Pillér Emília Réka

Hála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.

A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.

Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.

A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.

Naomi Alderman negyedik regénye bombaként robbant az irodalmi berkekben – a The Power széles körű elismerést nyert és parázs viták kiindulópontjává vált. A könyv látszólag egyszerű alapötlete a nemek közti erőviszony megfordítása. Ezzel olyan óriások nyomdokaiba lép, mint Margaret Atwood, vagy Ursula Le Guin és sokan mások – a science fiction és a spekulatív irodalom gyakran eljátszik ehhez hasonló gondolatokkal. Mi teszi hát mégis különlegessé Alderman könyvét, milyen új megközelítést alkalmaz, amivel ekkora érdeklődést váltott ki?

A történet kiindulópontja egy rejtélyes szövet, ami túlnyomórészt nőknél fedezhető fel, a kulcscsont alatt. A szövet funkciója, hogy az elektromos angolnához hasonlatos módon lehetővé tegye, hogy az ember kisebb-nagyobb áramütést mérjen egy esetleges támadóra. Ezt a képességet azonban évszázadokon át alvó állapotban hordozták magukban a nők, egészen napjainkig, amikor a tizenéves generációban hirtelen felébred. Hol gyengébb, hol erősebb, de az erő hulláma előbb-utóbb minden nőt elér – a fiatalok képesek aktiválni az idősebbek elektromos szövetét. A világ visszafordíthatatlanul megváltozik.

A folyamatot négy szereplő szemén át követjük végig: Allie bántalmazott kamaszból vallási vezető lesz, Roxy átveszi az apja londoni maffiájának irányítását, Margot politikai célokra használja az erőt, míg Tunde, az egyetlen férfi narrátor, újságíróként próbálja minél hitelesebben dokumentálni, ami történik. Ez a négy szereplő lehetővé teszi nem csak azt, hogy több oldalról figyelhessük meg a változásokat, de egyszerre szolgáltatnak személyes és globális szintű tapasztalatokat.

A négy teljesen különböző háttér és motiváció megmutatja, mennyiféleképpen változtathatja meg az egyes ember életét egy ehhez hasonló esemény. Az abszolút elnyomásból érkező Allie és Roxy két különböző módon, de hasonló célt próbál elérni: tejhatalmat, hogy soha többé ne legyenek senkinek kiszolgáltatva. Margot ezzel szemben befolyásos pozícióból indul, mégis mindig többet kellett küzdenie, mint az őt körülvevő férfi politikusoknak. Az erő felébredtével fokozatosan maga alá kényszeríti a korábban útjába álló vetélytársakat és ez látszólag máshogy nem lett volna lehetséges. Tunde kissé kakukktojás, mivel nem bír az erővel, ehelyett a tükörképe a többi szereplőnek. Eleinte élteti az izgalom és a veszély, ami az erő tudósításával jár, ám egy idő után kénytelen szembenézni kiszolgáltatott pozíciójával. Akikben megvan az erő, bármit megtehetnek vele.

A Pride hónapja után illő, hogy az olvasmányainkon keresztül is áldozzunk egy kis figyelmet az LMBTQ+ közösségnek. Patrick Ness korábbi regényeiben és legutóbb a Doctor Who spin-off-jának (Class) megírásakor egyaránt nagy gondot fordított arra, hogy legyenek homoszexuális karakterei, akik autentikus, ám nem szájbarágós módon szemléltetik az általuk megtapasztalt nehézségeket. Gyakran kerülgethette a gyanú az olvasókat, hogy Ness regényeinek egyes mozzanatait, az önmagukat marcangoló hősök megrendítően őszinte és valósághű érzelemvilágát az író saját tapasztalata ihlette. A Release-t olvasva azonban fel sem merül a kérdés, hiszen, ha Ness maga nem is vallotta volna be, hogy ezúttal mélyebben nyúlt saját emlékei közé, az amerikai vallásos kisvárosban szárnyát próbálgató, meleg kamaszfiú karaktere érezhetően közelebb áll a valósághoz, mint az eddigi regények közül bármi.

