pilleremi

A Pride hónapja után illő, hogy az olvasmányainkon keresztül is áldozzunk egy kis figyelmet az LMBTQ+ közösségnek. Patrick Ness korábbi regényeiben és legutóbb a Doctor Who spin-off-jának (Class) megírásakor egyaránt nagy gondot fordított arra, hogy legyenek homoszexuális karakterei, akik autentikus, ám nem szájbarágós módon szemléltetik az általuk megtapasztalt nehézségeket. Gyakran kerülgethette a gyanú az olvasókat, hogy Ness regényeinek egyes mozzanatait, az önmagukat marcangoló hősök megrendítően őszinte és valósághű érzelemvilágát az író saját tapasztalata ihlette. A Release-t olvasva azonban fel sem merül a kérdés, hiszen, ha Ness maga nem is vallotta volna be, hogy ezúttal mélyebben nyúlt saját emlékei közé, az amerikai vallásos kisvárosban szárnyát próbálgató, meleg kamaszfiú karaktere érezhetően közelebb áll a valósághoz, mint az eddigi regények közül bármi.

A Release Adam Thorn egyetlen napját írja le, ám ebben az egy napban a fiú élete több nagy kanyart is vesz, és útközben felnőttebbé válik, mire eljön az este. A történet felépítését Ness bevallottan Virginia Woolf leghíresebb regényéből, a Mrs. Dalloway-ből merítette, mivel az időbeli megkötést érdekes kihívásnak találta. Ahogy azt a korábbi írásaiban is láthattuk, előszeretettel él a visszaemlékezés eszközével, mintegy megbontva az idő linearitását. Adam napja valóban úgy bontakozik ki előttünk, hogy közben a fiú gondolatait és asszociációit követve hol belesüppedünk a múltba, hol lelassulva érzékeljük a jelent, ahol egyes részletek kiélesednek, míg mások elmosódnak. Ez a felépítés teszi lehetővé, hogy teljes mértékben azonosulni tudjunk az elbeszélőnkkel. Ennek köszönhető az is, hogy a prózai szempontból nem túl eseménydús történetet az ő szemén keresztül pont olyan fontosnak és izgalmasnak lássuk, ahogy a saját életünk kisebb-nagyobb eseményeit is jelentőségteljesnek éljük meg.

Adam élete ráadásul nem olyan egyszerű. Mélyen vallásos családja képtelen elfogadni, hogy homoszexuális. Úgy vélik, hogy valami baj van vele, a gonosz szállta meg – a fiú felváltva kap tőlük szánakozást és elutasítást. Még az enyhébb jelenetek is gyomorba vágják az embert, például amikor Adam bátyja, Marty kiböki, hogy amit Adam érez, az nem valódi szerelem, mert azt férfiak közt nem lehet és kész. Persze nincsen olyan alkalom, amikor jó ezt hallani, ám Adamet különösen szíven üti, hiszen éppen párkapcsolati kételyekkel küszködik – egy korábbi szerelmét még nem tudja elengedni, pedig közben egy újnak szeretné átadni magát. A család hozzáállása cseppet sem segít a bizonytalanságában, mi több, egyfajta reflexszerű önutálatot ültetnek belé, ami majdnem tönkre is teszi a fiú törekvését egy kiegyensúlyozott párkapcsolat felépítésére.

Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.

A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.

Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.

Idén sikerült kijutnom a London Book Fair-re - ebben sokat segít, ha az ember egy londoni kiadónál dolgozik, főleg, ha az iroda ráadásul a helyszíntől öt perc sétára van. Gyönyörű dolog, amikor munkaidőben elengednek, hogy lesétáljak a Kensington Olympiára könyveket böngészni. Na, de hogy is néz ki London egyik legnagyobb könyves rendezvénye?

Aki járt már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, azt nem lepi meg a látvány, de a méretek annál inkább. Az Olympia egy hatalmas konferencia központ, ami, mint utólag kiderült, két emeleten összesen hét termet foglal magában és ezek együtt közel 45 000 négyzetmétert fednek le. Belépéskor még nem érezni, mekkora területről van szó, ám amikor az ember nekiindul és csarnokról csarnokra jár, egyre inkább elfogja a gyanú, hogy a könyvkiállításnak igazából csak eleje van, vége nincs.

Catherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Az Időláda két történet összefonódása: az egyikben Obszidiána hercegnő sorsát követhetjük végig, míg a másik a nem túl távoli jövőről szól, ahol egy kislány, Sigrún, a világvégével kell, hogy szembesüljön.

