makitra

Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?

Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.

Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok,  a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.

De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.

Mi is az a Nyugat+Zombik? Aki esetleg nem hallott a magyar közösségi finanszírozás egyik, ha nem a legnagyobb sikeréről (legalább is pénzügyi oldalon), íme egy kis összefoglaló: Csepella Olivér diplomamunkájában Ady, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Tóth Árpád és Kata, a pincérnő futnak össze egy csapat zombival egy november 25-ei napon. És ez az ötlet annyira megtetszett a hazai irodalmi/képregényes szcénának, akkora lett az érdeklődés, hogy a szerző Indiegogo-projektet indított a kötet kiadására. A kért összeg 2014-ben egy nap alatt összegyűlt, az alkotó pedig ígéretet vállalt arra, hogy a támogatók 2015. karácsonyára már kezükbe is vehetik majd az eredményét. Erre azonban a mai napig nem került sor: a leendő kötet facebook-oldalán változó intenzitással kapják az olvasók a híreket arról, hogy most már tényleg hamarosan elkészül vele Csepella. Eddig eredménytelenül.

Az ötlet és a folytatás rengeteg embert megmozgatott, bár a növekvő lelkesedés egyre inkább átalakult. Ennek egyik lépcsője egy rövid és vicces “kritika” volt az Ntrópia oldalán, ami 2025-re prognosztizálja a megjelenést. Második lépcsőben Bayer Antal és társai tető alá hoztak egy 8 oldalas képregényt Nyugat-Zombik (tragikomédia) cimmel. A kiadványt a 2017-es Képregényfesztiválon vehették kézbe az érdeklődők. De a lényeg nem is ebben van, hanem az általa felkavart érzelmekben.

Különböző fórumokon ugyanis eltérően reagáltak az ötletre. Volt, aki abszolút viccként, paródiaként gondolt a dologra, illetve többen kifejtették, hogy ez lehet egy jogos kritika is, hiszen sokaknak gondjuk van a képregény elhúzódó megjelentetésével, valamint az alkotó kommunikációjával, illetve inkább annak hiányával, amire rá lehet mutatni akár egy ilyen kiadvány keretei között is.

A Próza Nostra novellapályázatára, melyet Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötven érvényes pályamunka érkezett. Nagyon örülünk, hogy a pályázatunk elnyerte a tetszéseteket és ilyen sokan elküldtétek az írásaitokat. A tavalyi pályázathoz képest (melyet a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulója alkalmából írtunk ki) idén talán speciálisabb, szorosabb volt a téma, hiszen míg ott egy eseményt kellett feldolgoznia a pályázóknak, idén már szövegekből kellett, hogy kiinduljanak az alkotók. Nem is akármilyen szövegekből, hiszen a magyar költészet csúcsteljesítményeinek számító Arany-balladákat kellett valamilyen zsánerben újramixelni.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan idén is bemutatjuk a munkafolyamatot és a zsűri tagjait.

A zsűrizés folyamata

A zsűrizés hasonló módon működik, ahogyan az már a Csernobil 30 pályázatunk esetében is történt.

Első lépésként letöltöttük az összes novellát, majd Steve (aki idén nem vesz részt a zsűrizésben) készített egy táblázatot a szerzők nevével és a pályamunkák címével. Ezután mindegyik pályamunkához hozzárendelt egy fedőnevet. A már jól bevált NATO kódolást használtuk (Alpha, Bravo, Charile és így tovább), mert az még mindig menő. Majd minden novella elejéről kitörölte a szerző nevét és a fedőnévvel helyettesítette. Ez azért szükséges, hogy a zsűri véletlenül se legyen részrehajló, amennyiben ismerős névvel találkozna. Amikor a NATO kódok elfogytak, számokat kezdtünk használni.

Ezután véletlenszerűen elosztottuk az 50 novellát az öt zsűritag között, akik alább bemutatkoznak nektek. Egy közösen szerkesztett Google dokumentumban mindenki röviden véleményezi az általa olvasott szövegeket, majd ezek közül kiválasztja a megítélése szerinti két legjobbat. Az így kiválasztott 10 novella kerül fel a shortlistre.

Az első körös válogatás után bennmaradt 10 novellát minden zsűritag elolvassa, majd kiválasztja a számára legjobbnak ítélt hármat és sorrendet állapít meg közöttük. Végül összevetjük a zsűritagok által egyénileg megállapított sorrendeket, melyek kombinációjából előáll a végeredményt.

