Perdido pályaudvar végállomás

Jelenlegi hely

"Előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi" - Interjú Juhász Viktorral, a Perdido pályaudvar, végállomás fordítójával

Szerző Próza Nostra On the

Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.

Juhász ViktorMikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?

Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.

Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?

Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…

20 éves a Perdido pályaudvar, végállomás

Szerző Próza Nostra On the

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára

Settenkedés a hátsó utcákban (China Miéville - King Rat)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

China Miéville: King Rat

Évának és Viktornak köszönettel

 

Az emberi kíváncsiság finom mozgatórugó, igaz ez az ismeretlennel, de még inkább az ismerttel kapcsolatban, különösen ha azt más, általunk eddig nem tapasztalt szemszögből nézzük. China Miéville King Rat című kötete A hamelni patkányfogó feldolgozása. Elhagyjuk a német nyelvterületet, az új helyszín korunk Londonja. A legenda átlényegül urban fantasy-vé. Miéville bevezeti az olvasót a kulisszák mögé, körbemutat, megállapítja, hogy ez London, amit ismerhetsz, majd ad egy fülhallgatót. A 'kertek alatt' és 'a hátsó utcákon' kifejezések ezek után másként zengenek a füledben. Az író zümmögtet, brummogtat, csépeltet és potyogtat. Átléptük a határt, az ismert London a fülesen túl van.