science fiction

Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?

Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.

Catherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.

A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban  és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).

Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.

Valerio Evangelisti a fantasztikus irodalmat művelő szerzők legötletesebbjei közé tartozik. Az Égj, Inkvizítor! már a harmadik kötet, melyben bizonyítja ennek az állításnak az igazságát. Az Eymerich-sorozat harmadik részének felépítése az előzőekhez hasonló és a köteteken átívelő nagyobb narratíva is tovább gazdagodik, miközben egy minden eddiginél őrültebb tetőpontnak lehetünk a tanúi.

Az Égj, Inkvizítor! két szálon futó történet. Az egyik szál Nicolas Eymerich domonkos rendi szerzetes és aragónai inkvizítor küldetését beszéli el 1358-ban, míg a huszadik század második felén átívelő történetfolyam egy őrült tudós kísérletének krónikája. Ennek során egy járványt próbál elszabadítani a Földön, ami – egy genetikai torzulás következtében – kiírtaná csaknem a teljes fekete bőrű lakosságot, míg érintetlenül hagyna mindenki mást. Ahogyan azt már Evangelistitől megszokhattuk, az egymástól mind térben, mind időben nagyon távol játszódó események bonyolult, előre nem kiszámítható módon függnek össze és hatnak egymásra.

A kötet a huszadik századi történetszállal kezdődik, melyben az olvasó megismerkedik Lycurgus Pinks-szel, a fiatal, zseniális és nem mellékesen teljesen őrült biológussal, aki éppen a Ku-Klux-Klán egyik gyűlésén próbál rettenetes tervéhez támogatókat szerezni. A fejezet nyelvi leleménye a leginkább szembeötlő: a szerző egy-két oldalon képes felvázolni a Klán által használt sajátos nyelvet, mely gyakoraltilag azonnal a történet világába szippantja az olvasót.

Pinks annyira fanatikus, hogy a KKK nézetei és eszközei nem elég radikálisak a számára, ezért a történet folyamán egyre befolyásosabb támogatókat próbál szerezni az ügyének, egy ideig még a CIA is buzgón segíti, a legkülönbözőbb politikai összefonódások és érdekek eredményeképp. Láthatjuk, ahogyan a RACHE nevű radikális szervezet egy újabb lépést tesz a hatalom felé, miközben az első kötet jövőben játszódó sci-fi/horror szála is érthetőbbé válik az itt történtek tükrében. Ennek a történetszálnak a végkimenetele Edgar Allan Poe-t idézően egyszerre sötét és költői, amire a szerző az utolsó fejezet címével és a jelenetezéssel is rájátszik.

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programja.
A tavalyihoz hasonlóan idén is sor kerül a Könyvfesztiválon, egészen pontosan 2016. április 24-én, 13:30-tól a Millenáris Parkban a Supka Géza teremben, a fantasztikus irodalomról folytatott beszélgetésre

Hol tart a világ fantasztikus irodalma és miként reflektál a korunkra? Milyen irányba halad a hazai sci-fi és fantasy irodalom? A hazai zsánerkiadók beszélgetnek trendekről, témákról, jövő- és világképekről.
 

Résztvevők:
Kleinheincz Csilla (GABO)
Németh Vladimir (Fumax)
Velkei Zoltán (Agave Könyvek)

Moderátor: Szabó István Zoltán - stv (Próza Nostra)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Facebook event

"You are reading this for the wrong reason.”  – Dan Simmons: Endymion

Ez a mondat járt a fejemben, amikor a végére értem Ann Leckie amerikai írónő Mellékes háború című kötetének. Mert hiába éreztem, hogy én nem azt a könyvet kaptam, amit vártam, mégsem mondhatom azt, hogy ez egy rossz regény. A Mellékes háború jó regény, de nem abból az okból, amiért én szerettem volna, hogy az legyen.

Nagyon különös élményben volt részem tavaly. Miután elolvastam Leckie többszörös díjnyertes regényét, a Mellékes igazságot (ami jelen írás tárgyának az előzménye), egy igencsak lelkes hangvételű kritikát írtam róla, kiemelve, mennyire fontos a téma, amiről szól. Ez a téma nem elsősorban a genderkérdés (a Radch űrbéli birodalmában nincs megkülönböztetve még nyelvi szinten sem a féri és a nő), hanem az identitás, hiszen a főszereplő, Breq egy hajdani csatahajó mesterséges intelligenciája, ami/aki a történet idején emberi testben kényszerül véghezvinni bosszúját. A könyv akkor úgy tűnt, hogy okosan és érzékenyen nyúlt nagyon fontos témákhoz, tette pedig mindezt egy érdekes sci-fi háttér előtt. Nem sokkal ezután viszont elolvastam egy másik véleményt, ami arról szólt, Leckie a regényben mennyire elmaszatolt több fontos kérdést, és hogy igazából az erénye maga a kérdésfelvetés, nem pedig az, hogy a kérdésre megpróbált választ adni. Kitalált egy ötletet, de a felületes ábrázolás mellett nem ásott annak mélyére. Ennek az írásnak az olvasása engem is arra késztetett, hogy átértékeljem a regényt: továbbra sem tartom rossznak, és megelőlegeztem az írónőnek a bizalmat, hogy a folytatásban képes lesz jobban kidolgozni a problémás pontokat.

A Mellékes háború ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye abbamaradt. Breq az uralkodó, Anaander Mianaai megbízásából a nem olyan távoli Athoek rendszerbe megy egy hadihajó fedélzetén. Megbízása az, hogy mindenáron óvja meg az itt élőket, hiszen a Birodalomban éppen polgárháború dúl. Breq tisztjeivel és katonáival hamar a helyi lakosság körében tapasztalható feszültség középpontjába kerül, ami nemsokára azzal fenyeget, hogy az egész rendszert pusztulásba taszítja.

