Olvassuk a Zsiványokat

Fordította: Novák Gábor

A Zsiványok antológia záró novelláját a kötet egyik szerkesztője, vagyis George R. R. Martin jegyzi. Az írás a Jég és Tűz Dala könyvsorozat világán, Westeroson játszódik, mégpedig a Targeryen dinasztia uralma alatti időben vagyis jóval a regényfolyam eseményei előtt.

A Tékozló herceg a Sárkányok tánca néven elhíresült történelmi eseménysorozatot megelőző történéseket, az odáig vezető okokat tárja fel. Az írás tartalmaz minden olyan főbb motívumot, amelyek Martin munkáit naggyá teszik, a lendületes prózanyelvtől kezdődően a finoman adagolt (fekete)humorig. Az egyetlen probléma ezzel a szöveggel az, hogy csupán azok számára élvezhető, akik ismerik a Trónok harca világát, azoknak is jobbára kuriózum szintjén, szemben Neil Gaiman kötetbeli novellájával, ami szintén a szerző egy korábbi világát és annak szereplőjét használja, ám azt oly módon teszi, hogy azok számára is érthető és szórakoztató a történet, akik a Sosehol című regényt nem olvasták.

A novella emellett inkább egy történelemkönyv fiktív fejezetének tárgyilagos stílusában íródott és bár stílusgyakorlatnak kiváló, valóban csupán kuriózumként működik. Ugyanakkor érdekes elgondolás, hogy a történetíró két különböző forrásra támaszkodik, akik ugyanazt az eseményt homlokegyenest más módon magyarázzák. A Tékozló herceg legnagyobb erénye az ebben a mozzanatban felmutatott realisztikus történelemfelfogás. Sajnos a kötet zárónovellája nem működik bevezetésként Martin Jég és Tűz Dala világához.

Fordította: Bihari György

„Ez a fajta csodálat terel egy fiút az olyan kérdések felé, amelyek hogyannal kezdődnek.” (722. o.)

A ménkűfa Rothfuss trilógiájának, A királygyilkos krónikájának világában játszódó novella, amelynek Bast, a fogadói kisegítő tanonc a főszereplője. Az egy nap történéseit elmesélő szövegben minden megtalálható, amiért a trilógiát szeretni lehet.

Bast életében is hasonlóan fontos szerepet játszanak a nők, a zene (pánsíp) és a nevek, akárcsak Kvothe életében, akinek tanonca a novella főszereplője. Ugyanakkor merőben eltérően láttatja Rothfuss Bastot, mint Kvothe-t. A tanonc dionüszoszi figuráját csak kihagyásokkal, az elbeszélhetőséget megkérdőjelezve tudja csak bemutatni az író. Így a hiányok, elhallgatások és bizonytalanságok mértékadóak lesznek a karakter mélyebb megismerésében és megítélésében.

Azonban adódik egy kérdés: miként működhet a szöveg egy Rothfuss-t most megismerőnek, vagyis van-e értelme a létrehozott univerzumon kívül olvasni a novellát, van-e akkora ereje, hogy kedvesen noszogassa az olvasót, hogy felfedezze a trilógiát? Elsőre talajvesztettnek érezheti magát az olvasó, de aztán az elszórt információmorzsák bevezetnek A szél nevében kibontakozó világba.

Öröm volt olvasni a novellát!

Fordította: Rusznyák Csaba

„ - Mit játszanak – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat Zara. – Csomó mindent – ami azt jelentette,

hogy nem a film a lényeg. Micsoda meglepetés.” (661. o.)

Connie Willis science-fictionbe oltott kritikája a fogyasztói társadalomról egy fontos, bár kissé összeesküvés-elméletszerű elképzelést mozgat. A megközelítés és elképzelés annyira erős, hogy gyakorlatilag ez az ötlet elviszi a hátán a novellát. Ennek azonban az az ára, hogy a történet másodlagossá válik.

Az írónő által felvázolt fiktív világ és annak kritikája ellenére a fókusz a párbeszédeken van. Adott egy férfi zsivány, Jack Weaver és egy rá haragudó női karakter, Lindsay. Kettejük vitáiból, szlalomozásaikból a pláza éber szemei elől, végeláthatatlan filmcím- és színésznév-sorolásaiból áll össze a történet. Éppen emiatt a szatíra hangsúlya átkerül a két karakterre és az olvasó számára triviálisnak tűnő, ám a páros számára nagyon is életbevágó, szópárbajokra, vagyis itt bukkannak fel az írónő stílusára jellemző comedy of manners műfaji jegyei.

