stv

Jelenlegi hely

A bennfentes nézőpontok (John le Carré – A titkos zarándok)

Szerző stv On the

John le Carré: A titkos zarándok

"Az én életem célja az volt,

hogy véget vessek annak a kornak,

amelyben éltem."  (16.)

John le Carré regényeihez időről időre visszatalálok, mint ahogyan a régi barátokhoz szokott az ember, még ha alkalmanként messzire is kerülnek egymástól. A Karla-trilógia (az első kötetről írott kritikánk itt olvasható) George Smiley-ja szívemhez közel álló irodalmi alak. Fájóan félresikerült magánélete, látszólag lassú, nehézkes, időnként már-már tehetetlennek tűnő karaktere és zseniális helyzetelemző képessége, kimagasló intelligenciája élő és összetett személyiséggé teszi. Olyasvalakivé, akinek a munkájáról és a körülötte lévő világról alkotott gondolatait szívesen hallgatnám személyesen is.

A Karla-trilógia főszereplője a központi alakja A titkos zarándok című kötetnek is. Ez utóbbi azonban narrációját tekintve valamivel bonyolultabb a három regénynél. Tartalmát egymással csupán laza kapcsolatban álló, számozott történetek alkotják, ezt a laza kapcsolatot az elbeszélés módja hozza létre. A kötetben szereplő szövegek ugyanis George Smiley történetei, aki a hírszerzés sarratti kiképző iskolájában – mely természetesen fiktív intézmény – tart a végzősöknek előadást, melyet kötetlen beszélgetés követ. A kötet narrátora Ned – Smiley régi munkatársa –, az ő szemén keresztül látjuk a Körönd legendás alakját, a Smiley által a hallgatóságnak elmesélt történetek Ned visszaemlékezésein keresztül jutnak el az olvasóhoz, figurája funkciójában hasonlít a Sherlock-történeteket elbeszélő Dr. Watsonhoz.  Smiley előadásaiból így csupán néhány kiegészítő megjegyzést kapunk. Mivel a Karla-trilógiában nem találunk efféle nézőpontot, A titkos zarándok tovább gazdagítja Smiley alakját nem csupán az eddig ismeretlen eseményeken keresztül, de az által is, hogy egy szakmabeli, egy kém tekintetén keresztül szemlélhetjük alakját. Ez a nézőpont efféle megfigyelésekre is lehetőséget ad:

Kritika és piac

Szerző stv On the

KönyvekAz itt leírt gondolatok Pintér Bence Milyen, és mire jó a magyar fantasztikum intézményrendszere? című pontos és alapos írására reflektálnak. Érdemes tehát először Bence szövegét elolvasni, de az érthetőség kedvéért a számunkra fontos részeket összefoglalom néhány bekezdésben.

Az intézményrendszerről szóló írás alapvetően három területre koncentrál: a kiadók szerepére, a fantasztikus irodalmi recepciót szolgáltató műhelyek (blogok, portálok, események, díjak stb.) tevékenységére és az olvasói mozgalmakra. Habár mindenképpen érdemes e három tényezőt együtt vizsgálni, ehelyütt én csupán – a Próza Nostra nyilvánvaló érintettsége miatt – a második kategóriára, tehát a recepcióra koncentrálok.

A recepció színterét, a zsánersajtót további három szempontra bontja az írás. Ezek a hírszolgáltatás, a hírszolgáltatáson túlmutató anyagok és a könyvrecenzió. A Próza Nostra működési modellje az évek során úgy alakult, hogy leginkább e harmadik területre koncentrálunk, miközben lehetőség szerint igyekszünk a második kategóriát sem elhanyagolni interjúk és helyszíni beszámolók készítésével. Híranyagokat csupán ritkán közlünk, habár a fontosabb anyagokról és a profilunkba vágó megjelenésekről a Facebook oldalunkon keresztül igyekszünk tájékoztatni az olvasókat. Mivel azonban a hírszolgáltatás rendkívül gyors reakciót kíván, ezért ezzel az Próza Nostra, korlátozott lehetőségei miatt, nem kíván foglalkozni.

Északi pszichopátia (Neil Gaiman – Északi mitológia)

Szerző stv On the

Neil Gaiman: Északi mitológiaÉrtelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

A The Black Aether új tervei – interjú Tomasics Józseffel

Szerző stv On the

Tomasics József

A magyar Lovecraft- és kozmikus horror rajongók között aligha van olyan, aki az utóbbi több mint egy évben ne ismerte volna meg Tomasics József nevét. Lovecraft írói örökségének dedikált oldala – a The Black Aether – hivatkozási pontjává vált a közösségnek. Annak a közösségnek, amit nem kis részben éppen az ő tevékenysége kovácsolt össze.

A The Black Aether elindulása óta számos projekttel egészült ki, melyek közül az egyik legfontosabb a nyomtatásban megjelenő Black Aether magazin, mely magyar írók lovecrafti történeteinek nyújt megjelenési lehetőséget.

József munkabírása lenyűgöző. A folyamatosan frissülő online folyóirat, a nyomtatott magazin, a Micro Aether e-bookok és nyereményjátékok mellett a közeljövőben ismét kiterjeszti a The Black Aether tevékenységét – az alkotói kör aligha túlbecsülhető segítségével. Tomasics Józsefet jövőbeli terveiről kérdeztük.

stv: Kezdetnek mesélj kérlek arról, hogy hogyan találkoztál Lovecraft műveivel és hogyan kezdődött a rajongásod?

Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Szerző Próza Nostra On the

Peter Clines: 14Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

 

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

 

Szembesülni az elkerülhetetlennel (Chuck Wendig – Vészmadarak)

Szerző stv On the

Chuck Wendig: VészmadarakKicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Pszichopaták és popkultúra (Ania Ahlborn – Vértestvérek)

Szerző stv On the

Ania Ahlborn: Vértestvérek (Agave Kiadó)Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Újra az úton (Mark Lawrence – A hazug kulcsa)

Szerző stv On the

Mark Lawrence: A hazug kulcsaVan a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

Noir rózsaszínben (Sepsi László – Pinky)

Szerző stv On the

Sepsi László: PinkySepsi László regényének megjelenését azóta várom, mióta a 2014-es JAK-táborban először hallottam róla – persze akkor még meglehetősen kevés információm volt a kötet koncepciójáról. Idén végre megjelent a regény a Dunajcsik Mátyás Lehetőség keretein belül, a Libri Kiadó gondozásában.

A kritikákat követve úgy tűnik, hogy a Pinky kapcsán központi kérdéssé vált a szöveg műfaji besorolása. Mivel ezt az elérhető kritikák alaposan körbejárták, itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy Sepsi László regénye a hard-boiled krimi és az urban fantasy keresztezése. Első olvasásra talán különös párosításnak tűnhet, de az első fejezet mindenféle erőlködés nélkül meggyőzi az olvasót arról, hogy nagyon is észszerű döntés volt e két, önmagában is speciális műfaj vegyítése.

A város, ahol a történet legnagyobb hányada játszódik,  kicsit Budapestre, kicsit valamelyik amerikai nagyvárosra emlékeztet, de a nevét soha nem tudjuk meg. A Tanács felel azért, hogy az emberi lakosok és a különleges életformák között (pl. a tündérek és a vámpírok) a lehető legkisebb legyen a feszültség. Ezt az állapotot persze egyáltalán nem könnyű fenntartani. A történet kezdetén a Tanács hanyatlása már szembetűnő, a városban működő politikai erők igyekeznek végleg megfojtani. Ám nem a politikai súlyvesztés jelenti a Tanács legnagyobb problémáját: valaki vagy valakik ugyanis vadásznak az intézmény tagjaira és egyesével gyilkolják meg őket.

A történet főszereplője és narrátora, Jynx – a hard-boiled krimik jellegzetes, megkeseredett és fásult figurája – igyekszik kideríteni, hogy milyen erők állhatnak a gyilkosságok hátterében. Wendy, a kis tündér barátnője segít neki a nyomozás folyamán. Wendy voltaképpen Jynx jobbik énje, aki igyekszik akkor is észszerű mederben tartani a dolgokat, amikor Jynx-et elragadják a múltjával kapcsolatban érzett negatív érzelmek. Ők akkor találkoztak először egymással, amikor Wendy a városba érkezett. A lány a testvéreit kereste, akiknek rejtélyes módon nyomuk veszett és Jynx-et bérelte fel, hogy megtalálja őket. A nyomozás nem hozott sikert, ám a páros között különös kapcsolat és vonzalom alakult ki, amely a fizikai különbségek miatt sem lehet több mint plátói. A regény egyik nagy erénye a furcsa páros viszonyának ábrázolása, a ki nem mondott érzelmek és gondolatok, a felszínre nem engedett problémák finom sejtetése. Sokszor izgalmasabbak ezek a jellemrajz-betétek, mint a történet fősodra, ráadásul a regény atmoszférájának létrehozásában is jelentős a szerepük, hiszen hatékonyan tartják fent a feszültséget. Mindemellett kiválóan tanúskodnak a szerző pszichologizáló hajlamáról és a karakterépítéshez szükséges érzékenységéről.

Az olvasó félelme (Nick Cutter – A Falka)

Szerző stv On the

Nick Cutter: A falkaTisztátalan.

Ez az első szó, ami a regényről az eszembe jut. Nick Cutter A Falka (The Troop) című könyve 2014-ben jelent meg, ezt követte egy évvel később a Mélység (The Deep) című regénye. Az Agave Kiadó fordított sorrendben jelentette meg magyar nyelven a köteteket, valószínűleg az erősebbnek érzett Mélységgel akarta bevezetni a magyar olvasókat Cutter világába, ami a két szöveg ismeretében szerintem jó döntés volt. A Mélység – a néha fárasztóan sok gore elem ellenére – nagyszerű és arányos regény, friss levegőt visz a horror gyakran áporodott légkörű zsánerbe (a kötetről írott kritikám itt olvasható). A Falka érzésem szerint nem sikerült ennyire kiegyensúlyozottan.

Tim Riggs egy kanadai kisváros orvosa, egyben cserkészparancsnok, aki minden évben elviszi cserkészeit – a Falkát – a Falstaff-szigetre. A túlélési ismeretek elsajátítása mellett az itt töltött három nap a cserkészeknek és Riggsnek is valódi kikapcsolódás. Úgy tűnik ebben az évben se lesz ez máshogy, és Riggs kiköltözik az öt cserkészt számláló rajjal a vadonba. Ám már az első éjszaka találkoznak a végzetükkel, aki egy természetellenesen sovány és nyugtalanítóan éhes férfi képében érkezik kis faházukhoz. Még ezen az éjszakán kezdetét veszi a Falka kálváriája, melynek során a legelképesztőbb borzalmakon mennek keresztül a gyerekek, miközben egymással és magukkal is meg kell küzdeniük.

Oldalak