Pillér Emília Réka

Jelenlegi hely

Annak, aki unja a Harry-t (Nnedi Okorafor – Akata Witch)

Szerző pilleremi On the

Nnedi Okorafor: Akata WitchHabár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

London Book Fair (Beszámoló)

Szerző pilleremi On the

 

London Book FairIdén sikerült kijutnom a London Book Fair-re - ebben sokat segít, ha az ember egy londoni kiadónál dolgozik, főleg, ha az iroda ráadásul a helyszíntől öt perc sétára van. Gyönyörű dolog, amikor munkaidőben elengednek, hogy lesétáljak a Kensington Olympiára könyveket böngészni. Na, de hogy is néz ki London egyik legnagyobb könyves rendezvénye?

Aki járt már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, azt nem lepi meg a látvány, de a méretek annál inkább. Az Olympia egy hatalmas konferencia központ, ami, mint utólag kiderült, két emeleten összesen hét termet foglal magában és ezek együtt közel 45 000 négyzetmétert fednek le. Belépéskor még nem érezni, mekkora területről van szó, ám amikor az ember nekiindul és csarnokról csarnokra jár, egyre inkább elfogja a gyanú, hogy a könyvkiállításnak igazából csak eleje van, vége nincs.

 

 

Filmre venni a Naprendszert (Catherynne M. Valente – Radiance)

Szerző pilleremi On the

Catherynne M. Valente: RadianceCatherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Ház az utca végén… (David Mitchell – Slade House)

Szerző pilleremi On the

David Mitchell: Slade HouseMitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.

A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.

16 villámajánló - 2015 legnagyobb olvasmányélményei

Szerző Próza Nostra On the

Steven Saylor: Római vérLassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Nem lehet mindenki a kiválasztott (Patrick Ness - The Rest of Us Just Live Here)

Szerző pilleremi On the

Patrick Ness: The Rest of Us Just Live HereA Soha nincs vége és a Chaos Walking trilógia után Patrick Ness újabb úgynevezett young adult regénnyel állt elő, ám ezúttal könnyedebb, néhol szarkasztikus hangnemben szólal meg. A The Rest of Us Just Live Here (nyersfordításban: Mi többiek csak itt élünk) kritikusan fordul saját kategóriájának kliséi felé, ám nem mondhatjuk, hogy teljes egészében elvetné azokat. Végső soron ez a regény is a nagy kérdéseket boncolgatja – felnőtté válás, identitás, szerelem – csak épp Patrick Ness jól ismert, magával ragadó stílusában.

A történet mesélője Mike, aki barátaival épp az utolsó évét tölti a gimnáziumban. A vizsgák miatt nem-igen kell aggódnia, mivel jó tanuló és helye az egyetemen bombabiztos. Annál inkább aggasztó viszont az őt körülvevő világ azon sajátossága, hogy időnként csaknem eljön a világvége. Egyszer élőhalottak támadnak az emberiségre, másszor vámpírok, de szerencsére mindig van néhány fiatal, aki kiválasztott lesz, és véget vet a fenyegetésnek. Mike végzős évében a végveszély különös, kék fénycsóvák és furcsán viselkedő szarvasok képében jelenik meg, de sokkal többet nem tudunk meg, mivel ez nem egy kiválasztott története.

A címhez híven Mike és a többiek csak élik az életüket, miközben valaki a városból egyedi és romantikus kalandba keveredik, amelynek végén megmenti a világot. Olvasóként csak nagy vonalakban értesülünk erről – minden fejezet elején pár mondat összefoglalja a kiválasztott történetét. Már maga a koncepció egyfajta torz tükörképe a tipikus young adult regényeknek, hiszen az összefoglalók pont ezen történetek kliséiből állnak, és miközben eget rengető harc folyik egy lány és a Halhatatlanok serege közt, az élet nem kevésbé bonyolult a többiek számára sem. Patrick Ness jó humorérzékkel mutat rá a manapság oly népszerű regénytípus hiányosságaira, ám mindeközben maga is több tipikus elemet használ.