Mióta tudomást szereztem róla, vártam ezt a képregényt. Bármilyen felszínesnek tűnhet, de szeretem a macskákat. A macskák főszereplésével készült történeteket pedig még inkább. Ráadásul a Blacksad krimi éppúgy, mint az egyik kedvenc regényem, A bársonytalpon oson a halál (és folytatása, a Francis). Ám míg utóbbi szerzője egy, az emberekével párhuzamos világot képzelt el, addig a spanyol alkotópáros antropomorfizált állatokat használ fel víziójának átadásához, ami pazarul sikerült.

A Blacksad a noir (vagy éppen neo-noir) stílus fantasztikus megidézése. Aranyra és szürkére szűrt világában csak illúzió a fény, mert mindent áthatnak az érdekek, intrikák, az erőszak és a lelkek sötétsége. A történet is megfelel a Dashiell Hammett-Raymond Chandler fémjelezte detektívtörténetek jellegzetességeinek: mikor a híres színésznőt megölik és a rendőrség nem derítheti ki az elkövető kilétét, mert a szálak túl magasra futnak, akkor magánnyomozó macskánk magára vállalja a kockázatot, hogy volt szeretője gyilkosát megtalálja. Ez nehéz, különösen ha körülötte mindenki cinikus, csak a saját életével foglalkozik, így nehézsége is akad bőven.

Ám vannak kevésbé „noiresque” elemei is, sőt, a képregény néha meglepően optimista: felcsillan az erény egy-egy momentumban és hősünknek sikerül igazságot tennie, még ha nem is teljesen törvényes módon. Emellett főhősünk sem érzelmek nélküli, amit apró pillanatokkal remekül érzékeltet a szerző (no és persze maga az ügy is bőven személyes), bár azt nem állítanám, hogy erkölcsi kódexe sziklaszilárd elvekből állna. Már most kíváncsivá tettek, hogyan fog Blacksad jelleme továbbfejlődni a későbbi részekben (mostanáig öt rész jelent meg külföldön, de további folytatások várhatóak).

Sosem gondoltam volna, hogy a tavalyi év egyik legmegosztóbb olvasmányának egy, a XVII. században játszódó “soft-fantasy-t” találok majd. Vonda N. McIntyre regénye csodás, gyönyörűen megírt könyv remek konfliktussal, egyúttal azonban idejétmúltnak tűnő és nehéz kötet is, mert olyan befogadói attitűdöt kíván meg az olvasótól,  hogy az ne csak megérteni próbálja a korabeli férfiak és nők gondolkodásmódját, hanem átérezni is – ez pedig nagyon nehéz volt az én XXI. századi emancipált lelkemnek. De A Nap és Hold dala megéri a belé fektetett energiát.

A történet két fiatal, Yves és Marie-Joséphe de la Croix történetét követi nyomon: a báty jezsuita szerzetes, aki a Napkirály nagyobb dicsőségére élve Versailles-be hozza a mesék legendás sellőjének egy példányát. A lénnyel pedig nincs más célja XIV. Lajosnak, mint hogy elfogyassza, hogy így nyerje, a legendák szerint, halhatatlanságot. A húg azonban rájön, a Seherezádénak elnevezett lény értelmes, múltja és története van, ezértmegpróbálja eltéríteni az uralkodót céljától. Ám abban a korban, mikor egy király még valóban ég és föld ura, mi lehetősége van egy fiatal lánynak a megszólalásra?

A fenti kis ismertetőből talán nem egyértelmű, de maga a fantasztikum csak nagyon vékonyan jelenik meg a regényben – ezért is hivatkoztam rá úgy mint soft-fantasy –, kizárólag egy fajon, a korabeli mitikus tengeri szörnyön, a sellőkön keresztül. Ennek a csoportnak gyakorlatilag egy élő példányát és az ő sorsát figyelhetjük meg a lapokon, kis kitekintéssel a lények és az emberek múltbeli kapcsolatára, történelmére. Azonban a történet fókuszában nem ez áll, Seherezádé alakján keresztül McIntyre egy lényeges, a korszakban keresztény moralitással átitatott témakört vizsgál: a lélek mibenlétét. Ezek a teremtmények  értelemmel bírnak, ami a főszereplőn, Marie-Joséphe-n keresztül derül ki, aki képes megfejteni a nőnemű lény dalát. A szerző pedig ezzel kapcsolatban a korszak vallásos értelmezési szűrőjére helyezi a hangsúlyt, azaz hogy értelem egyenlőnek tekintettett a lélekkel. És ebből ered a regény fő konfliktusa: megölhet-e egy Isten által alkotott teremtményt (ha a lelket egynek tekintjük a teremtett mivolttal) a magát a kor legnagyobb katolikus uralkodójának tartó és valló XIV. Lajos?

