Nyerges Csaba

Jelenlegi hely

„Sosem gondoltam magamra novellistaként” – Interjú Moskát Anitával

Szerző Nyerges Csaba On the

Három évvel harmadik regénye, a Zsoldos-díjat elnyert Irha és bőr megjelenése után új kötettel jelentkezett Moskát Anita. A hazugság tézisei részben már korábban is olvasható, részben pedig vadonatúj szövegeket tartalmazó novelláskötet, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel. (Korábbi, az Irha és bőr kapcsán készített interjúnkat itt olvashatjátok)

Próza Nostra (PN): Mind a regényeidnek, mind az új novellásköteted szövegeinek nagy erénye az alapkoncepció eredetisége. Hány ötletet nevelgetsz párhuzamosan magadban és hogyan szokott eldőlni, hogy valamelyikből lesz-e végül valami?

Moskát Anita (MA): Mindig furcsán érzem magam, ha valaki az ötleteimet emeli ki. Szerintem más írókhoz képest nekem kifejezetten kevés ötletem van. Ráadásul eleinte, amikor elkezdtem írni, minden ötletem közhelyes volt, tizenévesen például egy fantasy trilógián dolgoztam varázstárgyakkal és kiválasztott főhőssel, akinek le kell győznie a gonoszt. Az ösztönös erősségeim nem itt voltak, ezekben a korai történetekben inkább a szereplőim voltak szokatlanok vagy összetettebbek. Szerettem volna történeteket mesélni, de fogalmam sem volt, melyikeket érdemes elmesélni. Tudtam, hogy az írás sok része tanulható, de azt mégis hogy tanuljam meg, hogyan kell ötleteket szerezni? Ezt éreztem a legnagyobb gyengeségemnek, ezért ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Megfigyeltem olyan szerzőket, akiket az ötleteikért szerettem olvasni, például akkor ismertem meg Miéville-t. Összevetettem a szövegeivel a saját szövegeimet, és rájöttem, hogy Úristen, hol vagyok én ehhez. Pár évig tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, csak megtanultam rostálni, célzottan ötletelni, követni az asszociációs láncokat, hogy ne a nyilvánvalót írjam meg, és persze megfejteni, hogy az egyik sztori miért működik és a másik miért nem. A mai napig kevés olyan ötletem van, amit tényleg meg akarok írni. Egyszerre csupán néhányat görgetek fejben – nem is szoktam őket leírni, mert úgy vagyok vele, hogy ami kihullik, az valószínűleg egyébként sem lett volna különösebben érdekes.

PN: A hazugság téziseinek novellái között több is van, amelyek világában egy jóval nagyobb terjedelmű történet lehetősége is benne lenne, erre a legjobb példa szerintem a kötet nyitó novellája, A mesterhazugság. Hogyan szokott eldőlni, hogy milyen formátumú lesz a végeredmény?

MA: Ezt már általában nem az ötlet határozza meg, hanem az abban rejlő konfliktus. Vannak novellák, amelyekből lehetett volna akár nagyobb terjedelmű szöveg is, de a konfliktus nem igényelt többet. A mesterhazugságnál kifejezetten azt éreztem, hogy ha a világát elkezdeném jobban kibontani, akkor olyan területekre jutnék, ahol már nem biztos, hogy működne. Vagy ott van a Fekete monitor, aminél a formával játszottam (a szóban forgó elbeszélés a lapozgatós könyvek mintájára íródott – a szerző megjegyzése) és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ebből nem szeretnék regényt írni.

„Vigyáznod kell, ha kitalálsz valamit, mert a végén megvalósul” – Interjú Csabai Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

A szerkesztőség év végi  listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.

Próza Nostra (PN) : Kik által  lett belőled olvasó, majd író ember? 

Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát.   Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ. 

PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.

CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel  - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.

“Olyat kell csinálni, amely mellé szívvel-lélekkel oda tud állni az ember” - Interjú Tomasics Józseffel

Szerző Nyerges Csaba On the

Tomasics József neve biztos, hogy nem ismeretlen azok előtt, akik érdeklődnek a hazai horror- és weird irodalom iránt. Az ő munkásságának köszönhetően jött létre a The Black Aether online magazin és az e köré szerveződő közösség, amelynek célja a magyar és nemzetközi weird bemutatása és népszerűsítése. Az utóbbi években hatalmas energiákat fektetett abba, hogy segítse a magyar alkotókat, megjelenési lehetőséget biztosítson nekik, illetve támogasson minden olyan kezdeményezést, ami előrelendítheti a szcéna ügyét. Mindezek elismeréseként ő lett a 2021-es Hexa-díj díjazottja, adta tehát magát az apropó egy interjúhoz. A TBA és a hozzá kapcsolódó projektek múltjáról, jelenéről és jövőjéről Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Próza Nostra (PN): Arról már többször beszéltél, hogy a Lovecraft írásai iránti rajongásod nem „első látásra”, hanem életkorodat tekintve relatíve későn, már érett olvasóként keletkezett. Azt meg tudod mondani, hogy a klasszikus weird melyik aspektusa volt az, ami végül  beszippantott? A kozmicizmus, a hangulat, esetleg hogy azt a bizonyos leírhatatlan rettenetet  neked mint olvasónak kell fejben összerakni vagy valami egészen más?

