regény

A Kárhozott istenek borítóján – ami egyébként gyönyörű munka, mint ahogyan az egész kötet is az – a következő sor olvasható: A flamand Lovecraft mesterműve. Ismét van tehát egy olyan szerzőnk, mint az amerikai Tolkien (George R. R. Martin) vagy az angol George R. R. Martin (Mark Lawrence). Nem vagyok híve az efféle címkézésnek, mert amellett, hogy egyszerűen idétlennek tartom, már az első oldal kinyitása előtt olyan előítéleteim lesznek óhatatlanul is a kötettel kapcsolatban, amelyeket aztán nehéz felülírni és emiatt akár csalódást is jelenthet egy könyv. Ugyanakkor kiadói szempontból nagyon is érthető stratégia, hogy egy eddig ismeretlen szerzőt úgy vezessenek be a könyvpiacra, hogy egy ismerthez hasonlítják.

Jean Ray munkája semmiben nem hasonlít Lovecraft írásaira. Vagy legalábbis nem jobban, mint mondjuk más szerzőkére, akik kísértetházakról írtak. Jean Ray egész más stílusú írást (ráadásul egy hosszabb prózai alkotást) tett a rémirodalom asztalára, mint amelyeket a providence-i konzervatívtól megszokhattunk. Mégpedig egy nagyon erős, furfangos szöveget.

A regény bevezetésében egy közelebbről meg nem nevezett tolvaj árulja el, hogy milyen módon jutott a kéziratok birtokába, melyek általa szerkesztett változata jelenti a könyv további részét. Első lépésként tehát van egy szavahihetőenek aligha nevezhető narrátorunk, akinek a hitelességet kellene garantálnia az olvasónak. Már izgalmas, de rajta kívül még négy különböző kéz vetette papírra a történetet az első narráció igazsága szerint. A leghosszabb, a regény magvát alkotó, időnként az Ifjú Werther szenvedéseit idéző szentimentális szövegrész szerzője a néha már idegtépően naív fiatalember, Jean-Jacques. A regénynek ebben a hosszú részében ismerjük meg a Gent városában álló elátkozott házat, Malpertuis-t. Itt él Quentin Moretus Cassave, aki állítólag természetfeletti hatalommal bír. Halálos ágyában találjuk őt a történet kezdetén. Összehívta rokonságát, hogy kinyilvánítsa végakaratát, mely a következőképp hangzik: minden, a végrendeletben megjelölt személynek be kell költöznie a házba, ott kell élnie és a hozomány végül azé lesz, aki a legtovább életben marad. Egyszerű szabályok.

Szülők, aggódó hozzátartozók és pedagógusok örök kérdése és parázs vitáik kiindulópontja a kérdés: Mit adjunk a gyerekek kezébe, és mit ne? Olvashatnak, vagy nézhetnek agresszív meséket? Beszélhetünk-e nekik halálról, háborúról, gyilkosságról? Ameddig csak lehet, el kell zárnunk őket mindettől, vagy jobb, ha minél korábban szembesülnek a világ sötét oldalával? Ezek nem egyszerű kérdések, így nyilván a választól sem várhatjuk, hogy egyszerű legyen. Egy olyan pontnál kell hát megvetnünk a lábunkat, ami biztos, ez pedig a következő: az élet nincs tekintettel a korhatáros besorolásra. Az ember adott esetben még beszélni sem tud, amikor kapcsolatba kerül az úgynevezett „sötét oldallal”. A düh, fájdalom, gyűlölet, halál körülvesz minket, függetlenül attól, hány évesek vagyunk, és ezen a tényen nem változtat az, hogy a felnőttek hajlandóak-e beszélni róla, vagy sem. Természetes, hogy ösztönösen szeretnénk megvédeni a kisebbeket attól, amit rossznak tartunk a világban, ám téves azt feltételezni, hogy hermetikusan lezárhatjuk az otthonunkat. Mi több, amiről nem beszélünk, amitől megpróbálunk elfordulni, az a felszín alatt sokkal nagyobb károkat képes okozni. Ez egyformán igaz az olyan közeli és személyes traumákra, mint a nagyi halála, és a távoli, ám a mai napig élő tragédiákra, amelyek talán régen történtek, talán már a nagyszülők sem emlékeznek rá, mégis erős lenyomatot hagytak a társadalomban. Ismét tévedés abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az utóbbit a gyerekek és fiatalok nem érzékelik, nem élik meg, csak, mert nincs közvetlen kapcsolatuk vele.

• Tovább A fiú, aki nácinak született (Sarah Cohen-Scali - Max) tartalomra
• Hozzászólások

Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.

Murakami Rjú (1952) a posztmodern kor reneszánsz embere: zenész, filmes, tévés személyiség és díjakkal kitüntetett író – akinek művei Japánon kívül is kultstátuszra tettek szert. A Libri Kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható Piercing című regényéből közlünk részletet. A Piercingben Murakami sajátos stílusában mesél a gyermekkori bántalmazásról és a közöttünk élő, néma áldozatokról, a történet szálait két egymásra találó ember köré gombolyítva, akik a fájdalmas múlttal küszködve lesznek társak és ellenségek, az utolsó vérig.

Tartalom:

Minden éjjel, miután a felesége elaludt, Kavasima Maszajuki kibújik közös ágyukból és a szoba közepére állva hosszan bámulja bölcsőjében pihenő újszülött kislányukat. Ez azonban nem a megszokott családi idill: a férfi kezében jégvágót szorongat és az egyre erősödő vággyal küszködik, hogy lesújtson vele. Miután úgy dönt, megütközik démonaival, Kavasima olyan események láncolatát indítja el, amelyek látszólag kikerülhetetlenül sodorják egy gyilkosság felé…

A Piercing egy kényes gyomrúaknak és érzékeny lelkűeknek kevéssé ajánlott olvasmány, ami mesterien vegyíti a kegyetlenül hidegvérű krimik légkörét a váratlanul könnyed, klasszikus humorral. Húsba markoló és lebilincselő élmény ez a könyv, ami nem kategorizálható sem horrorként, sem fekete humorként, mert nem más, mint egy zavarba ejtően szórakoztató regény.

01. Isaac Marion regénye voltaképp a Rómeó és Júlia feldolgozása egy zombitörténet keretei között, röviden: egy mash-up irodalmi merénylet.

02. A regény borítóján Stephenie Meyer ajánlása olvasható és ez mindent el is mond a könyvről.

03. Bár a zombi Rómeót R-nek hívják, Júliát pedig Julie-nak és van erkély jelenet is, ez a szöveg regény formában íródott és a Shakespeare darabbal ellentétben egy orbitális happy enddel végződik, amiből talán ki is derült, hogy nem ez a Rómeó és Júlia legízlésesebb feldolgozása.

04. Habár zombiregényként szokás meghatározni, szó sincsen arról, hogy az Eleven Testek horror szöveg lenne, a zombiapokalipszis csupán egzotikus díszletként szolgál a mindenki által ismert szerelmi történet újramondásához.

„- Mit csinál nagypapa?(…)

- Szerintem (…) úgy tesz, mintha élne.”

(74. o.)

John Ajvide Lindqvist minden bizonnyal eldöntötte, hogy a horror zsáner összes népszerű szörnyeteges alkategóriájában alkot valami maradandót. Közben persze olyannyira átírja a megszokott kliséket és kereteket, hogy többé nem igazán van értelme olyan módon írni a zsánerben, mint azelőtt. Jó példa erre a Hívj be! címet viselő, azóta kultikussá vált vámpírregény, amely annyira messze van az átlagos vámpír sztoriktól, mint Goethe a lakodalmas rocktól.