Ray Bradbury

Száz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.

Az elmúlt évtizedekben több fordító is átültette már Ray Bradbury szövegeit magyarra Göncz Árpádtól kezdve Kuczka Péteren és Gálvölgyi Juditon át Totth Benedekig. Nélkülük nem tudnánk a maga szépségében élvezni ezeket a szövegeket, amelyeknek mondanivalójuk mellett a stílusuk a legnagyobb erejük. Most az Agave Könyvek gondozásában megjelent Bradbury-kötetek és a Gonosz lélek közeleg című regény fordítóját, Pék Zoltánt kérdeztük a fordítás kapcsán.

Emlékszel még, mikor olvastál először Bradburyt és melyik szövegét? Milyen élmények fűződnek hozzá? Neked egyébként melyik a kedvenc Bradbury-műved? 

Pontosan nem emlékszem, de szinte biztos még általános iskolában, vagyis novella lehetett. A költőisége tetszett meg már akkor is, az, hogy nem a technikára megy rá, hanem emberekről mesél, gyönyörű képekkel. Meg persze a Mars… Nagyon szerettem a Fahrenheitet, de azt hiszem, a Marsbéli a karrierje csúcsa, nekem legalábbis az abszolút kedvencem tőle, egészben és részenként is.

Bradbury a regényeiről lett igazán híres, de elképesztően gazdag novellatermést hagyott maga után, ahogy azt a magyar kiadásokból is láthatjuk. Te látsz valami érdemi különbséget a regényíró és a novellista Bradbury közt? 

Valóban két regény repítette őt a csúcsra, a Marbéli és a Fahrenheit, amiből az első ugyebár novellaciklus. Én alapvetően novellistának tartom, abban a hosszban tudott a legjobban megnyilvánulni, és több regénye (a Dandalion Wine, a Green Shadows, White Whales) is tulajdonképpen apróbb történetekből áll össze, és különféle novelláskötetekben szerepelnek is a regényekből kivett részletek, magyarán novellák. Írt ugyan krimiket és egyéb regényeket, de a novellái erősebbek.

Nincs már egy talpalatnyi hely sem a Földön, amit ne ért volna el az ember, amit ne látott volna szem, kamera, műhold. Se sziget, se hegyvidék. Nincsenek már vad, betöretlen síkságok, meghódítandó csúcsok, erdők mélyén megbúvó, ismeretlen helyek. Mindent megismert az ember, mindenhová eljutott, semmi sem maradt, amit ne rajzolt volna térképre, ne mért volna le. De akkor hová képzeljük el az utópiánkat, hová menjünk, hogy tisztes távolban legyünk tulajdon, realisztikus világunktól? Hol tudjuk felépíteni azt a világot, ami kicsit a miénk, de kicsit mégsem? Ami rólunk szól, még ha nem is mi élünk ott? Hová menjünk, hová képzeljük el mindezt?

A Marsra! A Marsra!

Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák először 1950-ben jelent meg angolul, noha egyes elemei már korábban napvilágot láttak különféle magazinokban. Később, kiegészítve más, Marson játszódó vagy ahhoz kapcsolódó írásokkal, megjelent az úgynevezett Teljes változat – ezt adta most ki az Agave Könyvek a szerző születésének 100. évfordulójára. A klasszikus “regény” 26 fejezete (gyakorlatilag rövid novellája) mellett 21 egyéb írás szerepel a könyvben, ami így Bradbury csaknem az összes “Mars-novelláját” tartalmazza. (A hiány oka az amerikai és angol kiadások közti kalamajka; két novella, “A pusztaság” és “A lángléggömbök”, bár a Marson játszódnak, gyakran nem szerepelnek a Marsbéli krónikákban. Az érdeklődők előbbit a Szép arany almáit a nap, utóbbit pedig Az illusztrált ember című gyűjteményekben olvashatják.) A Teljes változat sok története lehet ismerős a Bradbury-rajongóknak, a Marsbéli krónikák pedig először több mint ötven éve jelent meg magyarul, úgyhogy sokan ismerhetik már. De ez is, mint minden remek könyv, mindig megér egy újraolvasást, hiszen más és más elemei tűnnek fel az embernek, más ragadja meg, máshogy kezd el gondolkodni olvasás közben.

