sci-fi

A science fiction gyakran nagyszabású változásokat vizionál, olyan jövőképeket mutat, ahol a technológia egy ma még megoldhatatlan probléma áthidalásával újítja meg az emberi életet – távoli bolygók kolonizálásával, a halál kijátszásával, a mesterséges intelligencia megalkotásával, és így tovább. Létezik azonban olyan történet is, ahol tulajdonképpen nem beszélhetünk nagy ugrásról, hanem egy, akár már ma is létező találmány lehetséges felhasználási módjára hívják fel a figyelmünket, és bár ez eltörpül például a terraformálás lehetőségei mellett, mégis alapjaiban képes megváltoztatni a világot.

Mert mi lenne például akkor, ha a háromdimenziós nyomtatás segítségével ezentúl otthon is elő lehetne állítani bármilyen drogot? Erre a kérdésre ad választ Daryl Gregory Afterpartyja, ahol az „okosdrog-nyomtatás” nem csak a terjesztési és fogyasztási szokásokat formálta át teljesen, de a gyógyszeriparnak is új lendületet adott. Ezt a hullámot próbálja meglovagolni a főszereplő, Lyda Rose, és kis, tudósokból álló csapata, akik azért alapítanak céget, hogy megtalálják a skizofrénia ellenszerét. A száztízedik prototípus kedvező eredményeket mutat, ám nem sokára fény derül egy különös mellékhatásra: a száztízes hívővé tesz, és túladagolás esetén állandó hallucinációt okoz, egy isteni megtestesülést rendel az ember mellé. Lyda Rose és a cég többi tagja pont az ünnepi partin kapnak túl nagy adagot a gyógyszerből, aminek eredményeképpen a nő elveszíti a feleségét és a józan eszét. Az incidens után pár évvel a száztízes valahogy kikerül az utcára, és Jelenlét néven terjedni kezd, jámbor hívővé téve bárkit, aki használja.

A történet egy kalandos és fordulatos nyomozást követ végig, ahol Lyda Rosa, megszökve a zárt osztályról, az elszabadult drog nyomába ered, és próbál gátat vetni a terjedésének. A feszes tempó mellett azonban bőven marad idő komoly teológiai és/vagy pszichológiai kérdések boncolgatására – a regény csodás bizonyítása annak, hogy az akciódús történetmesélés nem feltétlenül jár együtt a sokrétű mondanivaló elhanyagolásával. Az Afterparty nem retten vissza az egyik legősibb misztikum, a vallás megostromlásától sem.

A cikksorozat első része George R. R. Martin szerkesztői előszavával foglalkozik.

Előszó: Mindenki szereti a zsiványokat (fordította: Holló-Vaskó Péter)

“Néha ők a hősök, néha ők a gonoszok. De leggyakrabban a kettő közt állnak, szürke lények… nekem pedig a szürke régtől fogva a kedvenc színem. Sokkal érdekesebb a feketénél és a fehérnél.” (9. o.)

Meglepő, de az öt oldalas szöveg egyetlen lakomaleírást sem tartalmaz.

Martin mesélői kedve azonban egy előszót olvasva is nyilvánvalóvá válik. A kötetben összegyűjtött szövegeket csupán az köti össze, hogy zsiványok a szereplőik. Milyen alakok azonban ők és miért vonzódnak hozzájuk az olvasók? Martin ezekre a kérdésekre keresi a választ ebben az írásban, miközben példákon keresztül igyekszik bizonyítani, hogy nem csupán a filmekben és a könyvekben, de a mitológiában és a történelemben is találkozhatunk kedvelhető zsiványokkal. Számtalan különböző zsivány létezik, közös tulajdonságuk, hogy a maguk dörzsölt módján elbűvölőek.

Valerio Evangelisti Nicolas Eymerich regénysorozatának második kötete gyakorlatilag mindenben felülmúlja az egyébként kifejezetten erős első részt, az Indulj, Inkvizítor!-t. A folytatás mentesül az első kötet (típus)hibái alól, miközben az erősségeket nem csupán továbbviszi és megismétli, de új elemekkel is bővíti a szerző.

Evangelisti az új olasz epika különleges alakja, aki metatörténelmi regénysorozata főszereplőjének azt a valós tizennegyedik században is élt inkvizítort, domonkos rendi szerzetest tette meg, akinek nevét a tíz kötetes sorozat is viseli.

Az új olasz epika a ’90-es évek elejétől (egészen pontosan 1993-tól), a kétezres évek végéig létező irodalmi vonulat, melynek köreibe tartozik a Magyarországon is ismert Roberto Saviano, a Gomorra című kötet szerzője, illetve a Wu Ming írói csoport. Az új olasz epika alkotásai mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy lemondanak a posztmodern regényekre szinte kényszeresen jellemző hideg iróniáról, mellyel azok a tárgyukhoz, illetve a nyelvhez, a nyelvi teljesítőképességhez viszonyultak. Mindemellett megtartják a posztmodern regény narratív komplexitását, melyet populáris témaválasztással, zsánerekkel ötvöznek, ezzel széles körben láthatóvá teszik magukat az olvasóközönségnek. Gyakori, hogy a regények témájául szolgáló történelmi vagy pszeudo-történelmi anyag olasz környezetben megy végbe és az allegorikusság sem áll távol ezektől a regényektől. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az új olasz epikára itt felsorolt jellemzők mindegyike igaz Evangelisti sorozatára.