Tomasics József (TJ):  Ha mindenképp választanom kell akkor a hangulatot emelném ki első helyen, de persze fontos volt a misztikum is. Aztán ahogy egyre jobban belemélyedtem a szövegekbe és ezzel párhuzamosan az életéből és a fikción kívüli munkásságából is többet megismertem egyre jobban kikristályosodott előttem mindaz, ami a sorok mögött rejlik. Lovecraft rémirodalma sokkal több, mint lazán kapcsolódó horrortörténetek sora, melyeket a világűr rettenetes és főleg gonosz szörnyei kötnek össze. Egyértelműen magasabb művészeti értéket képvisel, mondanivalójuk, jelentéstartalmuk és szimbolikájuk sokrétű, olyan filozófiai kérdéseket (is) tárgyalnak, melyek az emberiség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálják. Vitathatatlan, ahogy Lovecraft is írta: „A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.”

„Az írás számomra magánterület” – Interjú Sepsi Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

Kinek több, kinek kevesebb panasza lehet a 2021-es  évre - Sepsi László valószínűleg az utóbbiak közé tartozik. Egyrészt Rossz beszéd című novellájával elnyerte a Zsoldos-díjat, másrészt megjelent Termőtestek című új regénye. Ez utóbbi kapcsán Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor KiadóPróza Nostra (PN): 2017-ben az első ViTán már meséltél nekem a soron következő regény-projektedről, amelyből aztán a Termőtestek lett, kicsivel később a Prae magazinban meg is jelent belőle egy részlet, magát a regényt ugyanakkor csak idén novemberben vehettük kézbe. A Pinky rajongójaként talán megbocsátható nekem, ha az az első kérdésem, hogy mi tartott ennyi ideig?

Sepsi László (SL): (nevet) Írni akartam egy fantasztikumba hajló nagy és sötét bűnregényt, amelyben már csak a hossza és a szerteágazó cselekmény miatt is el lehet veszni. A Pinky után alig pihentem, szinte egyből elkezdtem vázlatokat csinálni, megírtam hozzávetőleg 4-5 fejezetet, aztán kiderült, hogy nyelvileg nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. Nem voltam elégedett a stílusával, túl közel volta Pinky nyelvezetéhez, illetve azt éreztem, hogy egy ekkora dramaturgia szerkezetet nem tudok egyben tartani. Félreraktam, írtam pihenésképpen egy ifjúsági regényt (Ördögcsapás, a szerk. megjegyzése), de közben azért anyagot gyűjtöttem: elkezdtem utánaolvasni a gombáknak, a város és történetének ábrázolásához pedig belevetettem magam Lewis Mumford urbanisztikai szövegeibe meg a Zola-regényekbe. Amikor nagyjából egy év múlva elkezdett nagyon feszíteni a dolog, és egy csomó ötlet is jobban kikristályosodott, akkor megint leültem és onnantól kezdve jobban ment.

PN: Ha a fülszövegben leegyszerűsített alapszüzsét nézzük – egy Höksring nevű kisvárost uraló gengsztercsalád a pokolra száll, és alvilági riválisaik egymással torzsalkodva próbálják betölteni a hatalmi vákuumot –, úgy tűnhet, hogy nem lesz nehéz dolgom a kategorizálással, de aztán ahogy haladtam a történettel, rájöttem hogy nem fogom tudni egyetlen olvasat alapján besorolni. Pusztán a külsőségeket tekintve nekem G.R.R. Martin és a Tarantino utáni gengszterfilmek hatása tűnt a legerőteljesebbnek, gondolok itt elsősorban a nézőpontváltogatós, mozaikokból összekapcsolódó szerkezetre, a karakterek sorsának esetlegességére illetve arra, hogy mint a Trónok harcában, itt is fontos szerepe van a fantasztikumnak, de azért mégsem az a legfontosabb.

SL: Nagyjából hét éven keresztül dolgoztam rajta megszakításokkal, és valahol magától értetődő, hogy hatással volt rám, amit eközben olvastam vagy láttam. A Trónok harca párhuzam teljesen jogos, tényleg fontos ihletforrása volt a regénynek, mint például a Fargo sorozat is a maga groteszk, kacskaringós dramaturgiájával és azzal, hogy sokszor azt sem tudjuk igazán, hogy ki itt a hősünk… már persze a Városon kívül.