Legutóbb Greg Egan Diaszpórája esetén jártam úgy, mint A Háromtest-problémával; bevetettem magam az internet, de főleg a Wikipédia zugaiba, hogy választ kapjak bizonyos kérdésekre. Vagy legalább rájöjjek arra, milyen kérdéseket is kell feltenni. Ám míg az ausztrál mester esetében a kutakodásom csak a matematika és a fizika kérdéseire terjedt ki, addig Cixin Liu könyvénél bizony a kínai történelem bugyrait is áttanulmányoztam, ami hasznosnak bizonyult a kötet mondanivalójának értékeléséhez.

Ye Wenjie 1967-ben, a kulturális forradalom idején végignézi, ahogy egyetemi oktató apját a feldühödött vörös gárdisták gyakorlatilag kivégzik. Politikai számkivetettségét követően egy titkos bázison kezd dolgozni, ahol végül egy döntő kérdésben kell választ adnia. 40 évvel később Vang Miao tudtán kívül ennek a döntésnek a következményeit kutatja, ami összefügg a világhírű tudósok öngyilkossági hullámával, egy világméretű szervezettel és a Háromtest nevű internetes játék tudományos problémájával.

Nem véletlenül kezdtem a cikket és a cselekményt is a kínai kulturális forradalommal.  Ez az eseménysorozat, amelynek során Mao Zedong (magyaros átírásban Mao Ce-tung) politikai és ideológiai leszámolást indított ellenfeleivel szemben, egész Kínát átformálta, és nagy törést jelentett az ország fejlődésében. Az értelmiség jelentős részét megölték vagy vidékre száműzték, az egyetemek évekig nem nyitottak ki, de később sem voltak képesek megfelelő színvonalú oktatást biztosítani, így ezek az események generációk életére voltak hatással.

Mindezt azért írom ennyire részletesen, mert ez a kulcs Ye Wenjie személyének megértéséhez is, aki elindítja a regény fő konfliktusát. A könyv plasztikusan mutatja be a kulturális forradalmat és hatásait, amelyben a fiatal nő elszakad családjától, megszakadnak érzelmi kötelékei, és helyette az értelmiségre kiszabott sorsként deportálták és munkaszolgálatra kényszerítették. Itt találkozik az értelmetlen emberi tevékenység pusztító hatásával, valamint az árulással, amely tovább távolítja az emberiségtől. Ezáltal válik megérthetővé az a kiábrándulás, ami az eseményeket megindító tettéhez vezet.

A Prae folyóirat 2016. évi második számának témája H. R. Giger munkássága. A svájci festőt legtöbben talán A nyolcadik utas: a Halál idegenjének megalkotójaként ismerik. Ha fogalmazhatok így, hogy az én kapcsolatom ennél jóval intimebb Gigerrel – már ha intimnek lehet azt mondani, hogy teremtménye rémálmaim állandó szereplője, tudatalattim formálója. Éppen ezért, már-már mániákusan próbálom megérteni a festő munkásságát, így kísérelve meg tudatom mélyére jutni. Csak remélni tudom, hogy elkötelezettségem a Mester is értékelné – különösen azért, mert ő is saját emlékeinek, tudattalanjának mélyéről vadászta össze azokat a képeket, melyeket festményein feldolgozott.

Biomechanikus rémálmok, az ember és a gép szimbiózisa, magány és egyesülés, utak keresése – ez csak egy kis összefoglaló művészetének témáiról. De hiába a témák univerzalitása, maga a formális, esztétikai megvalósítás volt az, ami igazi egyediségét adta, és amely a mai napig megbotránkoztat bárkit. Nála esszenciális volt a szex, a nemi szervek ábrázolása, a kifordított keresztény szimbolika, és a szépséget se keressük a hagyományos értelmezési keretek között. A Prae ezen számában közölt tanulmányok pedig pont ezen nem hagyományos értelmezési módok közül villantanak fel párat, amelyeket egy-egy mondat, gondolat kiragadásával próbálok érzékeltetni.

Nem tudom, hogy Adam Troy-Castronak ez volt-e a célja, de A holtak küldöttei egy hommage – mégpedig Orson Scott Card A holtak szószólója című nagyszerű könyvének megidézése. Bennem legalábbis egyértelműen az ott olvasott fordulatokat idézte fel: a szörnyeteg/népirtó főhős; a kiinduló krimi szál, amely társadalmi-politikai kérdésekkel terhes, különösen az értelmes fajokkal kapcsolatos polgárjogi problémákkal; a nyomasztó titkokat őrző helyszín és a titokzatos viszonyrendszer az ott élők között; értelmes és kicsit titokzatos mesterséges intelligencia… Troy-Castro érdeme azonban az, hogy ezen hasonlóságok ellenére regénye végig élvezetes és friss marad; a már ismert elemek egy nagyszerű eleggyé állnak össze.