A Release Adam Thorn egyetlen napját írja le, ám ebben az egy napban a fiú élete több nagy kanyart is vesz, és útközben felnőttebbé válik, mire eljön az este. A történet felépítését Ness bevallottan Virginia Woolf leghíresebb regényéből, a Mrs. Dalloway-ből merítette, mivel az időbeli megkötést érdekes kihívásnak találta. Ahogy azt a korábbi írásaiban is láthattuk, előszeretettel él a visszaemlékezés eszközével, mintegy megbontva az idő linearitását. Adam napja valóban úgy bontakozik ki előttünk, hogy közben a fiú gondolatait és asszociációit követve hol belesüppedünk a múltba, hol lelassulva érzékeljük a jelent, ahol egyes részletek kiélesednek, míg mások elmosódnak. Ez a felépítés teszi lehetővé, hogy teljes mértékben azonosulni tudjunk az elbeszélőnkkel. Ennek köszönhető az is, hogy a prózai szempontból nem túl eseménydús történetet az ő szemén keresztül pont olyan fontosnak és izgalmasnak lássuk, ahogy a saját életünk kisebb-nagyobb eseményeit is jelentőségteljesnek éljük meg.

Adam élete ráadásul nem olyan egyszerű. Mélyen vallásos családja képtelen elfogadni, hogy homoszexuális. Úgy vélik, hogy valami baj van vele, a gonosz szállta meg – a fiú felváltva kap tőlük szánakozást és elutasítást. Még az enyhébb jelenetek is gyomorba vágják az embert, például amikor Adam bátyja, Marty kiböki, hogy amit Adam érez, az nem valódi szerelem, mert azt férfiak közt nem lehet és kész. Persze nincsen olyan alkalom, amikor jó ezt hallani, ám Adamet különösen szíven üti, hiszen éppen párkapcsolati kételyekkel küszködik – egy korábbi szerelmét még nem tudja elengedni, pedig közben egy újnak szeretné átadni magát. A család hozzáállása cseppet sem segít a bizonytalanságában, mi több, egyfajta reflexszerű önutálatot ültetnek belé, ami majdnem tönkre is teszi a fiú törekvését egy kiegyensúlyozott párkapcsolat felépítésére.

Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.

A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.

Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.

Habár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

Idén sikerült kijutnom a London Book Fair-re - ebben sokat segít, ha az ember egy londoni kiadónál dolgozik, főleg, ha az iroda ráadásul a helyszíntől öt perc sétára van. Gyönyörű dolog, amikor munkaidőben elengednek, hogy lesétáljak a Kensington Olympiára könyveket böngészni. Na, de hogy is néz ki London egyik legnagyobb könyves rendezvénye?

Aki járt már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, azt nem lepi meg a látvány, de a méretek annál inkább. Az Olympia egy hatalmas konferencia központ, ami, mint utólag kiderült, két emeleten összesen hét termet foglal magában és ezek együtt közel 45 000 négyzetmétert fednek le. Belépéskor még nem érezni, mekkora területről van szó, ám amikor az ember nekiindul és csarnokról csarnokra jár, egyre inkább elfogja a gyanú, hogy a könyvkiállításnak igazából csak eleje van, vége nincs.

Catherynne M. Valente a Tündérföld könyvek után most egy felnőtteknek szóló, formabontó sci-fivel tért vissza. A Radiance az írónő megfogalmazása szerint decopunk alternatív történelem, ami egy, az aranykor (1930-as, 40-es évek) ponyva SF-jeit idéző, benépesített Naprendszerben játszódik. A decopunk egy viszonylag új alműfaj a cyberpunkon belül, ami az Art Deco dizájn és építészeti elemeit használva idézi fel a húszas és ötvenes évek közötti időszakot. Az elnevezést használták már a nagysikerű videojáték, a BioShock leírására, és egy kevésbé ismert film, a Sky kapitány és a holnap világa jellemzésére, és bár nem olyan régen megjelent egy novellagyűjtemény Decopunk címen, az irodalomban egyelőre nem túl elterjedt ez a stílus. Ezen lehet, hogy pont a Radiance fog változtatni. Mondhatnánk, hogy a könyv a filmről mint művészeti formáról szól, de ugyanígy igaz, hogy épp a kamera mögötti „valóságot” mutatja be. Olvasás közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a kettő igazából ugyanaz. Egy rendező fejében pedig mindig ötletek, hangok, képbeállítások, és műfajok kergetik egymást, összeolvadnak és szétválnak – a regény szerkezete ezt a világot tükrözi vissza. A különböző hangok, műfajok és bolygók között pedig mindenki Severin Unckot keresi. 

