mese

„A gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.

A könyvnek kézbevételétől kezdve a legfontosabb gesztusa ez a világépítés. Ha a könyvtárgyról eltávolítjuk a védőborítót, egy fekete kötetet kapunk fekete lapélfestéssel, ami pontosan kijelöli a valóság és a mesevilág zárt határát. Ezt tovább erősíti a Cigány újmesék alcím újmese tagja is: az olvasó felejtsen el mindent, amit eddig a mesékről tudni vélt. A szerző szimulációt hoz létre és működtet a könyvben: cigány néprajzi adatokból, motívumokból konstruál egy, a cigány hiedelemrendszerhez hasonló világot, és ennek a konstruált, nem autentikus, de az autenticitás látszatát keltő világnak teremt működési rendet és szabályrendszert.

A mesék között feltűnő illusztrációk, Bán Sarolta munkái, erős vizuális építői a szimulációnak. A néprajzi felvételek alapján, fotómanipulációs eljárással készített szürreális alkotások nem csupán kísérik a szöveget, hanem karakteresen meghatározzák a kötet épített világának hangulatát. A képek szereplői egy archaikus, mitikus hegyes, fás térben állnak, az illusztrációk így a szimuláció valósággal való játékát, a cigány hiedelemvilág démonokkal közös dimenzióját és mitikus időkezelését egyaránt megidézik.

Az illusztrációk felépülésükben is kísérik a szöveget. Az első oldalakat lapozva száraz, agyag pusztaságot látunk, a későbbi képek mitikus és horrorszerű állat- és növényvilága, vagy a Kárpát-medence erdős hegyei ekkor még a szövegben sem képződtek meg. Az első mesében a teremtés mitikus idejében járunk: az Ég és a Föld gyermekeinek viszálya zajlik, melynek hatására az ég és a föld végleg elválik egymástól, és a földön a dombok és a hegyek azért jönnek létre, hogy az égbe száműzött Nap-király, Hold-király és Szél-király meglátogathassa anyjukat, a Földet. A mesék terét a három király hegyei szervezik, a meséket gyűjtő három fejezet ezeknek a hegyeknek a nevét viseli, és az azokon élő lények meghatározzák a fejezetekben szereplő mesék fontos problémáit is. Az első mesék között a Szél-hegyeken és a Hold-hegyeken élő varázslények, kesályi erdei tündérek és locholicso démonemberek kapcsolatából született betegségek, rontások szerepelnek, így egy sötét, misztikus világ jelenik meg az illusztrációkban. Az utolsó fejezet a Nap-hegyeken élő sorstündérek, urmék és a cigány emberek sorsát beszéli eli, itt az illusztrációk világosabbak és emberközelibbek, reálisabbak. A Szerencséshegyeken élő urmék rendelkeznek a kötet mesevilágával, ők osztanak ki jó- és balsorsokat, illetve ők mérik ki az emberek vörös szalagját, aminek segítségével befolyásolni tudják a halandók élethosszát és az életminőségét, így a könyv végén az illusztrációk világosabbak és evilágibbak.

Az Üveghegy egyszerre az Ólomerdő folytatása, és közben valami radikálisan más. A trilógia első részének fantasztikus mesei elemekben bővelkedő, kalandos, akcióorientált világát egy sokkal lassabb, meditatívabb és érzelmesebb történet folytatja, amelyben a mágia ritkábban jut szerephez, de akkor sokkal súlyosabban. Kleinheincz Csilla sorozatának második kötete két kisregényt rejt magában. Az első Lónához, Emese tündér anyjához kötődik szorosabban – ez az “Üveghegy”, amely a kötet címadója –, míg a második, a “Kősárkány” Emesére fókuszál, aki nem találja a helyét a világok közt.

Az első történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Ólomerdő elengedte. Emese apja, István meghalt, de az évek óta nem látott Lóna visszatér a lány életébe, és ki akarja szakítani az emberi világból, hogy a Héterdőben éljenek. A kisregény Emese és anyja kapcsolatának alakulását mondja el, illetve a gyászt, amellyel küzdenek. Az “Üveghegy” szembeállítja az emberi és tündéri létet, abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak az elmúláshoz. Ezen kulturális különbség által nagyon aprólékosan és pontosan mutatja be kettejük kapcsolatának nehézségeit. Ez persze csak az egyik oka a köztük lévő távolságnak, hiszen Emese az anyjára vetíti a fájdalmát, amit apja elvesztése miatt érez.