2015. április 26-án, vasárnap, 13 órakor kezdődik a Millenáris Parkban (Budapest, Kis Rókus urca 16-20; Szabó Magda terem) a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál fantasztikus irodalommal foglalkozó programja. A beszélgetésben részt vesz a magyar fantasztikus irodalommal foglalkozó kiadók közül háromnak a képviselője, akik megosztják gondolataikat arról, hogy hol tart ma a világ spekulatív irodalma, miként tesz fel érvényes kérdéseket korunkra vonatkozóan és mindehhez képest hogyan lehet elhelyezni a magyar trendeket.

Résztvevők:

Kleinheincz Csilla (GABO)

Németh Vladimir (Fumax)

Velkei Zoltán (Agave)

Moderátor:

Szabó István Zoltán (stv - Próza Nostra)

Facebook event

15 éve hunyt el Kuczka Péter. Akkor 12 éves voltam.

Ismertem a nevét, persze, rengeteg könyvben láttam. Összeállította: Kuczka Péter. Szerkesztette és az utószót írta: Kuczka Péter. Sorozatszerkesztő: Kuczka Péter. De vidéki gyerekként, aki leginkább antikváriumokból jutott hozzá a könyveihez, internet nélkül honnan is tudhattam volna, él-e vagy sem? Egy 12 éves nem sokat törődik még az ilyesmivel. Ezek az alakok, írók, szerkesztők, fordítók, mind messzi férfiak és nők. Hiszen akkor számomra még Budapest is csak egy név volt a térképen. Soha nem találkoztam Kuczkával, évekkel később tudtam meg egyáltalán azt, mikor hunyt el.

Nem könnyű egy olyan könyvnek, ami úgy érkezik a magyar olvasókhoz, mint a „tavalyi év legzajosabb sikere”. Márpedig Ann Leckie első kötete, a Mellékes igazság (Ancillary Justice) ilyen, hiszen szinte az összes rangos SF díjat elnyerte, hatalmas kritikai- és közönségsiker követte, és sokan a gender kérdés új és egyedi megjelenítőjét látták benne. A nők (szereplők és írók) és a gender kérdése nem csak a hazai közéletben, de a kortárs SF-ben is pezsgő téma. Hogy mégis, milyen könyv a Mellékes igazság? Egy nagyon jó regény, amiben nem feltétlenül azon van a hangsúly, amit leghangosabban emlegetnek, és ha nem is érdemelt meg ennyi díjat, de mindenképpen rászolgált jó párra azok közül, amit elnyert (különösen az elmúlt évek SF díjazottjait tekintetbe véve).

Egy jelentéktelen, fagyos bolygón egy magányos idegen keres valakit. Breq a kívülállók számára csak egy radchai, a hatalmas, félig lenézett, félig rettegett csillagbirodalom polgára, akit mindenki igyekszik átverni, hisz még a bőre alatt is pénz van. A valóság azonban egészen más: Breq nem hogy nem radchai, de nem is ember. Ő egy mellékes, Toren Igazsága, egy hatalmas mesterséges intelligenciával rendelkező csatahajó függeléke, egy „hullakatona”. Az ilyen mellékeseket hadifoglyokból hozzák létre, kitörölve a személyiségüket, és a különféle implantok segítségével a hajó személyiségének részévé teszik az adott testet, ami összeköttetésben áll a hajóval, gyakorlatilag annak egy kiterjesztésévé válik. Két évtizeddel ezelőtt azonban történt valami, és Toren Igazságából csupán egyetlen mellékes maradt, minden emléke és a személyisége egy hús-vér testbe záródott, a túlélő pedig bosszút esküdött. Azonban a bosszút végrehajtani nem egyszerű, már csak azért sem, mert a célpont a Radch Birodalom uralkodója, Anaander Mianaai, aki maga is megosztotta tudatát több ezer klónja között, így gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani.

Mark Watney űrhajós egy szerencsétlen baleset következtében a Marson ragad, miközben társai hazafelé döngetnek a Földre.

Mark lehet az első ember, aki meghal a Marson. Érthetően nem túl boldog a gondolattól.

A Fumax Kiadónak köszönhetően még megjelenés előtt olvashattuk Andy Weir regényét, melyről stv írt kritikát.

Andy Weir A marsi című regénye körül akkora a felhajtás, hogy semmi jót nem vártam tőle. Mindent adottnak tűnt ahhoz, hogy egy jócskán túlértékelt írásról legyen szó. Egy dolog viszont látatlanban is mellette szólt: nem egy sorozat első kötete, hanem önálló regény. Ez már önmagában is örömteli tény a fantasztikus irodalom ma már csak szinte kizárólag sorozatokban gondolkodó zsánerében.

