Sherlock Holmes

Sherlock Holmes – azt hiszem, nem sok olyan ember van a világon, aki nem találkozott még a zseniális nyomozóval akár könyv, akár film formájában. Láthattuk már tinédzserként, fiatalemberként egyaránt, leggyakrabban azonban középkorú férfiként különböző történelmi korokban, a XIX. század végétől a XXI. század elejéig. Mitch Cullin azonban tizenkilencre is kért lapot és bemutatta azt, hogyan élhetett az idős detektív a második világháborút követő években. És emellett még nagyon sok mást is.

A Mr. Holmes ugyanis három szálon mozog: egy japán utazás és az azt követő hazaérkezés képei mellett megismerhetjük Sherlock Holmes egy fiatalkori, még soha el nem beszélt nyomozásának történetét is. Ráadásul Sir Arthur Conan Doyle alkotásaitól eltérően itt nem dr. Watson az elbeszélő, hanem maga Holmes. E/3-ban és E/1-ben megírt rövid epizódok váltakoznak, de a közös bennük, hogy mindegyik nézőpontját a detektív adja. Számos kötet után végre megismerhetjük az ő gondolatait, hogy hogyan látja saját magát, mit gondol a múltjáról és annak ábrázolásáról. Ezek a párhuzamosan elmesélt történetek mintha megpróbálnák rehabilitálni Sherlock Holmest, az embert - mert itt nem egy mizantróp nyomozóról van szó, hanem „csak” egy különleges emberről.

Cullin úgy ábrázolja főhősét, ahogy a könyvekben és filmekben ritkán látjuk: olyan férfinek, aki nem csak a tárgyak és nyomok között érzi otthon magát, nem csak az ügy érdekében foglalkozik másokkal, hanem képes félretenni deduktív énjét és a maguk valójában látni a körülötte élőket. Sőt, horribile dictu, meg is szereti őket - úgy is mondhatjuk, egy személyben igazolja azt a tételt, hogy amit megismersz, azt meg is szereted. A történetek során Holmes őszinte ragaszkodását fejezi ki növények és állatok iránt, de szívébe fogad embereket is, megérti a motivációikat, személyüket, és képes ezen felismerés fényében cselekedni, elfogadni a döntéseiket, támogatni őket. A Mr. Holmes főhőse nem egy lélektelen gép, hanem egy önmagával megbékélt, érdekes ember.

Nem könnyű önmérsékletre intenem magam. Mark Haddon történetéhez más viszony fűz, mint a legtöbb irodalmi alkotáshoz. Sok könyv megfordult már a kezemben, sokat tüzetesen olvastam, de ezt a könyvet úgy ismerem, ahogy kevés regényt fogok életemben ismerni. Más alkotásoktól eltérően ezzel a könyvvel együtt éltem, mert belőle írtam doktori értekezésem egy jelentős részét, így a részemmé is vált. Az, hogy szeretem, imádom és unom, nem kifejezés. Unom, ahogy egy teremőr a múzeumban lógó festményeket, ékszereket unja. Megszokott, kellemes derengéssel, ami hiányzik, ha kölcsön adják, de kincs, és mint minden kincset, kicsit fényesíteni kell – és kiállítani, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.

A mű főhőse Christopher, egy tizenöt éves (három hónapos és két napos) kamaszfiú, aki nagyon másképpen látja a világot, mint egy tipikus tinédzser. Saját szavaival élve “viselkedési problémái” vannak, de nem balhés srác, csak túl sok neki a világból érkező inger. Bár soha senki nem mondja ki a regény lapjain, Christopher autista, Asperger-szindrómával él együtt. És persze apjával, az egyszerű lelkületű, de keményen dolgozó Ed Boone-nal, aki morgolódó szeretettel támogatja fiát, és hevesen csóválja a fejét furcsaságain.  Mert ha három piros autó megy el előtte aznap, akkor jó napja van, ha öt, akkor nagyon szuper napja, és ha négy sárga autót lát, akkor fekete napja van, amikor nem szól senkihez, nem vacsorázik, és egyedül olvas. Imádja a prímszámokat, a matematikai problémákat, de utálja azt, hogy az emberek hazudnak, és nem tudja leolvasni arckifejezéseiket. Nem érti a viccet, az iróniát és a  metaforákat, éppen ezért képtelen “valódi irodalmat” olvasni. Viszont odavan Sherlock Holmesért, és minden vágya, hogy könyvet írjon. Ez a könyv A kutya különös esete.

Fordította: Kleinheincz Csilla

• Tovább Olvassuk a Zsiványokat 18. - Lisa Tuttle: A halott feleségek furcsa esete tartalomra
• Hozzászólások

Úgy tűnik az év elejével új erőre kapott a populáris irodalmi biznisz is, és nagyhirtelenjében, az előző hónapok csöndjét több hír, esemény stb… is megtörte.

Szerzőtársam neve alatt már köszöntöttük a Professzort születésnapja alkalmából. Az eseményhez kapcsolódva most a Kötve-fűzve blog azt boncolgatja, miért nem kapta meg végül Tolkien az irodalmi Nobel-díjat. A teljes szöveg itt olvasható. 

Ahogy egy irodalmár a közelmúltban már borgesi bölcsességgel megjegyezte: léteznek irodalmi gettók. Tetszik, nem tetszik bizony be kell vallani, bármennyire fájdalmas is ez, és bármennyire is küzd az irodalomértelmezői és írói réteg az elhatárolás ellen, a tudományos gondolkodás (!!!) körme szakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig van olyan, hogy alacsony, meg van olyan, hogy magas irodalom és teszi mindezt úgy, hogy e fasiszta elkülönítés alátámasztására egyetlen olyan érvet sem tud felmutatni, amely ne lenne legalább 39.482 oldalról megtámadható. Ezen elkülönítés pedig nagyjából úgy működik (és most ellopom idézem egy másik irodalmár igencsak ironikus megjegyzését), hogy „Az a jó irodalom, amit csak az egyetemi tanárok értenek. Amit egy hallgató is megért az rossz.” Így aztán persze kizárják nem olvassák az irodalomnak meglehetősen jelentékeny százalékát arra, hivatkozva, hogy ez populáris. Populáris, avagy szórakoztató alatt pedig mindenekelőtt azt értik, hogy olvasása élményszerű és jó, a könyv olvasatja magát a befogadó pedig nem rántja le magát azonnal mind a tíz körméről, miközben a Gutenberg-galaxis szupersztrádáján száguld felé  a kultúra.