Az előző kötetet meghatározó mágia és ígéretek a háttérben maradnak, helyette egy középkorias világban élő, egyedülálló nőt látunk, aki kétkezi munkával próbálja helyrehozni birtokát, így inkább a szereplők jelleme és érzelmi világa dominál a két kisregényben. Ebből fakad, hogy az első kisregényben szinte felejthetővé válik, hogy Lóna tündér, hiszen jóformán csak az elmúláshoz viszonyul másképp. Az érzelmei kimutatásának módja, amely inkább a szociális és kulturális tapasztalataiból fakad – és persze az entszerű bérese –, érzékeltetik, hogy nem ember, vagy legalábbis nem az általunk ismert közegben nőtt fel. A mágia – ami a világok közti különbséget és szabályokat meghatározza – jelentősebben a kisregény végén jelenik meg, de ebben az esetben is a gyásszal, a fájdalommal és a veszteségekkel kapcsolódik össze. Az első részben elsősorban az ígéretek fontossága vezette a mágiát, az Üveghegyben az érzelmi, belső folyamatok tetőpontjaként jelenik meg. A varázslat betörése a regénybe ismét magával hozza azt a rendkívül szabályozott rendszert, ami akár az ígéretek megszegésének árában, akár a sorsfolyó szerepében is benne van – röviden, az individuális tapasztalat helyett a tündérek kiterjedtebb világát, ahol sokkal hangsúlyosabbak a tettek következményei, és szinte hiányzik a szabad döntés lehetősége. A fantasztikus első rész ellenére a kisregények nagyobb részében szinte realisztikus prózát kapunk.

Tolkien neve egyenlővé vált Középföldével. De mi más volt emellett a hobbitok atyja? Professzor, filológus, író, férj és apa. A Karácsonyi levelekben Tolkien utóbbi oldalát látjuk, hiszen gyermekeinek karácsonyra írott-rajzolt leveleinek gyűjteménye a rövidke kötet, mely az 1920 és 1942 közt írt küldeményekből nyújt válogatást az olvasók számára.

A koncepció és az üdvözlőlapok mögötti indíttatás rendkívül egyszerű. Tolkien Karácsony apó bőrébe bújva mesél minden évben a gyerekeknek az Északi-sarkon történt kalandokról, valamint a küldemények által jelzi, hogy milyen ajándékok érkeztek karácsonyra. De hogy mi(k) tesz(ik) igazán különlegessé a kötetet? Elsősorban az, hogy fakszimile kiadás, vagyis a magyar fordítás mellett olvashatóak a levelek az eredeti kéziratban. Másodszor a gyerekeknek nem csak Karácsony apó küld üzenetet, hanem segítőtársai is, amelyeket különböző írásstílusokkal különít el a szerző. További különlegessége, hogy a levelek szinte mindig tartalmaznak egy, vagy akár több rajzot is, amelyekkel az elmesélt cselekmények elevenednek meg (sőt, olykor Karácsony apó médiumba vált, és a közelgő ünnepséget is lerajzolja).

Tolkien végtelen fantáziája jelenik meg már a borítékok esetén is (a kötetben ezeket is szemügyre veheti az olvasó), hiszen még a bélyeg is az Északi-sarkról származik. Az első néhány levél még csak néhány ilyen apróságot tartalmaz, de ahogy haladunk előre az időben egyre nagyobbakká és hosszabbakká válnak a levelek: Középföldéhez hasonlóan a Karácsony apót körülvevő világ is egyre bővül. Először csak Jegesmedve segíti munkájában és okoz évről évre galibát, de idővel csatlakoznak hozzájuk a hógyerekek (hóember, a kertész fiai), valamint Jegesmedve unokaöccsei, illetve Ilbereth, a manó is.

A levelek tartalma szerint a karácsony mindig veszélybe kerül, az ajándékok mindig megsérülnek. Ennek oka vagy Jegesmedve ügyetlenkedése, vagy a koboldokkal vívott néhány éven átívelő tolkieni eposzi küzdelem. Az ilyen típusú balesetek mindig megindokolják, hogy a gyerekek miért nem kapták meg az összes játékot, amit kértek.

A tudás, a kánon, az emlékezés rostáló folyamatok; igaz ez az egy személy által létrehozott vagy a közösség alkotó munkája során fogant kulturális termékekre egyaránt. Mégis, adódhat a kérdés: vajon hány generáció emlékei tudnak még elevenek lenni úgy, hogy a kulturális emlékezet igencsak lyukacsos, az emlékek pedig hiányosak, szakadtak és felemásak. Ezt a tudást pedig fontos és kell is használni, például úgy, mint Csurgó Csaba, aki fogta a magyar történelem, döntő többségében, huszadik századi történéseit majd összegyurmázta egy ötletgazdag, leleményes ámbár néhol kiszámítható regénybe.

