Szó szerint összenőve (Sarah Crossan – One)
Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.
A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.
Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.