posztapokaliptikus sci-fi

A cyberpunk nem az én világom. Hiába kedvelem az alapvetően sötétebb, pesszimistább világképű műfajokat, talán az erre a tematikára sokszor jellemző reménytelenség az, ami elriaszt. Képregényben még nem adtam esélyt neki, a Tokyo Ghost viszont jó bevezetőnek tűnt. Egy mindent eluraló nagyvállalat, ami ostoba sorozatokkal és műsorokkal tartja rabságban az emberiséget és a fiatal pár, akik szembeszállnak vele, izgalmas ötletnek tűnt.

Végül is a képregény legnagyobb erényének Debbie és Teddy/Led kapcsolatának ábrázolását találtam. Nem is csak a hitelessége miatt, hanem mert tökéletesen bemutatja a bántalmazó kapcsolatok minden pszichológiai jellemzőjét anélkül, hogy fizikai bántalmazást mutatna be (itt most a történetből fakadó összecsapásokat nem számolom). Átérezzük a pár közötti mélységesen toxikus viszonyt. A lány társfüggőségét, ragaszkodását a múlt iránt és folyamatos reménytelen reménykedését a változásért, amelyben felismerjük azt az önáltatást, ami minden egyes pozitív gesztust örök megváltásként kezel. A férfi esetében pedig a fogadkozások és bukások örök körforgását, amiben a tisztulás rövid pillanatait a drogokban való újabb és újabb elmerülés követi. Teddy Led Dentté válásának, függőségének eredője az önutálat, az önmagával való szembenézésre való képtelenség. A Tokyo Ghost ennek a két fiatalnak az utazását mutatja be önmaguk megismerése és a megbékélés érdekében. Remek megoldás, ahogyan a közös múlt egyes részeit a történet újabb és újabb narrációval adja elő, így mutatva meg a kapcsolat folyamatos változását, ahogy az átértékelés újabb pontjára jutnak el szereplőink, változtatva a hangsúlyokon.

Debbie és Teddy nem csak a párkapcsolatban állnak a spektrum ellentétes végein, de nézőpontjukban is: a lány tisztaságra vágyik, menekülésre Flak City mesterséges rengetegéből, míg a férfi elmerülne benne. A képregény folyamatosan ütközteti a két látásmódot, melyek vibráló összecsapásai mélyebb bepillantást engednek a karakterek lelkébe. Ahogyan a pár szemléletmódja egyre közelebb kerül egymáshoz, úgy válik tragédiájuk egyre elkerülhetetlenebbé, ami sajátos feszültséget ad közös utazásuknak, és íróilag egy ragyogó eszköz a hatáskeltésre. Remender plasztikusan ábrázolja a kapcsolat pszichológiáját, a hullámhegyeket és hullámvölgyeket; ez volt az, ami számomra kiemelte a történetet a tucatáruk közül.

A magyar fantasztikus irodalomban ritka esemény, hogy valami olyan közelségből váljon nemzetközi popkulturális jelenséggé, mint a Vaják. Várhatóak voltak tehát azok a szövegek a hazai zsánerben, amelyeken érződni fog a Sapkowski-hatás. Nagy Sándor Ádám regényét ilyen szövegnek gondolom, de szerencsére egyáltalán nem izzad meg, hogy a „magyar Vajákká” váljon. A szerző érezhetően merít Sapkowski témáiból és világépítéséből, de friss hanggal, erős saját narratívával teszi azt.