Andy Weir amerikai szerző, akinek A marsi (The Martian) az első regénye, mely magánkiadásban jelent meg 2012-ben. Bár ismerünk ellenpéldát, általában nem a magánkiadások lesznek a nagy sikerek. Ez óriási siker lett, úgyhogy a Crown meg is vette a kiadás jogait és idén újra megjelentette. Most pedig már magyar nyelven is hozzáférhető a regény a Fumax Kiadó jóvoltából, Rusznyák Csaba fordításában.

Markovics Botond, vagy ahogyan az olvasók ismerik: Brandon Hackett, a kortárs magyar science fiction legérdekesebb alakja. Néhány hete jelent meg legújabb regénye Az időutazás napja címmel. A hazai sci-fi helyzetéről és Az időutazás tegnapja című folytatásról a kétszeres Zsoldos Péter-díjas szerzővel Takács Gábor (acélpatkány) beszélgetett.

Takács Gábor: A sci-fi regények gyakran törekednek arra, hogy valamilyen kiskapu révén áthágják az áthághatatlannak gondolt fizikai törvényeket (pl.: fénysebességnél gyorsabb utazás). Az időutazás napjában is találkozunk ezzel a törekvéssel. Miért tartod fontosnak, hogy a sci-fi áttörje ezeket a fizikai szabályokat?

Brandon Hackett: Ez a sci-fi irodalom örök kíváncsiságából ered: a "mi lenne, ha?" kérdésekre próbálnak az írók érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adni. Bár szerintem az időutazás egy elég képlékeny terület a fizikán belül, én pl. egy logikailag és fizikusok által is elméletileg akár elképzelhető felállásból indultam ki, és vizsgáltam meg a következményeit, feltéve a saját, "mi lenne ha létezne az időutazás" kérdésemet.

TG: Az időutazás napja egy gyakran használt, örökzöld sci-fi toposzra épül. Mi indított arra, hogy Az ember könyve után egy időutazással foglalkozó regényt írj?

BH: Egy felismerés, hogy a legtöbb időutazós történet mennyire kényelmesen bánik az időutazással. Egyszerűen ignorálják a logikai következményeket, és szinte mindig leszűkítik a világot néhány idősíkra. Persze, ha ezeken a kereteken belül jól csinálják, el lehet nézni ezt az egyszerűsítést, de én pont találkoztam néhány közhelyes és unalmas sztorival, amik kapcsán jött a regény alapötlete, és az időgép feltalálásának pillanatában a kétszázmilliárd időutazó. Ez amolyan hirtelen szikra volt, fellobbant, és muszáj volt azonnal megírnom.

TG: Az új regényed (is) rendkívül ötletgazdag. Mi való előbbre egy sci-fiben, hogy minél több ötletet használjon fel vagy a nyelvi egységesség, megformáltság? Ezek persze nem zárják ki egymást, de átfogalmazhatjuk úgy a kérdést, hogy a "sci-fi irodalom" szókapcsolatban szerinted a "sci-fi" vagy az "irodalom" tag kell legyen hangsúlyosabb?

Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című regénye a saját műfajában, a sci-fik között klasszikusnak számít, a legtöbben Tarkovszkij nagyszerű filmje, a Stalker révén ismerik. A Metropolis Media 1984 után idén újra megjelentette a kötetet, mely jó alkalmat szolgáltat arra, hogy beszéljünk a rendkívüli műről.

A történet a földönkívüliek látogatása utáni világot mutatja be. Az idegenek különös területeket alakítottak ki a Földön, melyek magukhoz vonzották a természeténél fogva kíváncsi embert.

A látogatás két napon keresztül tartott, és a Föld hat különböző pontjára terjedt ki. Az idegenek nem tettek kísérletet arra, hogy kapcsolatba lépjenek az emberekkel. Amilyen váratlanul jöttek, úgy is távoztak, nem hagytak hátra mást, csak a Zónákat. Ezeken a területeken megváltoztak a fizika szabályai, és rengeteg idegen tárgy hevert bennük ott felejtve. Az „ufópiknik” után az emberek reszketve visszamerészkedtek a Zónákba, és természetesen vizsgálni kezdték az ismeretlen eszközöket, melyek esetenként veszélyesnek bizonyultak.

A James S. A. Corney név valójában két személyt takar. Danial Abraham több sci-fi és fantasy szöveg szerzője és a Hunter’s Run című regényt George R. R. Martinnal közösen írta meg. Ty Franck íróként ezzel a regénnyel lépett a nyilvánosság elé, egyébként Martin asszisztenseként dolgozik. Így aztán nyilván nem véletlen az sem, hogy a könyvborítón olvasható méltatás („Túl sokat kellett várni egy ilyen vérbeli, tökös űroperára.”) szintén Martintól származik.

A Leviatán ébredése vaskos, hosszú könyv. 581 oldal. Egy űroperától az ember nagyívű, lehengerlő és monumentális cselekményt vár és ezt többé-kevésbé meg is kapja az olvasó. Ezt igazolja az a viharos siker is, amely a kötetet fogadta és ami előtt jelen írás szerzője kissé értetlenül áll.