Martin első dalai III.

G. R. R. Martin Álomdalok című kötetének utolsó fejezete a szerző horror munkái közül mutat be néhányat az olvasó számára. Az eddig tárgyalt négy egység esetén érezhető volt egyfajta fejlődési tendencia, ami a történetek szövésében mutatkozott meg igazán, hiszen már az elejétől kezdve (kivéve a képregények hatása alatt álló novellák) ötletekben és kritikai látásmódban gazdag szövegekkel találkozhatott az olvasó. Ahogy a történet motivikus szintjei és motivációi egyre árnyaltabban, logikusabban és láncszerűbben fűződtek össze, úgy váltak Martin fikciói egyre erőteljesebbé. Az ötödik fejezet szövegeire pedig fokozottan igaz a mesteri szerkesztés.

5. Hibridek és rémségek

Milyen lenne a világ zombikkal? Mi lenne, ha néhányan megtanulhatnák irányítani őket? Mennyire lehet ez a világ humánus? A Húsraktár éppen ezen kérdések mentén épül fel. Egyszerre láthatjuk a társadalmi különbségek allegorikusságát, illetve az érzelmi kiüresedést. Mindkét nemből ábrázol élőhalottakat Martin: a férfiakhoz az erő kapcsolódik a munka által, a nők viszont olyan húsként jelennek meg, amelyek a férfiak szexuális igényeinek megfelelően formálódnak.

A Hogy emlékezz rám viszonylag tipikus szellemtörténetnek tekinthető. Martin nem ad igazán pluszt a narratívához, ennek ellenére mégsem válik unalmassá. Ha nem a szellem-történet felől közelítünk a szöveghez, akkor a barátság és az ígéret motívuma rajzolódik ki az olvasó előtt.

Az Álomdalok egyik legerősebb szövege a Homokkirályok. A homokkirályok apró, rovarszerű lények a történet szerint, akiket királynőjük mentálisan összeköt. Ezek a lények építenek, harcolnak rivális csapatokkal (vagy olykor békét, esetleg szövetséget kötnek) és a tulajdonosukat istenként tisztelik. A novella főszereplője, Simon Kress négy várat vásárol. A novella Kress homokkirályhoz való viszonyán keresztül mutatja meg a főhős jellemét: már a vásárlás során látszik a kegyetlensége és lélektelensége, amely folyamatosan árnyalódik a novella folyamán. A homokkirályokban folyamatosan fejlődő katonai közösséget fedezhetünk el, akik a gondozó viselkedésétől függően képzelik el istenüket. De mi történik, ha ezek a lények kiszabadulnak és egy légtérben kezdenek élni kegyetlen istenükkel? Hogyan reagál erre az „isten”, és hogyan viselkednek a homokkirályok ebben a helyzetben? Martin zseniálisan válaszolja meg ezeket a kérdéseket mind pszichológiáját, mind logikáját tekintve. Mesterien szövi a történetet, és könnyedén teremti meg a kívánt hangulatot.

Martin első dalai II.

Az előző kritikámban az Álomdalok első két nagyobb egységéről írtam. Zárásomban kiemeltem, hogy a tárgyalt fejezetek szövegei az üzenetük miatt válnak érdekessé: motívum- és történetvezetésük még távol áll a zárószövegek kidolgozottságától. Ebben az írásomban a harmadik és negyedik fejezet kerül terítékre.

3. A távoli csillagok fénye

Személyes felvezetőjében Martin a sci-fihez való viszonyáról ír, valamint annak az univerzumnak a kiépítési tervéről, amelyből már néhány novella olvasható volt (például A hős).  Továbbá, ebben az előhangban hívja fel a figyelmet a szövegek egyik legfontosabb motívumára, a magányra és az elvágyódásra, amelyet SF-univerzumának forrásaként tart számon.

A Dal Lyáért Martin első kisregényének tekinthető. Az előbb említett magány témája fontos szerepet kap a szövegben, ugyanakkor összefonódik a szeretet kérdésével is. A két főszereplőt (Lyanna és Robb) egy másik faj vallásával kapcsolatos nyomozás miatt hívják a bolygóra. Ebbe a vallásba nem csak az idegen faj egyedei, hanem már az emberek is elkezdtek bevonódni. Ez a tendencia a bolygó vezetőinek furcsa, hiszen a vallás „öngyilkosságra” épül. A hívők egy-egy parazitával egyesülnek, majd a Végső Egyesülés során testüket teljesen felemészti a lény, amelyből a kisebb paraziták származnak (és amellyel folytonos kapcsolatban vannak). A Végső Egyesülés által egyetlen közös tudat jön létre. A paraziták által a hálózat képe jelenik meg, a teljes összekapcsolódás. Lyanna és Robb különleges képességükkel igyekeznek rájönni, miként történik a szektaszerű hálózatba való bevonódás. Az adottságaik által sokkal intenzívebben tudják átvenni mások érzéseit, melynek hála az érzelmek működésének vizsgálata nagyobb teret kap a szövegben, és a főszereplők is emiatt képesek megérteni a paraziták titkát. A szeretet (és a magány) kifejezése az individuum kérdésével összekapcsolódva filozofikus diskurzust hoz létre: az egész cselekmény ennek megválaszolása felé halad.