A regény egy atomháború-sújtotta, posztapokaliptikus világban játszódik, a Tar névre keresztelt, feltehetően Európában található térségben, amely egyike (már, ha nem az egyetlen) a világégések után még lakható területeknek. A megtizedelődött társadalom jelentősen visszafejlődött, többségük szétszóródott falvakban vagy lazán szervezett városállamokban tengeti mindennapjait, amelyeket autoriter uralkodók kormányoznak. A cselekmény középpontjában egy Varjú nevű exkatona áll, aki a háború idején speciális alakulatban szolgált. Vadászként a kiképzése során és a harctéren szerzett tapasztalatait bocsátja áruba. Az ő munkája likvidálni a világháború után maradt mérgező szörnyszülötteket, a „kibókat”, illetve elhajtani a falulakókat veszélyeztető bűnözői csoportosulásokat. A felütés tehát nagyon hasonlít a Vajákéra. Adott egy magányosan vándorló, különleges képességekkel rendelkező, morálisan szürke figura, aki küldetései során különféle szörnyekkel ütközik meg. A lengyel regényhez hasonlóan az összecsapások csak ritkán jelentik a cselekmény tetőpontját, sokkal fontosabbak a menet közben megismert emberi történetek vagy a politikai játszmák, amelyeknek a főszereplő megfigyelőjévé válik. 

A kötet elején lévő fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, különálló történeteknek tűnhetnek, amelyek középpontjában mindig új küldetések állnak, új mellékszereplőkkel. A struktúrájuk hasonló; a legtöbb fejezet háborús visszaemlékezésekkel kezdődik, majd megismerjük a küldetést, az új helyszínt, a főhőst támogató és akadályozó karaktereket, végül pedig a harcban csúcsosodó konfliktus után a történet megoldását. Később jelentősebbé válnak az átívelések, a regény egészét a cselekménynél mégis sokkal jobban meghatározza az összefüggő narratíva. A cím szó szerint értelmezve a háború után degradálódott környezetre utal, szimbolikus értelemben előre utalhat a visszaemlékezésekben tárgyalt múltbeli történések hatásaira és a főszál cselekményét átható pesszimizmusra.

A kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.

William R. Forstchen neve viszonylag ismeretlen hazánkban, pedig több mint 40 megjelent kötetet tudhat magáénak. Publikációi között a science fiction és a fantasy zsánere mellett találhatunk történelmi regényeket és tudományos szövegeket is, de az SF univerzum már meglévő, ismert világaiban is közreműködött - például a Star Trek: Az új generáció sorozatban a The Forgotten War című könyv az ő nevéhez kötődik.

Ez az összetett érdeklődés és sokoldalúság a regényben is visszaköszön. Az egész szöveget intertextuális utalások szövik át “elit-” és popkulturális regényekből, filmekből, zeneszámokból egyaránt, de talán ugyanennyi utalás történik a világtörténelem vészterhesebb eseményeire, politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Az Egy másodperccel később Forstchen háromkötetes regénysorozatának első része (amire a legtöbb helyen csupán Később trilógiaként hivatkoznak), s amelynek egyébként már mindhárom része olvasható magyar nyelven is a 21. Század Kiadó jóvoltából (Egy másodperccel később, Egy évvel később, Az utolsó nap). Egy bőven lábjegyzetelt, esszéisztikus, poszt-apokaliptikus spekulatív fikcióról van szó, amely egyszerre szeretne a szórakoztatás mellett legitim és széleskörű ismereteket átadni.

A Később #1 főszereplője tehát az egyértelműen életrajzi ihletésű John Matherson: egy komoly katonai múlttal rendelkező egyetemi történelemprofesszor. A cselekmény kibomlása során mindkét kvalitásának komoly hasznát veszi majd – tulajdonképpen pontosan ezen sokoldalúságának köszönhető, hogy életben marad. Az egyes szám harmadik személyű narrátor végig szorosan Johnra fókuszál és nem ereszti el, de egyszer sem emelkedik fel mindentudó pozícióba, így végeredményben mégis olyan, mintha John narrálná a történetet.

VanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.

