A fiú, aki nácinak született (Sarah Cohen-Scali - Max)
Szülők, aggódó hozzátartozók és pedagógusok örök kérdése és parázs vitáik kiindulópontja a kérdés: Mit adjunk a gyerekek kezébe, és mit ne? Olvashatnak, vagy nézhetnek agresszív meséket? Beszélhetünk-e nekik halálról, háborúról, gyilkosságról? Ameddig csak lehet, el kell zárnunk őket mindettől, vagy jobb, ha minél korábban szembesülnek a világ sötét oldalával? Ezek nem egyszerű kérdések, így nyilván a választól sem várhatjuk, hogy egyszerű legyen. Egy olyan pontnál kell hát megvetnünk a lábunkat, ami biztos, ez pedig a következő: az élet nincs tekintettel a korhatáros besorolásra. Az ember adott esetben még beszélni sem tud, amikor kapcsolatba kerül az úgynevezett „sötét oldallal”. A düh, fájdalom, gyűlölet, halál körülvesz minket, függetlenül attól, hány évesek vagyunk, és ezen a tényen nem változtat az, hogy a felnőttek hajlandóak-e beszélni róla, vagy sem. Természetes, hogy ösztönösen szeretnénk megvédeni a kisebbeket attól, amit rossznak tartunk a világban, ám téves azt feltételezni, hogy hermetikusan lezárhatjuk az otthonunkat. Mi több, amiről nem beszélünk, amitől megpróbálunk elfordulni, az a felszín alatt sokkal nagyobb károkat képes okozni. Ez egyformán igaz az olyan közeli és személyes traumákra, mint a nagyi halála, és a távoli, ám a mai napig élő tragédiákra, amelyek talán régen történtek, talán már a nagyszülők sem emlékeznek rá, mégis erős lenyomatot hagytak a társadalomban. Ismét tévedés abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az utóbbit a gyerekek és fiatalok nem érzékelik, nem élik meg, csak, mert nincs közvetlen kapcsolatuk vele.