A sci-fi rajongók számára Dan Simmons az egyik legnagyobb állócsillag. 1989/90-ben megírta a kortárs science fiction egyik legfontosabb és legkedveltebb művét, a Hyperion/Hyperion bukása duológiát, amit 1996/97-ben követett a folytatás, az Endymion/Endymion felemelkedése. Simmons a sci-fin kívül is sikeres szerző, aki szinte mindenféle tematikában alkotott már a horrortól a fantasyn át a történelmi regényig. Következő science fiction regénye a 2003-as Ílion (Ilium), ami szintén egy duológia első kötete, folyatása az Olympus. Az Ílion idén jelent meg az Agave Kiadónál, így az olvasóknak lehetőségük van rá, hogy újra megmártózzanak Simmons írói zsenijében egy, a Hyperion-ciklustól teljesen különböző világban.

A regény három szálon indul el. A trójai síkon az olümposzi istenek az időn át maguk mellé vesznek Iliász-szakértőket, hogy azok jegyezzék fel a trójai háború történetét és figyeljék meg, miben is térnek el az események az eposzban történtektől. Ilyen szkoliaszta Thomas Hockenberry XX. századi tudós is, akinek a kilenc éve zavartalan napjai teljesen megváltoznak, amikor Aphroditétól különleges megbízást kap. A Föld távoli jövőjében az emberiség maradéka már rég elfelejtett minden tudást, robotok szolgálják ki őket, és faxkapukon keresztül közlekednek a világ különböző pontjai között. Daeman tipikusan ilyen „ódivatú ember”, aki élvezi ezt a fajta az életet. Amikor el akarja csábítani a fiatal Adát, megismerkedik egy olyan férfival, aki többet akar tudni a bolygó körüli orbitális városokban élő titokzatos poszthumánokról és egy nőről, akit csak bolygó zsidónak neveznek. A Jupiter Európa holdján eközben Mahnmut, a holdrendszer feltérképezésére kiküldött félig gép, félig szerves moravecek késői leszármazottja azt a feladatot kapja, hogy egy titkos küldetés keretében induljon el a Marsra, amit rejtélyes módon terraformáltak és az egész Naprendszerre veszélyes, kvantumszintű machinációk színterévé tettek.

Fordította: Rusznyák Csaba

„ - Mit játszanak – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat Zara. – Csomó mindent – ami azt jelentette,

hogy nem a film a lényeg. Micsoda meglepetés.” (661. o.)

Connie Willis science-fictionbe oltott kritikája a fogyasztói társadalomról egy fontos, bár kissé összeesküvés-elméletszerű elképzelést mozgat. A megközelítés és elképzelés annyira erős, hogy gyakorlatilag ez az ötlet elviszi a hátán a novellát. Ennek azonban az az ára, hogy a történet másodlagossá válik.

Az írónő által felvázolt fiktív világ és annak kritikája ellenére a fókusz a párbeszédeken van. Adott egy férfi zsivány, Jack Weaver és egy rá haragudó női karakter, Lindsay. Kettejük vitáiból, szlalomozásaikból a pláza éber szemei elől, végeláthatatlan filmcím- és színésznév-sorolásaiból áll össze a történet. Éppen emiatt a szatíra hangsúlya átkerül a két karakterre és az olvasó számára triviálisnak tűnő, ám a páros számára nagyon is életbevágó, szópárbajokra, vagyis itt bukkannak fel az írónő stílusára jellemző comedy of manners műfaji jegyei.

A komédia jelenléte miatt pedig rengeteg felesleges locsogás és információ kerül a szövegbe, ami végeláthatatlanul és körkörösen örvénylik mélyre nyomva az olvasót. Ha úgy tekintesz az írásra, mint egy túlírt drámai szövegre, akkor jól szórakozhatsz, ha nem, úgy a rengeteg részlet bosszantani fog.

Fordította: Rusznyák Csaba

Vártam már ezt a novellát, hiszen az általam nagyon kedvelt Doctor Who sorozat egyik forgatókönyvírója, Paul Cornell a szerzője. Már ez garancia arra, hogy az Egy jobb halál alapötlete kellően felforgató legyen.

Mindazonáltal ez a novella egy a Zsiványok középmezőnyéből, egyáltalán nem kiemelkedő alkotás, ám tisztességes iparosmunka. Nem marad az ember fejében napokig, mégis szórakoztató olvasmányélmény.

Az írás hangulata a Doctor Who bizonyos részeit idézi: jellegzetes brit környezet és karakterek, kombinálva a science fiction legvadabb vízióival. Az Egy jobb halál esetében is hasonló a helyzet; a karakterek által elejtett, az olvasó számára nem teljesen érthető utalások a világ helyzetére és működésére a mélység érzetét keltik. Azt, hogy ez a világ nagyon komplex és átgondolt, miközben az olvasó csupán apró szeletet kap belőle és ezekből kénytelen összeállítani a mindenképpen hiányos képet.

A főszereplő, Hamilton, szembe kerül fiatalabb korú önmagával és egyiküknek le kell győznie a másikat. Vajon melyik tulajdonság lesz képes felülkerekedni: az ifjúság ereje és lendülete vagy az idősebb ember bölcsessége és tapasztalata? Érdekes alaphelyzet, ám ebben a kötetben még így is csak a középszerhez tartozik ez az írás.