Sas Ágnes

Emlékszem, hogy egy olyan előadáson hallottam először a gombák kommunikációjáról, ahova eleinte el sem akartam menni. Utána viszont nagyon sokáig megmaradt a lelki szemeim előtt az eltúlzott, de mindenképpen hatásos kép, hogy a gombafonalak kapcsolatos hálózata, amelyekben ráadásul a gombák ugyanúgy kémiai anyagokkal üzennek egymásnak, mint ahogy a mi idegsejtjeink a neurotranszmitterekkel, az idegrendszerünk hasonmása lehet az evolúció másik oldaláról. Van valami poétikus és az emberi hiúságot is simogató abban a gondolatban, hogy az anyatermészetnek létezhet egy lélegző agya. El tudom képzelni, hogy Sepsi Lászlót valami hasonló érzés mozgathatta a Termőtestek megírására, nekem legalábbis olvasás közben gyakran jutott eszembe ez a régi felismerés. A végeredmény egy hosszú, a saját magával szemben támasztott elvárásokat csak felemásan teljesítő szöveg lett, amely egyszerre thriller, családregény, fantasy és öko-fikció, és közben valahol egyik sem igazán.

A történet főszereplője tulajdonképpen nem az egyik karakter, hanem Höksring városa, egy térben és időben nehezen elhelyezhető helység, amelyet pár száz évvel a cselekmény kezdete előtt alapítottak. A kezdetben letelepedő családok leszármazottai tartják ellenőrzés alatt a város éjszakai életét; generációról generációra öröklődik a helyi bordélyház tulajdonjoga vagy a behajtói hivatás, és ez nagyjából orientálja is a történetet a fülszövegben is feltüntetett noir zsáner felé. Höksring ezen kívül híres az egyedül a környéken fellelhető gombáról, ami úgy működik, mintha Bogoly Berti mindenízű drazséját kombinálnánk az LSD-vel és az orosz rulettel; egyes gombák erős hallucinogének, amíg mások teljesen hatástalanok, vagy éppen halálos méregként viselkednek. A regény egyik tételmondata szerint Höksring maga a gomba, ami erősíti az öko-fikciós nézőpontot. A gombák a szöveg előrehaladtával egyre misztikusabb, intelligensebb szereplőkként tűnnek fel, ami akár értelmezhető úgy is, hogy a teljes természet szócsövévé válnak.

A hallucinogén gombák árusításával a beszédes nevű Ergot-család foglalkozik, egészen a regény első oldaláig, amikor is mindannyian merénylet áldozatává válnak. Innentől fogva a hatalomban megmaradt helyi családok, illetve a város polgármestere versengésbe kezd az Ergotok helyének betöltéséért, azonban már a kezdetektől fogva felsejlik, hogy egy ilyen küldetésnek csakis tragikus lehet a végkimenetele.

A regény emberi szereplői a város mellett inkább tűnnek deuteragonistáknak, fontos mellékszereplőknek, mintsem főszereplőknek. Több olyan karakter is hosszas expozíciót kap, akik ezután csak rövid szerepet kapnak, illetve a történetüknek nincsen egyéni tetőpontja; a narratív beteljesülés az ember és a természet összecsapásaként következik be. A belviszály különböző oldalain álló emberek tulajdonképpen rengeteg szempontból hasonlítanak egymásra; a leírásokat a naturalizmus, a testi funkciókra szűkülő elbeszélés uralja. Keveseknek vannak tisztán átlátható motivációik, leggyakrabban kilátástalan, vagy a kötelességtudattól hajtott figurákról van szó, akiknek sokszor maguknak sincs világos elképzelésük arról, hogy mit és miért szeretnének. Ez a fajta üresség értelmezhető tudatos szerzői döntésként; az urbánus életben kiüresedett személyiségek között nem is érződik fenyegetőnek, legfeljebb jelzésértékűnek az egyre több helyen burjánzani kezdő gomba.

2020 sok tekintetben emlékezetes év marad a számunkra, hiszen pillanatok alatt váltunk egy olyan globális járvány részeseivé, amelyet sokféle változatban olvashattunk már, akár kedvenc zsánerkönyveinkben is. Alighanem sokan azt tartják majd a legjobb részének, hogy vége lett, de persze messze még a csúcs, pláne a leereszkedés... Közismert tény, hogy a tavalyi év során a kiadókat is rendkívüli módon sújtották a járvány okozta korlátozások, ám hiába voltak nagy elkaszálások, eltolások, mégis szép számmal jelentek meg új könyvek is (ezúton is köszönet nekik a kitartásért), és szerencsére az olvasók is tartották a frontot. A bezárkózás viszont lehetőséget adott arra – kinek többet, kinek kevesebbet –, hogy időt szánjuk az újdonságokra vagy éppenséggel az elmaradások csökkentésére. A képregényes évértékelőnk után tehát érkezzen a könyves áttekintésünk, így olvastak a szerkesztőségünk tagjai 2020-ban. 