Martin első dalai I.

„Az első történetem egy oldalra elfért, egy pennyt ért. A második már kétoldalasra sikerült, két centet kértem érte. Az üzlet részét képezte egy ingyenes drámai felolvasás: én voltam a legjobban olvasó kölyök a lakótelepen, ráadásul vérfarkasüvöltésemmel komoly elismertségre tettem szert. Szörnyvadász sorozatom utolsó története öt oldalra rúgott, és az érte kapott ötcentesből már vehettem egy Milky Wayt, kedvenc csokoládémat. Emlékszem, arra gondoltam, befutottam. Írok egy sztorit, veszek egy Milky Wayt. Az élet csodaszép volt…” (16-7.)

Emlékszik vissza A tűz és jég dala szerzője, G. R. R. Martin a kezdeti szárnypróbálgatásaira. Az idézethez hasonló humoros visszatekintésekkel találkozhat az olvasó az Álomdalok című novelláskötetben. Öt nagy egységet alakítottak ki a szerkesztés során, amelyeket egy-egy személyesebb rész vagy visszaemlékezés vezet be, ezt követően jönnek a novellák. A memorandumok a szövegek életműbe való elhelyezését könnyíthetik meg, de kétségkívül izgalmas apróságokat ismerhet meg az olvasó, hiszen Martin nagyon jó humorral és könnyedséggel írja pályarajzát.

A borító gyönyörű: azt hiszem, hogy ez vitathatatlan. A kötet 700 oldalnyi tömény gyönyör lehetne, de az apró lapok és a hatalmas gerinc kombinációja kikészíti az olvasó kezét, főleg, ha vigyázni akar a könyvre (márpedig miért ne akarna). Ha valakinek esetleg nem járt a kezében a kötet, de A tűz és jég dala-sorozat bármely része igen, akkor tudja, hogy a Martin-köteteket olvasni nem túl komfortos. Nemcsak kényelmetlen tartani és olvasni, de kinyitva is végtelen tömörítéssel találkozunk: a margót szinte nagyítóval kell keresnünk. Ilyen szempontból ez a könyv inkább dísz, mint szöveghordozó.

Egy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.

De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész  világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.

A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.

A Szegedi Tudományegyetem rendszeresen szervez Közéleti Kocsma néven beszélgetéséket a hallgatók számára. November 29-én a JATE adott otthont az esti beszélgetésnek, amelynek témájául a disztópiák szolgáltak. A beszélgetés meghívott résztvevője Hódosy Annamária az SZTE Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék oktatója, valamint  Jagodics Balázs volt a Pszichológia Intézetből.

Az előadókhoz intézett első kérdés: mi tekinthető disztópiának, hogyan definiálnák? Hódosy szerint a műfaj a mai világból a negatív eseményeket könnyedén továbbgondolható és kitalálható lehetséges jövőt tekinthetjük disztópiának. Állítása szerint a műfaj – noha lehetséges világban játszódik – mégsem a fantasyhez áll közelebb, hanem inkább a sci-fihez vagy talán a horrorhoz. Jagodics hasonlóan érvel, de hozzáteszi, hogy az egyik mozgatórugója az azonosulás lehet.

Bevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.  

...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

Elég régóta követem a hazai sci-fi szerzőket, hogy tudjam, kik azok, akiknek megéri várni a könyveit. Nincsenek sokan, ez pedig megnehezíti a dolgukat, hiszen egy kisebb hiba is elég ahhoz, hogy az olyan csökönyös olvasók, mint én, felemás szájízzel tegyék le az amúgy nem rossz regényeiket. László Zoltán egyike azoknak, akik színvonalas, érdekes és izgalmas történeteket tesznek le az asztalra, és ha úgy adódik, nem félnek kísérletezni a formával, mondanivalóval, a sci-fi és fantasy alkotóelemekkel. Nagyon sokat kellett várni új regényére, a Távolvízre, és szerintem pont ezért volt felemás élmény számomra a könyv.

Pedig a világ ismét remek. A közeljövőben, amikor az emberiség egy globális katasztrófa felé rohan, mintegy százmillió idegen lény jelenik meg az Atlanti-óceánban. Senki sem tudja, honnan jöttek, vagy hogy miért - maguk a kreatúráknak nevezett idegenek sem, ugyanis valami rejtélyes törés miatt elveszítették minden, a Földre érkezésük előtti emléküket. Csak egy dolgot tudnak: hogy szolgálni akarják az emberiséget.