Az Egy Egy Egy sajátos diplomáciájú világán, melyet a mesterséges intelligenciák által alkotott MIeredet hozott létre ismeretlen célból, gyilkosság történik. Ezért a Katonai Ügyészség a helyszínre küldi Andrea Cortot, hogy derítse ki, mi történt. A lány komoly traumán esett át: lakóhelyén az addig békésen egymás mellett élő emberek és idegenek ismeretlen, külső hatásra kiirtották egymást, és ebbe a gyermek Andrea is belekeveredett - évekig nem is szabadult a hatásai alól. Így hát a nyomozó gyerekkori démonaival és saját szörnyeteg mivoltával küzd egy olyan ökoszisztémában, ami maga is veszélyes: a vizsgált értelmes lények ugyanis szinte a levegőben élnek, így egy rossz lépés több kilométernyi zuhanást és biztos halált eredményez. Ezen a világon könnyű elszédülni, és éppen ezért még nehezebb kideríteni, mi is állhat a háttérben - különösen, ha tudjuk, egyik félnek sem a gyilkos elfogása a legfontosabb érdeke. Ráadásul felbukkannak Andrea régi ismerősei is.

Nagyon nehéz egy rögvest kedvenccé vált könyvről írni, nehéz megfogni és megindokolni a rajongást, amit a könyv olvastán éreztem. Naomi Novik már Temeraire-sorozatával megfogott: a napóleoni korszak és a sárkányok összekapcsolása nagyon izgalmas egyvelegnek bizonyult. A Rengeteg, ha lehet, ennél is jobb olvasmány: mese és fantasy, párkapcsolati utazás és feminista regény, fejlődés- és felnövéstörténet egyben, úgy, hogy mindegyik témát hangsúlyosnak éreztem.

Agnyeska az erdő szélén él – de ez nem egy barátságos lugas, hanem a nagyon is veszélyes Rengeteg, ahol emberek tűnnek el és ami néha falvakat nyel el. Az itt lakókat egy varázsló védi az átoktól, aki tízévente egy hajadont kér adó fejében. Mindenki azt hiszi, hogy a főhősnő gyerekkori barátnője lesz az a lány, helyette azonban Nyeskát viszi magával. A mágus pedig nem az a mágus, és nem is az a férfi, amilyennek előzetesen képzelte; a lány rajta keresztül végül új utat talál önmaga felfedezésére, de emellett meg kell küzdenie a rontás sújtotta erdővel is.

A szűz, akit elrabol a sárkány; a rengeteg, ami tele van veszélyekkel; a gonosz királynő: mind-mind olyan mesei elemek, melyeket sokszor és sokféle formában láttunk már gyerekkorunktól kezdve. Ezek mellett is biztos van számos olyan motívum, amelyet én nem ismertem fel, ezt meghagyom a mesekutatóknak. De az biztos, hogy Naomi Novik fogta a régi szimbólumokat és új értelemmel töltötte meg őket. Nála a sokfejű szörnynek nincs is annyi feje, és nem megeszi a lányokat, helyette csak felhasználja őket; nem az erdőben lévő lényektől, hanem magától az erdőtől kell félni. Az ismerős elemek újrakombinálásával sikerült elérnie, hogy otthon érezzük magunkat, de az új elemek miatt izgalmas szellemi utazásra is hív a regény.

A Próza Nostra novellapályázatára, melyet a csernobili atomerőmű katasztrófájának harmincadik évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötvenegy pályamunka érkezett. A szerkesztőség sejtette, hogy egy-két tucat írás be fog érkezni, de ekkora mennyiségre egyikünk sem számított. Nagy öröm az, hogy egy effajta, pénzdíjazás nélküli irodalmi pályázat ennyi érdeklődőt képes megmozgatni, mert az azt jelenti, hogy sokaknak jelent valamit az irodalom és az alkotási folyamat. A nemek aránya ugyan kissé kiegyensúlyozatlan, hiszen az ötven szerzőből (egy pályázó két pályamunkát is leadott) csupán tizenhárom nő, miközben az analitikák szerint a Próza Nostra látogatóinak több mint a fele nő. A következő alkalommal talán olyan témát sikerül találnunk, mely mindkét nem fantáziáját hasonló mértékben beindítja.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. Úgy gondoltuk, talán érdekes lehet az is, hogy mi a folyamata a szövegek kiválasztásának, ezért néhány mondatban bemutatjuk a munkamódszerünket, majd megismerkedhettek a zsűri tagjaival is.