Mindehhez kissé meglepő módon Petőfi Sándor közismert János vitéze szolgáltatja az alapanyagot. Ez az adaptáció egyrészt roppant rizikós, hiszen egy közösség alapszövegeként szinte vallásos tisztelet övezi, másrészt viszont, egy szöveget, ami ennyire beépült a közösség irodalmi élményei közé, nem árt időnként leporolni, de nem mindegy hogyan. Az elbeszélő költemény regényesítésével a történet semmit sem vesztett lendületéből, a háttérül szolgáló világ az alternatív történelmi regény, a kalandregény, kémregény, a fantasy, a mese és a science fiction stílusjegyeiből építkezik.

Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem. A limit 4000 karakter (amit ezúttal rugalmasan kezeltünk).

Első alkalommal John le Carré: Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Most pedig Fekete I. Alfonz és Kanizsai Ági írt Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényéről.

A tündérmesék boszorkányai jobbára másodhegedűsei a történeteknek. Ahogy az irodalom kíváncsisága a Másik (feminizmus, posztkolonializmus) iránt megnőtt, úgy kerültek lassan rivaldafénybe, ahol elmondhatták: a korábban hallott mese nem úgy volt egészen pontosan, ahogy azt a királyfi továbbadta. Beszámolnak kegyetlenségről, kitaszítottságról, állandó öregségről s arról, ami őket kiemeli a többi ellenség közül, arról a gyűlöletről, ami az európai tündérmese-kincs sajátja, a nőgyűlöletről. Dubravka Ugrešić magyarul kiadott negyedik kötete, a Banyatanya ezt a fosszilizálódott nézőpontot igyekszik humorral, iróniával bemutatni, ahol a halál, a női mivolt és az öregedés ugyanolyan fontos kérdésekké emelkednek, minthogy ki örököljön egy prémcsizmát. A regény a Bóra könyvek egyik darabja, amely a volt jugoszláv női prózát mutatja be a magyar közönségnek.

A Kutinában (jelenleg Horvátország) született szerzőnő regénye triptichon, aminek első része egy fiktív önéletrajzszelet, második része három idősödő hölgy kalandjait meséli el egy csehországi wellnes hotelben, a harmadik fejezet pedig egy irodalomelméleti, metafikciós önreflexiót kínál egy kisebb csavarral a végén. A kötet központi alakja Baba Jaga, a szláv mitológia vasorrú (vasfogú) bábája, akinek funkciói, jelentése és megítélése folyamatosan változott a történelem során, ahogy ezt a harmadik fejezet részletesen taglalja. Egyet azonban érdemes szem előtt tartani – Baba Jaga a női princípium megtestesítője ezekben a narratívákban, ezáltal pedig a patriarchális társadalom ellensége. Az emiatt kapott megvetést, megszégyenítést és pellengért humorral rombolja le Ugrešić. A háromrészes mese mindegyik része igyekszik a szláv kultúrkör gonosz boszorkáihoz kapcsolódó hiedelmekből, népi megfigyelésekből meríteni, ezeket pedig átalakítva, átgyúrva, jelenkorunkhoz igazítva nyújtja az olvasónak.

„Aki nem mond és nem hallgat mesét,

az csak a pillanatnak él, és az nem elegendő.”

(Isaac Bashevis Singer)

A Posztmodern tündérmese újraértelmezések, egy 2011-ben, angolul megjelent, Kérchy Anna által szerkesztett esszégyűjtemény, mely a Tündérmese Angela Carter után konferencia (2009, University of East Anglia) leglényegesebb gondolatát továbbgördítve azt mutatja be, hogy a tündérmese mennyi változatos formát ölthet jelen korunk sokszínű kulturális közegében. Az antológiában olvasható, többnyire a fenti konferencia előadásaiból sarjadt tanulmányok körbejárják a tündérmese képlékeny műfaját, miközben feltárják annak újraértelmezési lehetőségeit – főként más műfajokkal való elegyedése, mediális hajlékonysága, újrahasznosíthatósága tükrében. A könyv folytonosan szem előtt tartja a műfajra jellemző, az elmélet és a gyakorlat, valamint a kreatív és a kritikai diskurzus közötti kapcsolatot.