A regény negyven évvel később veszi fel a fonalat. Az EMP háborúk után (amikor az elektromágneses impulzus fegyverek miatt minden fejlettebb technológia használhatatlanná vált és a gépeken őrzött információk elvesztek) az emberek a partokra és a nyílt vizekre költöztek, hogy igénybe tudják venni a kreák szolgálatait. Ilyen például az ún. “lassú időgép” technológia, aminek a segítségével sokkal gyorsabban lehet öregíteni a dolgokat, vagy pl. élelmiszert termeszteni. A két főszereplő, Goda Gellard és anyja, Jana egy ilyen “ligben” szenved hajótörést, és a külvilágban eltelt percek számukra majdnem két évtizedet jelentettek. Anya és fia másként próbálják feldolgozni az őket ért traumát, ennek pedig egyik módja, hogy igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Azonban minden megváltozik, amikor a kreák sziklahajójának tanulmányozásával foglalkozó tudósnő egy kollégája rejtélyes felfedezést tesz.

Nem tudom, hogy Adam Troy-Castronak ez volt-e a célja, de A holtak küldöttei egy hommage – mégpedig Orson Scott Card A holtak szószólója című nagyszerű könyvének megidézése. Bennem legalábbis egyértelműen az ott olvasott fordulatokat idézte fel: a szörnyeteg/népirtó főhős; a kiinduló krimi szál, amely társadalmi-politikai kérdésekkel terhes, különösen az értelmes fajokkal kapcsolatos polgárjogi problémákkal; a nyomasztó titkokat őrző helyszín és a titokzatos viszonyrendszer az ott élők között; értelmes és kicsit titokzatos mesterséges intelligencia… Troy-Castro érdeme azonban az, hogy ezen hasonlóságok ellenére regénye végig élvezetes és friss marad; a már ismert elemek egy nagyszerű eleggyé állnak össze.

Az Egy Egy Egy sajátos diplomáciájú világán, melyet a mesterséges intelligenciák által alkotott MIeredet hozott létre ismeretlen célból, gyilkosság történik. Ezért a Katonai Ügyészség a helyszínre küldi Andrea Cortot, hogy derítse ki, mi történt. A lány komoly traumán esett át: lakóhelyén az addig békésen egymás mellett élő emberek és idegenek ismeretlen, külső hatásra kiirtották egymást, és ebbe a gyermek Andrea is belekeveredett - évekig nem is szabadult a hatásai alól. Így hát a nyomozó gyerekkori démonaival és saját szörnyeteg mivoltával küzd egy olyan ökoszisztémában, ami maga is veszélyes: a vizsgált értelmes lények ugyanis szinte a levegőben élnek, így egy rossz lépés több kilométernyi zuhanást és biztos halált eredményez. Ezen a világon könnyű elszédülni, és éppen ezért még nehezebb kideríteni, mi is állhat a háttérben - különösen, ha tudjuk, egyik félnek sem a gyilkos elfogása a legfontosabb érdeke. Ráadásul felbukkannak Andrea régi ismerősei is.

Képzeljük el, hogy valamikor a kilencvenes években egy zseniális cseh matematikus, Bojik Brozkov felfedez egy olyan KÉPLET-et, amellyel képes megjósolni a jövőt. Két világhírű genetikus segítségével elhatározza, hogy mindenképpen megakadályozza azt a pusztító világégést, amelyet a számításai előre jeleztek. Létrehozza a JövőVédelem nevű titkos, mindenféle hagyományos politikai irányításon kívül és felül álló szervezetet. Célja olyan génállománnyal rendelkező emberek kiválogatása és egy szigorú, személyre szabott algoritmus alapján történő felnevelése, akik segítségével elkerülhető lehet az ítélet napja.

Vékony Krisztián Sors-algoritmus című első regénye egy olyan jövőbe invitál bennünket, ahol a hidegfejű determinizmus és végzet küzdelmének lehetünk szemtanúi. A könyv egyszerre szeretné betölteni a társadalmi science fiction, a fiktív történelmi, bűnügyi és szerelmes regény szerepét, mindezt könnyed, szórakoztató formában, négyszázötven oldalon keresztül, felemás sikerrel.

A huszonegyedik század derekán a klímaváltozás miatt terméketlenné vált területekről érkező bevándorlók tömegét telepítik le Budapest külvárosába, miközben a belvárosban zavartalanul folyik tovább a pezsgő fővárosi élet. Itt él Bánfalvy Réka eminens fizika szakos hallgató és Lázár Szilárd, a budapesti „Mennyország” sorskezelési osztályának „Védangyala”. Vékony Krisztián három hangsúlyos és több kis szálon keresztül bontakoztatja ki történetének cselekményét, amelyek hol szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hol párhuzamosan futnak egymás mellett. Az erősen fragmentált fejezetekben egyszer a Mennyországban zajlódó eseményeknek vagyunk tanúi, máskor Rékát kísérjük el egyetemi vizsgáira, állásinterjúra, egy éjszakai szórakozóhelyre, de Szilárd félig-meddig létező magánéletébe is bepillantást nyerünk, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik mindent elsöprő szerelme megfigyeltje, Réka iránt. Kitekintünk a transzkontinentális politika eseményeire is, közben pedig több gyilkossági ügyet megpróbálunk felgöngyölíteni.