Robert Merle

Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.