Slade House

Mitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.

A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.