ugyan kissé kiegyensúlyozatlan, hiszen az ötven szerzőből (egy pályázó két pályamunkát is leadott) csupán tizenhárom nő, miközben az analitikák szerint a Próza Nostra látogatóinak több mint a fele nő. A következő alkalommal talán olyan témát sikerül találnunk, mely mindkét nem fantáziáját hasonló mértékben beindítja.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. Úgy gondoltuk, talán érdekes lehet az is, hogy mi a folyamata a szövegek kiválasztásának, ezért néhány mondatban bemutatjuk a munkamódszerünket, majd megismerkedhettek a zsűri tagjaival is.

Oldalak