Obszidiána története érdekes változat a Grimm testvérek Hófehérkéjére, amelyben Dímon király, miután meghódította az egész világot, az idővel is harcba akar szállni. Égen, földön keresi az örökélet titkát, végül egy csapat törpe egy üvegkoporsót visz a színe elé, amelyben megáll az idő annak, aki belefekszik. A koporsót a hercegnőnek tartják fent, és csak akkor engedik ki belőle, amikor az adott nap méltó hozzá. Obszidiána így egyre inkább eltávolodik a körülötte élőktől, mígnem hosszú időre a ládában reked.

A történet vegyes elemekből áll össze: a Hófehérke csupán a bázis, mellette más mesék is megjelennek, sőt, még a modern világ is szerepet kap (például az udvari könyvelő, Exel személyében). A helyszínt és a kort szintén a valósághoz köti Dímon királyságának neve (Pangea), és a földrészek szétszakadása, amely a regény egyik fontos eseménye. Obszidiána világa így egy furcsa fantasy egyveleggé áll össze, amely a népmese stíluselemeit használja, ám több ponton eltér a megszokott sémáktól.

Karakterábrázolása is hasonlóan kevert, mivel a szereplők a kidolgozottság és a mesei archetípus között mozognak – Obszidiána például sokáig teljesen színtelen mellékszereplője saját történetének, csupán „a királylány” és semmit több, ám ez idővel megváltozik. A folyamatot Kári érkezése indítja be, aki ugyan csak egy tolvaj, de elnyeri Obszidiána szívét, és nem mellesleg felnyitja a szemét a világgal kapcsolatban.

A science fiction gyakran nagyszabású változásokat vizionál, olyan jövőképeket mutat, ahol a technológia egy ma még megoldhatatlan probléma áthidalásával újítja meg az emberi életet – távoli bolygók kolonizálásával, a halál kijátszásával, a mesterséges intelligencia megalkotásával, és így tovább. Létezik azonban olyan történet is, ahol tulajdonképpen nem beszélhetünk nagy ugrásról, hanem egy, akár már ma is létező találmány lehetséges felhasználási módjára hívják fel a figyelmünket, és bár ez eltörpül például a terraformálás lehetőségei mellett, mégis alapjaiban képes megváltoztatni a világot.

Mert mi lenne például akkor, ha a háromdimenziós nyomtatás segítségével ezentúl otthon is elő lehetne állítani bármilyen drogot? Erre a kérdésre ad választ Daryl Gregory Afterpartyja, ahol az „okosdrog-nyomtatás” nem csak a terjesztési és fogyasztási szokásokat formálta át teljesen, de a gyógyszeriparnak is új lendületet adott. Ezt a hullámot próbálja meglovagolni a főszereplő, Lyda Rose, és kis, tudósokból álló csapata, akik azért alapítanak céget, hogy megtalálják a skizofrénia ellenszerét. A száztízedik prototípus kedvező eredményeket mutat, ám nem sokára fény derül egy különös mellékhatásra: a száztízes hívővé tesz, és túladagolás esetén állandó hallucinációt okoz, egy isteni megtestesülést rendel az ember mellé. Lyda Rose és a cég többi tagja pont az ünnepi partin kapnak túl nagy adagot a gyógyszerből, aminek eredményeképpen a nő elveszíti a feleségét és a józan eszét. Az incidens után pár évvel a száztízes valahogy kikerül az utcára, és Jelenlét néven terjedni kezd, jámbor hívővé téve bárkit, aki használja.

A történet egy kalandos és fordulatos nyomozást követ végig, ahol Lyda Rosa, megszökve a zárt osztályról, az elszabadult drog nyomába ered, és próbál gátat vetni a terjedésének. A feszes tempó mellett azonban bőven marad idő komoly teológiai és/vagy pszichológiai kérdések boncolgatására – a regény csodás bizonyítása annak, hogy az akciódús történetmesélés nem feltétlenül jár együtt a sokrétű mondanivaló elhanyagolásával. Az Afterparty nem retten vissza az egyik legősibb misztikum, a vallás megostromlásától sem.

Az ijesztő történetek az emberiséggel egyidősek, és ha van is, aki nem szeret tudomást venni róluk, a kultúra számtalan terméke mutatja, hogy az embereket nem csupán foglalkoztatja a mindenféle borzalom, de egyenesen élvezik, ha tobzódhatnak benne. Egyesek szerint lélektani oka van, mások szerint evolúciós szükségletünk a kontrollált félelem, mindenesetre a horror – annak ellenére, hogy az irodalomban peremterületre szorult –, széles és színes kínálatot felvonultató műfajjá nőtte ki magát. A klasszikus, gótikus vonal ma is él, ám a modern horror szülőföldje a vizuális kultúra, azon belül is a filmek világa.