Kopott borítójú kötet, valamit rá is öntöttek, a lapjain foltok éktelenkednek. Öreg, megsárgult oldalak, néhol szakadozott a lapok széle. Megviselt holmi, egy 1974-ben kiadott kötet, Kaleidoszkóp a címe. Ray Bradbury írta, novellák vannak benne. 

Aki olvasta a Fahrenheit 451-et, az tudja, hogy nem az számít, a gondolatok milyen tárolóban, fizikai formában léteznek, hanem az, hogy hatni tudnak-e az emberre – összekötik-e az embereket, akár évek, évszázadok távlatából is.

Ray Bradbury amerikai író 1920. augusztus 22-én született egy Waukegan nevű kisvárosban, és 2012. június 5-én hunyt el Los Angelesben. Legismertebb művei a fent említett Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák. Íróként számos elismerésben részesült, olyanok tekintenek rá példaképükként, mint Neil Gaiman vagy Stephen Spielberg, halálakor Barack Obama az egyik legnagyobb amerikai írónak nevezte. Ezek azok a tények, amiket egy nagy alkotó születésének 100. évfordulóján mindenképpen le kell jegyezni. De mindez semmit nem mond el arról, miért kell írni Ray Bradburyről, és ami a legfontosabb, miért kell olvasni a műveit. Mert olvasni kell, ez bizonyos. Én magam megtanultam már, hogy nem igazán vannak olyan művek vagy szerzők, amit vagy akiket mindenkinek el kell olvasnia, mindenkinek ismernie kell. Minden ember más, mindenkihez máshogy ér el ugyanaz a gondolat, más formára, más szavakra, más stílusra van hozzá szükség. Sőt, talán a könyv nem is a megfelelő forma erre. Lehetséges – ahogy az egyik szereplő mondja a Fahrenheitben –, hogy filmekben, képeken, vagy akár a természetben, egy épületben, valami másban találjuk meg azt, ami elülteti bennünk azt a bizonyos gondolatot. De mégis úgy hiszem, hogy Bradburyt érdemes olvasnia mindenkinek, mert minden olvasó megtalálhatja az életművében azt a történetet, ami megérinti, amitől eltöpreng az őt körülvevő világon és ami még sokáig vele marad.

Következzen néhány történetet, amely megragadt bennem. Az egyik novellában az atomháború túlélői sorban állnak, hogy a katasztrófát okozó múlt jelképének számító festményt leköphessék. Ez a festmény a Mona Lisa, amit a főszereplő kisfiú képtelen leköpni: nem tudja nem meglátni benne a szépséget, az emberséget, így végül megmenekíti a hölgy festett mosolyát. („A mosoly”) Egy másik történetben egy fiú, aki egész nyáron csak szalad, új cipőt kap, egy csodálatos lábbelit, amitől mintha soha nem tudná abbahagyni a futást, és örökké szabad és fiatal és boldog maradna. („A nyári futás hangja”) Aztán ott van az írás, amiben egy éjszakában sétáló férfit elszállít a rendőrség, mert a céltalan, önmagáért való sétálás deviancia, a haladás ellen való. („A gyalogjáró”) És persze ott van a könyveket égető tűzőr története, és egy sosemvolt Marsé, ami olyan, akár egy darab papír, amire mindent le lehet jegyezni az emberről.

Délutáni ferde napsütés, poros padlásszobák, pislákoló napfelkelték egy busz ablakán keresztül. Ólmos felhők, lusta záporok. Október. 

Bradbury novelláskötetét, az Októberi vidéket lapozva az ősz minden zamatára rálelhetünk. A száraz levelek zörgése, a rothadó avar illata olykor szinte megelevenedik olvasás közben, és a különböző történetek az emberi létezés aspektusainak, szépségeinek, kétségeinek és fájdalmának más-más részeit villantják fel erőteljes érzékiséggel, olykor mágikus realista elemeket is mozgatva. Jelen kötet először Dark Carnival néven jelent meg 1947-ben, és érdekessége, hogy Bradbury éppen a könyv címadó novellájával nem készült el a leadási határidőre, így végül nem is került bele a válogatásba.