A komédia jelenléte miatt pedig rengeteg felesleges locsogás és információ kerül a szövegbe, ami végeláthatatlanul és körkörösen örvénylik mélyre nyomva az olvasót. Ha úgy tekintesz az írásra, mint egy túlírt drámai szövegre, akkor jól szórakozhatsz, ha nem, úgy a rengeteg részlet bosszantani fog.

Fordította: Pék Zoltán

Neil Gaimant aligha kell bemutatni az olvasóknak, hiszen korunk kultikus fantasy szerzőjéről van szó, akinek művei óriási hatással vannak a popkultúra alakulására. Az Amerikai istenek, az Óceán az út végén vagy a Felkavaró tartalom szerzőjét a Zsiványok antológiában megjelent novellája - a Hogyan szerezte vissza a kabátját a márki című írás - alapján akkor is fel lehetne ismerni, ha történetesen nem állna ott a neve a szöveg elején.

A novella minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemző Gaiman szövegeire. A megteremtett világ a Soseholból ismert Lenti London, a történet főszereplője de Carabas márki, aki szintén már ismert Gaiman-karakter. A címszereplőnek eltulajdonítják csodálatos kabátját és a tolvaj - ahogy ez szokott lenni - még a márki életére is tör. Rengeteg veszélyes helyzetbe keveredik de Carabas, miközben szeretett kabátját űzi és számos nagyon érdekes, nagyon elszállt szereplővel találkozik.

A Hogyan szerezte vissza a kabátját a márki tartalmazza a jellegzetes Gaiman-humort és a groteszk, kreatív, világépítő ötleteket. Semmi olyat nem mutat az írás, amit még ne láttunk volna Gaimantől valahol, de hozza a szerzőtől megszokott, egyenletesen magas színvonalat.

Neil Gaimannek és feleségének, Amanda Palmernek néhány napja született meg első gyermekük, innen is gratulálunk nekik.

Fordította: Kleinheincz Csilla

• Tovább Olvassuk a Zsiványokat 18. - Lisa Tuttle: A halott feleségek furcsa esete tartalomra
• Hozzászólások

Fordította: Galamb Zoltán

Phyllis Eisenstein neve valószínűleg nem cseng túl ismerősen a legtöbb magyar olvasó számára, mivel ez az első írása, ami magyarul megjelent. A szerzőt Hugo és Nebula Díjra is jelölték már és George R. R. Martin régi barátja. Ő volt az, aki meggyőzte Martint, hogy tegyen sárkányokat a Tűz és Jég Dala regénysorozatba, ami nem volt rossz döntés. A Mester cserébe Eisensteinnek ajánlotta a sorozat harmadik kötetét, a Kardok viharát.

A semmibe tartó karaván nem kiemelkedő darabja az antológiának, ám helyszínválasztása miatt mindenképpen emlékezetes marad az olvasónak. A sivatagon átkelni szándékozó kereskedő felbérel egy kobzost, hogy tartson a karavánnal. A kereskedő fia is velük tart, aki láthatóan gyengeelméjű. Az árulással fűszerezett kereskedelmi út során persze sok minden kiderül az apáról és a fiúról, ahogyan a különleges képességekkel bíró dalnokról is.

Az útleírás kifejezetten tetszetősre sikerült. Az olvasó képet kap az utazók mindennapjairól, arról, hogy milyen ruházat szükséges ahhoz, hogy át tudjanak kelni a sivatagon, milyen élelmet visznek magukkal és általában hogyan maximalizálják a túlélési esélyeiket. Mindezt olyan stílusban sikerült megvalósítania a szerzőnek, hogy nem válik fárasztóvá, érdektelenné vagy száraz adathalmazzá az írás.

A karakterek érdekesre sikerültek, a környezet is kellően egzotikus és még titkoknak is jutott hely ebben a novellában, mégis csupán a középmezőnybe sorolható. Ennek oka az, hogy megjelenik benne a fantasy írások rákfenéje, a direkt moralizálás. Ez pedig ennek a szövegnek sem áll jól, már csak azért sem, mert nem sikerült annyira erősre a szöveg morális rétege, hogy az olvasóban is valódi kérdések fogalmazódjanak meg vele kapcsolatban.

Fordította: Rusznyák Csaba

Fordította: Kleinheincz Csilla

Garth Nix novellája üdítő és humoros színfoltja a gyűjteménynek, ebben az értelemben Scott Lynch Egy év és egy nap Teradániában című írására rímel. A szerző neve nem ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, hiszen a Gabo Kiadó nemrégiben jelentette meg Sabriel című regényét.