Sas Ágnes

Olyan, mintha nem is tavaly, hanem sokkal régebben történt volna, de 2020 elején olvastam az Irha és bőrt Moskát Anitától, és egyértelműen ez lett az egyik kedvencem az évben. Az alapötlet izgalmassága mellett jól aknázza ki a történetben rejlő morális/társadalmi potenciált, anélkül, hogy bárhol didaktikussá válna. Remekek a karakterek is, a történet utolsó harmadában is képesek meglepetéssel szolgálni, közben mégis hihetőek, következetesek maradnak. Egyedül a lezárást sajnáltam, de ez inkább író és befogadó ízlésének szétválása, a szöveg értékeit nem csorbítja. Szintén 2020-ban fedeztem fel magamnak Szvoren Edinát, a kiváló novellistát. Rendkívüli nyelvi világgal képes átadni hétköznapinak érződő történeteken keresztül ezeknek a hétköznapoknak a szorongatóságát, vagy éppen szorongató helyzetek hétköznapiságát. Érdemes interjúkat is olvasni a szerzővel, csodálom a hozzáállását az irodalomhoz. Legvégül pedig nagy felfedezés volt számomra kollégám, N. Nagy Zoltán krimije, a Keselyű. A thriller elemekkel átszőtt szöveg remekül használja a saját magyarságát, feszes tempójú, szórakoztató. Legnagyobb erényének a sajátos atmoszférateremtést tartom, ügyesen kreál önálló mitológiát, miközben valós történelemre, helyszínekre és procedurális ismeretekre épít.

Mindenkinek legalább ilyen jó szövegeket kívánok 2021-re!

Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

A magyar fantasztikus irodalomban ritka esemény, hogy valami olyan közelségből váljon nemzetközi popkulturális jelenséggé, mint a Vaják. Várhatóak voltak tehát azok a szövegek a hazai zsánerben, amelyeken érződni fog a Sapkowski-hatás. Nagy Sándor Ádám regényét ilyen szövegnek gondolom, de szerencsére egyáltalán nem izzad meg, hogy a „magyar Vajákká” váljon. A szerző érezhetően merít Sapkowski témáiból és világépítéséből, de friss hanggal, erős saját narratívával teszi azt.

A regény egy atomháború-sújtotta, posztapokaliptikus világban játszódik, a Tar névre keresztelt, feltehetően Európában található térségben, amely egyike (már, ha nem az egyetlen) a világégések után még lakható területeknek. A megtizedelődött társadalom jelentősen visszafejlődött, többségük szétszóródott falvakban vagy lazán szervezett városállamokban tengeti mindennapjait, amelyeket autoriter uralkodók kormányoznak. A cselekmény középpontjában egy Varjú nevű exkatona áll, aki a háború idején speciális alakulatban szolgált. Vadászként a kiképzése során és a harctéren szerzett tapasztalatait bocsátja áruba. Az ő munkája likvidálni a világháború után maradt mérgező szörnyszülötteket, a „kibókat”, illetve elhajtani a falulakókat veszélyeztető bűnözői csoportosulásokat. A felütés tehát nagyon hasonlít a Vajákéra. Adott egy magányosan vándorló, különleges képességekkel rendelkező, morálisan szürke figura, aki küldetései során különféle szörnyekkel ütközik meg. A lengyel regényhez hasonlóan az összecsapások csak ritkán jelentik a cselekmény tetőpontját, sokkal fontosabbak a menet közben megismert emberi történetek vagy a politikai játszmák, amelyeknek a főszereplő megfigyelőjévé válik. 

A kötet elején lévő fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, különálló történeteknek tűnhetnek, amelyek középpontjában mindig új küldetések állnak, új mellékszereplőkkel. A struktúrájuk hasonló; a legtöbb fejezet háborús visszaemlékezésekkel kezdődik, majd megismerjük a küldetést, az új helyszínt, a főhőst támogató és akadályozó karaktereket, végül pedig a harcban csúcsosodó konfliktus után a történet megoldását. Később jelentősebbé válnak az átívelések, a regény egészét a cselekménynél mégis sokkal jobban meghatározza az összefüggő narratíva. A cím szó szerint értelmezve a háború után degradálódott környezetre utal, szimbolikus értelemben előre utalhat a visszaemlékezésekben tárgyalt múltbeli történések hatásaira és a főszál cselekményét átható pesszimizmusra.