Nemes István

A rövidprózák ablakok máshová. Kezdő- és befejező mondatuk keretei között feltárul saját, zárt világuk, ugyanakkor kíváncsivá is tudják tenni olvasóikat, hogy vajon mi lapulhat a szöveg cselekményén kívül, amit onnan nézve már nem láthatunk. Egyszerre nyújthatnak tehát megelégedettséget és ébreszthetnek vágyat még több iránt.

A magyar zsánerirodalom piaca hasonlóan működik, mint a fősodor, vagyis az apránként felhalmozódó rövidprózák kisebb súllyal esnek számításba, amikor egy-egy író munkásságát megítélik. Örömteli, hogy hébe-hóba jelennek meg a szerzőktől regény hosszúságúnál kisebb terjedelmű szövegek, de ennek ellenére az olvasóközönséget mégis a háromszáz oldal feletti teljesítmény tudja igazán lázba hozni. A jelenség okai és miértjei temérdek oldalról megközelíthetőek, akár kronologikus bontásban, gender szempontjából vagy korosztályonként. E bevezető azonban megmarad abban a keretben, amely igyekszik számba venni, milyen lehetőségek állnak az olvasók előtt, ha be szeretnének kukkantani a kortárs műfaji rövidpróza piacra.

Elkerülhetetlen, hogy pontosabban meghatározzam, mit is értek e forma alatt. Bizonyos jegyek egyáltalán nem jelentek meg ebben a közegben, míg a fősodorban ideig-óráig működtek, kis túlzással, egészen napjainkig. Elsősorban a 19. és a 20. század újságírásában megjelent szabályszerűségekre gondolok, mint a tárca, a kroki, a glossza, a jegyzet vagy éppen a kommentár. Ezek a formátumok már csak azért sem bukkanhattak fel a zsánerben, mert jobbára mindennapi reflexiókként működtek, amikor még a nyomtatott sajtó egyeduralkodó volt a hírközlésben. Noha kétségtelenül érdekfeszítő lenne manapság is olvasni egy-egy ilyet, a jelenlegi irodalmi (ideértve a fősodort is) gyakorlat ilyen vagy olyan okból, kiszűrte vagy esetleges ellehetetlenítette ezeket. Tehát marad a novella és a kisregény mint forma.

A Zrínyi Nyomda “Griff könyvek” című sorozatában jelent meg 1990-ben egy kötet, amely sok mindennek megadta az alaphangját a magyar fantasy szcénában. A regény Nemes István, azaz (a számos írói név közül ezúttal) John Caldwell A Káosz Szava című könyve, amellyel egy, a további évtizedekre nézve nagyon markáns stílust és irányvonalat jelölt ki. Ugyanebben az évben látott napvilágot egy másik alapmű, ugyanazon kiadónál és ugyanabban a sorozatban, az azóta sokak számára szintén jóleső nosztalgiát előhívó A Halál havában, bizonyos Wayne Chapman (Gáspár András) tollából.

Hogy mi mindennek ágyazott meg A Káosz Szava, azt talán a szerepjáték, az RPG felől érkező egykori és/vagy jelenlegi fantasy-rajongóknak kell a legkevésbé elmondani. Persze ez a szubkultúra sem volt sohasem egységes, hiszen aki szerette és játszotta a Chapman által is bebikázott M. A. G. U. S.-t, az egyik ízig-vérig magyar szerepjátékot, valamint Ynev világát, az nem feltétlenül lett rajongója a később indult és igen nagy mértékben Caldwell regényei nyomán kirajzolódó Káosz Szerepjátéknak, illetve Worluk világának (nem beszélve persze az örök klasszikus D&D-ről). Bár hogy legalábbis ne tudott volna egyik híve a másik létezéséről, az nem nagyon elképzelhető (anélkül, hogy itt és most karakteralkotásbeli, szabályrendszerbeli és egyéb metodológiai kérdésekbe belemennék).

Nos, ha létezik klasszikus, a szerepjátékos hagyományokat maximálisan integráló fantasy, akkor Caldwell regénye mindenképpen az. S hogy mik ezek a tradíciók? Egy kellően „tápos” karakter, egy többnyire esetlegesen összeverődő és általában a várható zsákmány motiválta kalandozócsapat, különféle könnyen hulló ellenfelek, nehezebben hidegre tehető főgonoszok, fogadók és sunyi, pénzért infót és minden mást azonnal szervírozó fogadósok, számtalan faj, mágia, varázstárgyak, valamint kusza politikai viszonyok a számos hercegség, birodalom és a közigazgatás nélküli, elvadult területek között. Persze mindez nem véletlen: tudható, hogy a történet főhőse, Skandar Graun, Yvorlnak, a káosz istenének félork harcos-papja Nemes kedves játékos karaktere volt annak idején, majd innen avanzsált regényhőssé.