Hófehérke és a halhatatlanság (Andri Snaer Magnason - Időláda)

Szerző pilleremi On the

Andri Snaer Magnason: IdőládaAz Időláda két történet összefonódása: az egyikben Obszidiána hercegnő sorsát követhetjük végig, míg a másik a nem túl távoli jövőről szól, ahol egy kislány, Sigrún, a világvégével kell, hogy szembesüljön.

Obszidiána története érdekes változat a Grimm testvérek Hófehérkéjére, amelyben Dímon király, miután meghódította az egész világot, az idővel is harcba akar szállni. Égen, földön keresi az örökélet titkát, végül egy csapat törpe egy üvegkoporsót visz a színe elé, amelyben megáll az idő annak, aki belefekszik. A koporsót a hercegnőnek tartják fent, és csak akkor engedik ki belőle, amikor az adott nap méltó hozzá. Obszidiána így egyre inkább eltávolodik a körülötte élőktől, mígnem hosszú időre a ládában reked.

A történet vegyes elemekből áll össze: a Hófehérke csupán a bázis, mellette más mesék is megjelennek, sőt, még a modern világ is szerepet kap (például az udvari könyvelő, Exel személyében). A helyszínt és a kort szintén a valósághoz köti Dímon királyságának neve (Pangea), és a földrészek szétszakadása, amely a regény egyik fontos eseménye. Obszidiána világa így egy furcsa fantasy egyveleggé áll össze, amely a népmese stíluselemeit használja, ám több ponton eltér a megszokott sémáktól.

Karakterábrázolása is hasonlóan kevert, mivel a szereplők a kidolgozottság és a mesei archetípus között mozognak – Obszidiána például sokáig teljesen színtelen mellékszereplője saját történetének, csupán „a királylány” és semmit több, ám ez idővel megváltozik. A folyamatot Kári érkezése indítja be, aki ugyan csak egy tolvaj, de elnyeri Obszidiána szívét, és nem mellesleg felnyitja a szemét a világgal kapcsolatban.

Isten drogja, vagy a drog istene? (Daryl Gregory - Afterparty)

Szerző pilleremi On the

Daryl Gregory: AfterpartyA science fiction gyakran nagyszabású változásokat vizionál, olyan jövőképeket mutat, ahol a technológia egy ma még megoldhatatlan probléma áthidalásával újítja meg az emberi életet – távoli bolygók kolonizálásával, a halál kijátszásával, a mesterséges intelligencia megalkotásával, és így tovább. Létezik azonban olyan történet is, ahol tulajdonképpen nem beszélhetünk nagy ugrásról, hanem egy, akár már ma is létező találmány lehetséges felhasználási módjára hívják fel a figyelmünket, és bár ez eltörpül például a terraformálás lehetőségei mellett, mégis alapjaiban képes megváltoztatni a világot.

Mert mi lenne például akkor, ha a háromdimenziós nyomtatás segítségével ezentúl otthon is elő lehetne állítani bármilyen drogot? Erre a kérdésre ad választ Daryl Gregory Afterpartyja, ahol az „okosdrog-nyomtatás” nem csak a terjesztési és fogyasztási szokásokat formálta át teljesen, de a gyógyszeriparnak is új lendületet adott. Ezt a hullámot próbálja meglovagolni a főszereplő, Lyda Rose, és kis, tudósokból álló csapata, akik azért alapítanak céget, hogy megtalálják a skizofrénia ellenszerét. A száztízedik prototípus kedvező eredményeket mutat, ám nem sokára fény derül egy különös mellékhatásra: a száztízes hívővé tesz, és túladagolás esetén állandó hallucinációt okoz, egy isteni megtestesülést rendel az ember mellé. Lyda Rose és a cég többi tagja pont az ünnepi partin kapnak túl nagy adagot a gyógyszerből, aminek eredményeképpen a nő elveszíti a feleségét és a józan eszét. Az incidens után pár évvel a száztízes valahogy kikerül az utcára, és Jelenlét néven terjedni kezd, jámbor hívővé téve bárkit, aki használja.