Grady Hendrix ezen modern horrorfilmek hangulatát idézi meg a Horrorstör oldalain. A történet a műfaj rajongóinak ismerős mintázatot mutat: adott egy épület, amely egy valamilyen szempontból elátkozott helyen épült, és ettől „gonosszá” vált. Aztán adottak az eleinte mit sem sejtő lakók, akik ezúttal dolgozók, és valamilyen okból éjszakára az épületben maradnak. Eleinte csak kisebb furcsaságokra lesznek figyelmesek, idővel azonban komoly veszélyekkel kerülnek szeme. Kiderül, hogy a bevásárlóközpont egy börtön helyére épült, ahol egy őrült tudós a bentlakók „megjavításán” fáradozott, meglehetősen embertelen eszközökkel. Bár a létesítményt bezárták, a megkínzott lelkek ott ragadtak, sőt, kínzójuk sem lépett tovább, és lankadatlan lelkesedéssel „gyógyít” mindenkit, aki csak a keze közé kerül. A jól ismert forgatókönyv azonban ne ijesszen el senkit – a Horrorstör szórakoztató hangnemmel és jópofa, egyedi ötletekkel színesíti a bejáratott történetet.

Patrick Ness nem is olyan régen a Chaos Walking trilógiával robbant be a köztudatba, és sok kritika szerint ez a három könyv igen magas minőséget képvisel a YA piacon. Hogy pontosan mitől emelkedik ki a kínálatból, azt nehéz lenne egy okra visszavezetni, hiszen a történet meglepően sok, komoly kérdéssel foglalkozik, így nem egyetlen, átfogó tematika mozgatja, hanem sok kisebb. A kevesebb nem mindig több, jó, ha egy történet bonyolult rendszert tár elénk, ám ennek is megvan a veszélye. A Chaos Walking bizonyos kérdéseket roppant hatásosan és intelligensen tálal, valóban túlszárnyalva a könyvesboltok polcain, hasonló kategóriába sorolt könyveket, de bizony akad olyan terület is, ahol hiányérzetet hagy maga után.

Kezdjük rögtön azzal, amire a trilógia címe utal. „Kontroll nélkül pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz.” Mondja Todd Hewitt, arra utalva, milyen amikor mindenféle szűrő nélkül halljuk azt, ami a másik ember fejében van. Ez a Zaj, ami a történet egyik legérdekesebb alapötlete. Nem puszta telepátiáról van szó, hiszen olyankor értelmes gondolatokat hallhatunk. A Zaj ezzel szemben befogadhatatlan mennyiségű információ, túláradó, kezelhetetlen, csapongó, igazi káosz – vagyis az emberi elme maga. Mert képzeljük csak el, mi lenne, ha mindent kimondanánk, amire gondolunk. Sőt, azt is, ami csak tudat alatt fut át az agyunkon. Patrick Ness kényelmetlen igazságra összpontosítja a figyelmet: a magát racionális lénynek tartó ember valójában csak szűrők kifinomult rendszerének köszönheti, hogy nem látszik, mennyi minden fér el a csupán csak a felszínen rendezett belső világában. Ráadásképpen Ness mindezt azzal súlyosbítja, hogy a nők hallják a Zajt, de az ő elméjük néma a többiek számára. Ez alapján úgy tűnhet, hogy Patrick Ness gender kérdéseket is felvet, de történetben „csak” a helyzet kirekesztő mivolta jelenik meg. Egy dolog, ha az ember rá van kényszerítve arra, hogy a gondolatait a legvégsőkig feltárja a világ előtt, de a többiek viszonozzák ezt a kiszolgáltatottságot, és megint más, ha vannak kitüntetett személyek, akiknek megadatik, hogy csak befogadók legyenek. A Chaos Walking részletekbe menően kifejti, hányan hányféleképpen reagálhatnak egy ilyen sarkított helyzetre, nem kímélve az olvasót az emberi kegyetlenség végleteitől sem.

2015. február 16. és 22. között a Próza Nostra szeresztősége írja a netnaplót a Literára. Nagyon megtisztelő, hogy a lap felkért minket a naplóírásra, ezúton is köszönjük szépen nekik a lehetőséget.

Természetesen izgatottan készülődünk a feladatra és tartogatunk meglepetést is, hiszen az egyik naplóírónk nem a lap közvetlen munkatársa, hanem egy olyan, a hazai fantasy irodalomban egyre ismertebbé váló személy, aki amellett, hogy író, más munkája révén (is) jó kapcsolatot ápol az oldallal, velünk.

A bejegyzéseineket egy nap csúszással fogjátok olvasni a Literán, aki figyeli az oldalt, annak ez bizonyára nem ismeretlen dolog, tehát a hétfői napról írt naplójegyzetünk kedden kerül ki az oldalra, így az utolsó - vasárnapról szóló írás - 23-án, hétfőn lesz olvasható.