Ezt az írást viszont – ha már úgyis kimaradt – addig csiszolgatta a szerző, míg regényként látott napvilágot Gonosz lélek közeleg címen. A történet során egy fiatal fiú sajátos, weird elemekkel tarkított coming of age-sztoriját kísérhetjük végig, amelyben fontos szerepet játszik a cirkusz és a karneválok groteszk, a felszínen vidám, de a mélyben olykor  igazi drámákat és kétes elemeket magában rejtő világa.

Visszatérve az Októberi vidékre, eredetileg 1954-ben jelent meg a Dark Carnival négy történettel kiegészített változataként. A fordítás sokat váratott magára, de megérte, és hűen tükrözi is a ráfordított munkát. Pék Zoltán, Galamb Zoltán és Török Krisztina stílusa között én zökkenőmentesen tudtam váltani, továbbsuhanva az egymással csak ritkán összefüggő, mégis hasonlóan baljós történetek repülőszőnyegén. 

Ami a kötet horrorként való meghatározását illeti, Bradbury ez esetben is mindig a pszichológiai vonalra helyezi a hangsúlyt. Semmi ajtó mögül előugrós ijesztgetés, semmi vér, mégis, a lelkünk mélyéig megborzongunk a jól felépített szituációknak, a fokozatosan adagolt feszültségnek és a pazarul ábrázolt atmoszférának hála, ami átlengi a műveit. A szerző mindig is kerülte a címkéket és a különböző zsánerelemeket, mint a horror, sci-fi vagy a fantasy; eltérő kombinációkban mégis eszközként használja fel őket a kívánt történetek megalkotásához, de számomra  az írásaiban mindig a nagybetűs hangulat az elsődleges: a misztikum, a világunk mögötti világok felsejlése, betüremkedése a valóságunkba.

„A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az” – írta Szabó István “Steve” a Fahrenheit 451-ről szóló korábbi kritikájában. Azt hiszem, az akkori olvasók mind hevesen bólogattak ezeket a sorokat olvasva, és senki se hitte, hogy a közeljövőben bárki is rácáfolhatna.

2018-ban azonban az emelt szintű magyar érettségi tételsor követelménnyé tette a középiskolákban: „Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és François Truffaut: 451 Fahrenheit (1966)”. Ez miért is meglepő? Az iskolarendszer szinte kínosan ügyel arra, hogy a diákok csak és kizárólag a kanonizált irodalommal találkozzanak, a kortárs populáris irodalomnak csupán a gyökereit ismerhetik meg, az aktuális képviselőikről nem esik szó. A disztópiával – vagy ellenutópiával – mint műfajjal szintén csak érintőlegesen találkozhatnak olyan művek esetén, mint például Az ember tragédiájának falanszter jelenete. Emellett Orwelltől az 1984 úgy hangzik el az egyetemen, mintha természetes lenne az ismerete a gimnáziumból, holott említés szintjén se kerül szóba. Véleményem szerint egy érettségiző diák komoly feladat előtt áll, amikor a Fahrenheit 451-et kell feldolgoznia, mivel tanulmányai során (történetileg) nincs megágyazva ennek a műnek (mint ahogy Esterházy Péter munkájának, a Pápai vizeken ne kalózkodjnak se feltétlenül, annak ellenére, hogy 2017 óta követelmény az emelten).

A tétel elvárja, hogy a könyvet, illetve az adaptációt mint zsánert dolgozzák fel az érettségizők, illetve bizonyítsák, miért beszélhetünk a Fahrenheit 451 kapcsán ellenutópiáról. A művekben megjelenő utópikus, disztópikus vonások kiemelése kulcsfontosságú a tétel elmondása közben – Ray Bradbury, illetve a műfaj ismertetése után –, majd ezek összevetése a különböző médiumokban. Ez a megközelítés azért kiemelendő, mert a tétel a gimnáziumban elvárt értelmezés helyett (a szerző életének rávetítése az adott műre) új módszereket vár el. Hogy ebben a felfogásban mit érdemes kiemelni? Nekem a lenti szempontok jutottak eszembe a tavalyi érettségire készülve:

A Fahrenheit 451 azt a hőfokot jelöli, amin a könyvek elégnek – ezt a regényt felvezető idézet is elmagyarázza. A történet Guy Montagról, a tűzőrről szól, aki ráeszmél arra, hogy munkájával – a könyvek megsemmisítésével – nem a társadalom jólétét, hanem annak elbutítását segíti elő. Montag jellemfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a társadalom felépítését és működését, amelynek fő mozgatórugója a „boldogság és béke” fenntartása. Ezt az állapotot a gondolkodás, az összefüggések keresése, az értelemkeresés szünteti meg a társadalmat uraló ideológia szerint.

Listát készíteni mindig jó dolog. És mindig hálátlan is egyben. Mindig van, aki szerint ez vagy az kimaradt, vagy valami indokolatlanul került be. A sci-fi könyvek kapcsán is számolatlan lista született már, és miért éppen a Próza Nostra legyen kivétel? Természetesen ez egy igen szubjektív lista, és fontos, hogy most csupán a magyar nyelven hozzáférhető regényekre fókuszálunk. Ha valaminek szerintetek itt a helye, írjátok meg nekünk!

„A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást.”

(78. o.)

A Fahrenheit 451 legendás ellenutópia. 1953-ban – hatvan éve – jelent meg először, de mit sem vesztett erejéből és frissességéből. A jeles évforduló alkalmából az Agave Kiadó öt novella kíséretében jelentette meg, Loránd Imre klasszikusnak számító fordításában. Olyan szöveg ez, mellyel kapcsolatban könnyen esik abba a hibába a róla megnyilatkozó, hogy elragadtatja magát.

A cím magyarázatához talán a legjobb módszer, ha hagyjuk beszélni a szöveget. A regény mottója így szól: „451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég.” A mottó első mondata magyarázza a címet, a második mondat pedig máris az ideológiák veszélyes természetére irányítja a figyelmet: „Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” A gondolkodás befolyásoltsága, behatárolása már a mottóban terítékre kerül. (A Juan Ramón Jiménez idézet magyar változata egyébként nem egészen azt mondja, mint amit az eredeti. „Si te dan papel rayado, escribe de traves.” Vagyis a vonalakat keresztezve, keresztben írj. Az angol fordítás – amit Bradbury is használ – őrzi ezt a jelentést: „If they give you lined paper, write the other way.” A magyar mondat még ennyi kompromisszumot sem enged.)

A történet főszereplője Guy Montag tűzőr, aki minden nap örömmel, mosolyogva végzi munkáját. A tűzőrség a regényvilágban a tűzoltóság utódszervezete és egészen más feladatokat lát el, mint az elődje. Mióta a házak tűzbiztossá váltak, a tűzőrség szerepe nagyban megváltozott. Nincs tovább szükség arra, hogy az emberek életét óvják, így a fennálló hatalom ideológiáját védelmező erőszakszervezetté váltak. Könyveket égetnek, a lakásokkal együtt, ahol találták őket – esetenként az emberekkel együtt, akiké a könyv. A regény világában ugyanis főbenjáró bűn könyvet olvasni – nem is sokan próbálkoznak vele.

2012. június 5-én hosszas betegeskedés után, ám békésen hunyt el kaliforniai otthonában Ray Bradbury, a sci-fi irodalom vitathatatlanul egyik legnagyobb alakja. Halálhírét szerdán jelentette be egyik lánya.

Olyan nagyhatású szövegei mellett, amilyen a Fahrenheit 451 vagy a Marsbéli krónikák, filmforgatókönyveket is írt, többek között Alfred Hitchcocknak is. Számos kitüntetése közül kettőt szeretnék kiemelni: az Amerikai Science Fiction Írók Szövetsége a nagymesterének nevezte ki; valamint elneveztek róla egy aszteroidát.

Mától kapható az Agave gondozásában megjelenő PKD sorozat következő kötete: A Frolix-8 küldötte, hangulatos, különleges borítótémával. Reméljük a belbecs is ehhez hasonló lesz.