Az álmaink ura – Gaiman 60

Szerző Próza Nostra On the

Neil GaimanKi gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

Tíz éves a Próza Nostra 9. – Kovách Kristóf: Ott essem el én

Szerző Nyerges Csaba On the

Próza NostraA Próza Nostra tizedik születésnapja alkalmából indított cikksorozat utolsó előtti állomásánál járunk. Ezúttal Nyerges Csaba novelláját olvashatjátok, aki szépírói szövegeit Kovách Kristóf név alatt jegyzi. Nyerges Csaba első megjelent novellája az Írás a falon címet viseli és a Próza Nostra közölte, a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára meghirdetett novellapályázat első helyezett írásaként. Ezután újságíróként, kritikusként is csatlakozott a Próza Nostrához. Azóta jelentek meg írásai a Galaktikában, az Aether Atroxban, és a Gabo Kiadó Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetében. Arra kértük, hogy évfordulós témában írjon nekünk egy novellát. Íme az eredmény.

Ott essem el én

Josti őszinte megkönnyebbülést érzett, amikor maguk mögött hagyták a Százházat, és bekanyarodtak a Négus utcájába. Rendes körülmények között végig fiákeren tette volna meg az utat – a leghóhemebb jasszok is kétszer meggondolták volna, hogy belekössenek a Franzl keménykötésű egykori katonacimborájába, aki a bakon ült – de a vénember pont a Csikágó szélén megállította a kocsit, hogy (ahogy mondta) kinyújtóztassa egy kicsit a tagjait s hogy ráadásképpen egy kis ihletet gyűjtsön.

A stílus maga az író (Bödőcs Tibor – Addig se iszik)

Szerző Nyerges Csaba On the

Bödőcs Tibor: Addig se iszikElőre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.

A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.

Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).

A vidéki detektív magányossága (Csabai László – Szindbád, a forradalmár)

Szerző Nyerges Csaba On the

Csabai László: Szindbád a forradalmárFőszerkesztőnk pár hónapja a Próza Nostra hasábjain is reflektált Pintér Bence a könyvkritikák hasznosságáról szőtt eszmefuttatására. Anélkül, hogy elméleti síkon is hosszabb fejtegetésekbe bonyolódnék, a saját, gyakorlati példámat fűzném hozzá az ott taglaltakhoz: ha nem keresném kifejezetten a recenziókat, valószínűleg hamar elvesznék a megjelenések tengerében, másrészről pedig lehet, hogy sosem találkozom Sepsi László, Kötter Tamás vagy éppen Csabai László nevével (minden bántó szándék nélkül ez valahol a kiadók magyar szerzőkre fordított marketingjét is minősíti).

Csabai annak idején meglehetős hendikeppel indult nálam, pusztán első regényének címadása (Szindbád, a detektív, Magvető, 2010) alapján. Nagy általánosságban is igaz, hogy aki (pop)kulturális ikonokhoz nyúl, az jobb, ha felköti a gatyáját. (Elég csak megnézni, mennyi szemetet termeltek az elmúlt majd száz évben a Sherlock Holmes figurájának felhasználásával) De Szindbádhoz végképp nem elég, ha tökös vagy, tehetségesnek is kell lenned. Az Ezeregyéjszaka meséi persze az emberiség egyetemes kultúrkincsének körébe tartozik, de aki magyarul álmodik, annak nem ravasz dzsinnek és félelmetes rukh-madarak fognak először beugrani erről a szóról. Kevés olyan nimbusszal rendelkező karakter van a huszadik század magyar irodalmában, mint Krúdy egyik nőtől a másikig hajózó, élveteg főhőse – és ez akkor is igaz, ha a figura kultikussá válásában  elengedhetetlen érdemei vannak Huszárik és Latinovits Zoltánnak, no meg persze a zsírtól aranyló színű húslevesnek. Szindbád több mint egy ember, ő maga a két lábon járó korszellem, a talán sosem volt boldog békeidők manifesztációja, az életöröm és a bús reminiszcenciák apostola – hogy valaki veszi a bátorságot, és így kereszteli el a saját főhősét, a regény felütése előtt egyszerre tűnt elbizakodottságnak és szentségtörésnek.

Nem spiláznám túl, gyorsan le is lövöm a poént: Csabai László jött, látott és megvett kilóra, hogy aztán a következő két Szindbád-regénnyel még tovább fokozza a lelkesedésemet. A magyar történelem (és az író) aztán a második kötetében szibériai fogságba (Szindbád Szibériában, Magvető, 2013) sodorta a nyárligeti rendőrség legélesebb elméjét, hogy 2017-ben hazatérjen: egyenesen a huszadik század egyik legvészterhesebb, padlássöprésekkel, kitelepítésekkel, és persze a nemzetközi helyzet fokozódásával terhes időszakába, a Rákosi-korszakba.

2017 a könyvek tükrében (Próza Nostra szerkesztőségi lista)

Szerző AdamG On the

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekeiAz év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

A disztópiák köszönik szépen, jól vannak (Jonathan Strahan – Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017)...

Szerző Nyerges Csaba On the

David Strahan: Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

Oldalak