A történet struktúrája eleinte kaotikusnak tűnhet, de van benne rendszer. 

Az emberiség által kolonizált és belakott Naprendszerben látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek – egy-egy település teljes lakossága egyik pillanatról a másikra köddé válik. Ez azonban olyan ritkán és olyan kieső helyeken történik, hogy főleg csak városi legendák és pletykák alapanyagául szolgál, egészen addig, amíg a dolog fel nem kelti Severin Unck figyelmét. Severin egy forgatócsoporttal a Vénuszra utazik, ahol egy egész város vált lakatlanná egyik napról a másikra, és mendemondák keringenek egy kisfiúról, aki a szörnyűség egyetlen túlélője. A filmkészítők utazása oknyomozó riportnak indul, ám tragédiába torkollik, melynek során a csapatból többen meghalnak, van, aki megőrül, Severin Uncknak pedig, a város lakosságához hasonlóan, nyoma vész. Ez az esemény a Nap, amely körül a különböző történetszálak és önálló fejezetek mint égitestek, keringenek. Van, amelyik távolabb vagy épp közelebb van hozzá, van olyan, ami lassan kerüli meg, nagy ívet írva le, és van, ami határozottabb tempóban halad a maga pályáján. 

Mitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.

A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

A Soha nincs vége és a Chaos Walking trilógia után Patrick Ness újabb úgynevezett young adult regénnyel állt elő, ám ezúttal könnyedebb, néhol szarkasztikus hangnemben szólal meg. A The Rest of Us Just Live Here (nyersfordításban: Mi többiek csak itt élünk) kritikusan fordul saját kategóriájának kliséi felé, ám nem mondhatjuk, hogy teljes egészében elvetné azokat. Végső soron ez a regény is a nagy kérdéseket boncolgatja – felnőtté válás, identitás, szerelem – csak épp Patrick Ness jól ismert, magával ragadó stílusában.

A történet mesélője Mike, aki barátaival épp az utolsó évét tölti a gimnáziumban. A vizsgák miatt nem-igen kell aggódnia, mivel jó tanuló és helye az egyetemen bombabiztos. Annál inkább aggasztó viszont az őt körülvevő világ azon sajátossága, hogy időnként csaknem eljön a világvége. Egyszer élőhalottak támadnak az emberiségre, másszor vámpírok, de szerencsére mindig van néhány fiatal, aki kiválasztott lesz, és véget vet a fenyegetésnek. Mike végzős évében a végveszély különös, kék fénycsóvák és furcsán viselkedő szarvasok képében jelenik meg, de sokkal többet nem tudunk meg, mivel ez nem egy kiválasztott története.

A címhez híven Mike és a többiek csak élik az életüket, miközben valaki a városból egyedi és romantikus kalandba keveredik, amelynek végén megmenti a világot. Olvasóként csak nagy vonalakban értesülünk erről – minden fejezet elején pár mondat összefoglalja a kiválasztott történetét. Már maga a koncepció egyfajta torz tükörképe a tipikus young adult regényeknek, hiszen az összefoglalók pont ezen történetek kliséiből állnak, és miközben eget rengető harc folyik egy lány és a Halhatatlanok serege közt, az élet nem kevésbé bonyolult a többiek számára sem. Patrick Ness jó humorérzékkel mutat rá a manapság oly népszerű regénytípus hiányosságaira, ám mindeközben maga is több tipikus elemet használ.