Az Elefántcsont rakomány egy különös páros története, ami később trióvá bővül. Egy tolvaj lovag és bábumágus társa törnek be egy városi előljáró palotájába, ahol egy elefántcsontból faragott bábukészletet keresnek. A bábuk egy részébe ősi isteneket börtönöznek, erről viszont tulajdonosuk semmit nem tud. Sir Hereward és Fitz azért hatol be a palotába, hogy megszerezze az érintett bábukat és megakadályozza az istenek esetleges kiszabadulását. A palotában találkoznak Tirával egy tolvajcéh tagjával, aki szintén a készletet keresi. Természetesen elkéstek akciójukkal és az egyik bebörtönzött isten manifesztálódni kezdett.

A gyors tempójú, egyszerű történetvezetésű novella stílusa az első néhány oldalon még szokatlannak és nehézkesnek hat, de néhány oldal után nem csupán megszokhatóvá válik, de humorforrássá is. Nagy erőssége a történetnek - a már említett szellemesség mellett - a karakterek egyedisége és szerethetősége. Garth Nix nem értekezik oldalakat a szereplők jelleméről és múltjáról - nem is lenne hely erre egy novellán belül - hanem egyszerűen hagyja őket beszélni, így elegánsan és hitelesen tárul fel az olvasó előtt a szereplők jelleme.

Ismét a gyűjtemény nagyszerű darabját olvashattuk.

Fordította: Heinisch Mónika

„Lehetséges, hogy nem ismered Fafhrd és a Szürke Egerész történetét?” (443. o.)

Steven Saylor Gordianusának, a Roma Sub Rosa könyvsorozat főszereplőjének, tizenkilenc éves énje Türöszban jár, tanítójával, Antipatrosszal. A történet során fény derül látogatásuk okára, valamint arra is, hogy milyen történetet rejthet egy türöszi kiskocsma.

Saylor nem véletlenül a történelmi kalandregény és krimi egyik páratlan alkotója. Ugyanis rengeteg apróságot, érdekes és különleges információt oszt meg az olvasóval, azonban minden igyekezete ellenére egy rossz és unalmas novellát adott az antológiába. Hiába a figyelemreméltó részletgazdagság, a fő történetszál messze elmarad a várakozásoktól. Figyelembe véve a gyűjtemény kitűzött koncepcióját semmilyen meglepetés nem érheti az olvasót.

A Fritz Leiber-hommage és újramesélés a helyén van. Egyfelől súlykolása a Zsiványok kötet koncepciójának, ami egy kissé bosszantó, másfelől nyit egy olyan kultúrmissziós olvasat felé, amiben az író az újabb olvasói generációnak ajánlja kedvenc műveit.

Maga a novella valóban fordulatoktól mentes, pláne egy olyan írónak, mint Saylor. Neki ez rutinmunka. Ha azonban régi szerzők felfedezését tartjuk fontosnak, akkor ez egy szép gesztus.

„Miért hagyták figyelmen kívül ezt a két érdekes figurát [Fafhrd és a Szürke Egerész] a krónikások, filozófusok, költők és papok?” (471. o.)

Fordította: Rusznyák Csaba

Vártam már ezt a novellát, hiszen az általam nagyon kedvelt Doctor Who sorozat egyik forgatókönyvírója, Paul Cornell a szerzője. Már ez garancia arra, hogy az Egy jobb halál alapötlete kellően felforgató legyen.

Mindazonáltal ez a novella egy a Zsiványok középmezőnyéből, egyáltalán nem kiemelkedő alkotás, ám tisztességes iparosmunka. Nem marad az ember fejében napokig, mégis szórakoztató olvasmányélmény.

Az írás hangulata a Doctor Who bizonyos részeit idézi: jellegzetes brit környezet és karakterek, kombinálva a science fiction legvadabb vízióival. Az Egy jobb halál esetében is hasonló a helyzet; a karakterek által elejtett, az olvasó számára nem teljesen érthető utalások a világ helyzetére és működésére a mélység érzetét keltik. Azt, hogy ez a világ nagyon komplex és átgondolt, miközben az olvasó csupán apró szeletet kap belőle és ezekből kénytelen összeállítani a mindenképpen hiányos képet.

A főszereplő, Hamilton, szembe kerül fiatalabb korú önmagával és egyiküknek le kell győznie a másikat. Vajon melyik tulajdonság lesz képes felülkerekedni: az ifjúság ereje és lendülete vagy az idősebb ember bölcsessége és tapasztalata? Érdekes alaphelyzet, ám ebben a kötetben még így is csak a középszerhez tartozik ez az írás.