A Próza Nostra online folyóirat irodalmi pályázatot hirdet a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulója kapcsán. A tragédia nemcsak milliók életét változtatta meg, s hagyott nyomot számos társadalom emlékezetében, de alapvetően meghatározza posztapokaliptikus látomásainkat, fantáziánkat is. E kollektív trauma közvetve vagy közvetlenül tehát nagy hatással van az irodalomra és a populáris kultúrára egyaránt, gondoljunk csak a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics, valamint Frederik Pohl dokumentumregényére, Tatyjana Tolsztaja A macskány című regényére vagy a Café Postnuclear című magyar képregényre. Ezért döntöttünk úgy, hogy mi is felmérjük, milyen reflexiókat vált ki ma a téma a hazai közönségben.

A pályázatra bármilyen, a csernobili katasztrófát, annak okait, utóhatásait vagy más módon hozzákapcsolható történést feldolgozó, irodalmi igénnyel megírt prózai művet várunk zsánermegkötés nélkül. Regényrészlettel pályázni nem lehet. Pályázni csak magyar nyelvű alkotással lehet.

A beérkezett munkákat a Próza Nostra szerkesztősége, szakmai közössége bírálja el.

Határidő: 2016. április 26., hajnali 01:23:58 (a 4-es reaktor kigyulladásának időpontja)

Benyújtás:

A pályamunkákat elektronikus úton a prozanostra@gmail.com címre várjuk (csatolt fájlként doc, docx, rtf vagy pdf formátumban)!

Kérjük, a pályázó a tárgymezőben tüntesse fel a ’Csernobil 30’ címet!

Határidő után beérkezett, illetve a terjedelmet meghaladó műveket nem áll módunkban elbírálni.

A napszemű Pippa Kenn és A viharszívű Mya Mavis a Könymolyképző Kiadó gondozásában jelentek meg 2012-ben és 2014-ben. A szegedi kiadó évek óta hozzájárul a hazai ifjúsági kiadások lendületéhez, és csábítja olvasásra a fiatalabb generációt különböző tematikus és korosztály szerint rendeződő köteteivel. Kemese Fanni regényei a Vörös pöttyös-sorozatot erősítik, ennek megfelelően olvasmányos ifjúsági regényeket várhatunk. A borítókon a címszereplők képe dominál, egy-egy meghatározó tulajdonságukkal az előtérben, mellettük szimbolikus értékű ábrák is helyet kapnak. A kötetek tapintása, borítójuk színvilága egyaránt kellemes, formájukban kézbeillők – már e vonások az összhatása is vonzó lehet az olvasók számára, de a borítószöveg ígérete is felkelti a figyelmet. A Pippa Kenn-trilógia egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol a fiatal hősnő és társai a túlélésért folytatott küzdelem mellett a bizalom, az emberség, a felelősség és az elmúlás kérdéseivel szembesülnek. Mind olyan témák, amelyek vonzzák a fiatal olvasók figyelmét, a történet pedig több olyan szituációt tár eléjük, melyekre maguk is kereshetik a válaszokat. Kemese Fanni kötetei nem csak megtartják a borítószöveg ígéretét, de jóval többet is adnak ennél.

01. A nyúl éve néhány évvel A patkány éve eseményei után játszódik (alighanem három évvel később), az apokalipszis utáni New York Cityben, ahol az első kötetből megismert három filozófus járja céltalanul a romos, kihalt utcákat és a sötét, veszélyes épületeket.

02. Az első kötet zsánerkeverési technikája a folytatásban is megmaradt, bár a krimi szál átadja a helyét a posztapokaliptikus sci-fi szubzsáner eszköztárának, ám a trash és a különböző horror elemek itt is erős atmoszférateremtő funkcióval bírnak.

03. Testi deformitások seregét sorakoztatja fel A nyúl éve, így a testhez való kritikai viszony, a testről való gondolkodás a trilógia középső részében is fókuszban marad.

Az Európa Könyvkiadó jóvoltából februárban érkezik Glukhovszkíjtól a Metró 2033. Igazi posztapokaliptikus sci-fi, de nem az agyonunt fajtából. Úgy tűnik, hogy az oroszok már a metróban vannak.