A történet egy kalandos és fordulatos nyomozást követ végig, ahol Lyda Rosa, megszökve a zárt osztályról, az elszabadult drog nyomába ered, és próbál gátat vetni a terjedésének. A feszes tempó mellett azonban bőven marad idő komoly teológiai és/vagy pszichológiai kérdések boncolgatására – a regény csodás bizonyítása annak, hogy az akciódús történetmesélés nem feltétlenül jár együtt a sokrétű mondanivaló elhanyagolásával. Az Afterparty nem retten vissza az egyik legősibb misztikum, a vallás megostromlásától sem.

Veterán ifjúsági regények a nyárra, nem csak ifjúknak

Szerző pilleremi On the

William Nicholson: The Wind SingerAz ifjúsági és young adult regények fénykorukat élik manapság, rengeteg az új cím, az új ötlet, az új kaland. Néha úgy érezhetjük, hogy a semmiből tűntek fel ezek a könyvek, pedig már egy évtizeddel ezelőtt is itt voltak, és már akkor is roppant érdekes kérdéseket feszegettek, izgalmas, fordulatos történetekkel szórakoztattak minket. A nyári uborkaszezon alkalmas idő lehet a nosztalgiázásra, a régi kedvencek újrafelfedezésére, ezért íme öt veterán, azaz több, mint tíz éves ifjúsági regény:

 

1. William Nicholson: A szél dalnoka (Aramanth titka trilógia)

Aramanth városában mindenkinek megvan a maga feladata, és, hogy mi ez a feladat, azt a fiatalok vizsgáztatásával döntik el. A látszólag olajozottan működő gépezet kegyetlen hierarchiába kényszeríti a lakókat, néhányuk jólétben élhet, míg mások perifériára kerülnek. Ez ellen lázad fel Kestrel, a diáklány, és ikertestvére, Bowman. A két fiatal fejébe veszi, hogy megfejtik a város és a közepén álló, néma torony rejtélyét. A kiindulópont ma már jól ismert toposznak számít – adott egy disztópikus társadalom, amely elnyomja a személyiséget és bebetonozza az igazságtalanságot –, ám A szél dalnoka hamar idegen vizekre viszi olvasóját. Varázslat és fantasztikum szövi át a történetet, a sajátos világ pedig a hasonló regények kedvelőinek is újdonság lehet.

A horror iróniája (Grady Hendrix - Horrorstör)

Szerző pilleremi On the

Grady Hendrix: HorrorstörAz ijesztő történetek az emberiséggel egyidősek, és ha van is, aki nem szeret tudomást venni róluk, a kultúra számtalan terméke mutatja, hogy az embereket nem csupán foglalkoztatja a mindenféle borzalom, de egyenesen élvezik, ha tobzódhatnak benne. Egyesek szerint lélektani oka van, mások szerint evolúciós szükségletünk a kontrollált félelem, mindenesetre a horror – annak ellenére, hogy az irodalomban peremterületre szorult –, széles és színes kínálatot felvonultató műfajjá nőtte ki magát. A klasszikus, gótikus vonal ma is él, ám a modern horror szülőföldje a vizuális kultúra, azon belül is a filmek világa.

Grady Hendrix ezen modern horrorfilmek hangulatát idézi meg a Horrorstör oldalain. A történet a műfaj rajongóinak ismerős mintázatot mutat: adott egy épület, amely egy valamilyen szempontból elátkozott helyen épült, és ettől „gonosszá” vált. Aztán adottak az eleinte mit sem sejtő lakók, akik ezúttal dolgozók, és valamilyen okból éjszakára az épületben maradnak. Eleinte csak kisebb furcsaságokra lesznek figyelmesek, idővel azonban komoly veszélyekkel kerülnek szeme. Kiderül, hogy a bevásárlóközpont egy börtön helyére épült, ahol egy őrült tudós a bentlakók „megjavításán” fáradozott, meglehetősen embertelen eszközökkel. Bár a létesítményt bezárták, a megkínzott lelkek ott ragadtak, sőt, kínzójuk sem lépett tovább, és lankadatlan lelkesedéssel „gyógyít” mindenkit, aki csak a keze közé kerül. A jól ismert forgatókönyv azonban ne ijesszen el senkit – a Horrorstör szórakoztató hangnemmel és jópofa, egyedi ötletekkel színesíti a bejáratott történetet.

Oldalak