Ryan Gattis

Köszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.

1992. április 29-e és május 4-e között Los Angeles csatatérré változott. Olyan mértékű zavargás vette kezdetét, melyet a rendfenntartó erők képtelenek voltak kezelni. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy az esküdtszék felmentett három rendőrt a Rodney King ellen alkalmazott túlzott erőszak vádja alól. A társadalmi probléma, ami az indulatokat kiváltotta, ma sem ismeretlen az Egyesült Államokban, elég Eric Garner halálára gondolni, akinek a rendőri intézkedés közben tizenegy alkalommal elismételt mondata (I can't breathe!) 2014-ben a rendőri túlkapások elleni mozgalom szállóigéjévé vált.

Ryan Gattis regénye Los Angeles 1992-es csatájának történetét mondja el azoknak a szemszögéből, akik valamilyen módon a részesei voltak az eseményeknek. Akik közel voltak a tűzhöz. A felfordulást kihasználva a zavarosban halászó gengszterek, a szolgálatot teljesítő tűzoltók vagy a munkából soha ki nem fogyó kórházi nővérek szemszöge ez. Los Angeles alulnézetből.

A zavargások közvetlen kiváltó oka az általánosan elfogadott nézet szerint az volt, hogy az esküdtszék – így szimbolikusan az amerikai igazságszolgáltatás – büntetlenül hagyott egy rendőri túlkapást, melyet fehér rendőrök követtek el egy fekete férfi sérelmére. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a 60 halálesetet és csaknem 2500 sérültet produkáló zavargások azért borították lángba az USA ikonikus nyugati parti városát, mert a zavargó tömegek szokatlanul mély empátiával viseltettek Rodney King iránt. Ahogyan az egyik tudósító élő adásban fogalmazott: "Nyilván máson sem jár az eszük, mi történt Rodney Kinggel. Higgyék el, rá se rántanak! Egyszerűen csak... egyszerűen csak buli van az utcákon. Los Angelesben szól a Rock 'n' Roll!"