Makai Péter Kristóf

Tere tulemast! Üdvözöllek a történelem hajnalán Észtorszságban, annak is legszebb erdőségében, az igazi észtek otthonában. Ez az a hely, ahol a medvék egyenrangú, bár kissé csapodárabb házastársai az igazi észt asszonyoknak, a liget bölcse obskúrus szertartások révén tartja kordában az erdő szellemeit, ahol anyukád dugig töm vadhússal és fürjtojással, és egy kis nyelvgyakorlás után vígan el lehet csevegni a kígyókkal. Csakhogy szép lassan mindenki átvándorol a fényes jövőt ígérő faluba, ahol a német szó fontosabb, mint az észt, a falusiak vadászat helyett éjt nappallá téve görnyedeznek a földeken, hogy fáradságos munkával kenyeret tehessenek az asztalra, ahol mind többen veszik fel a kereszténységet, és az igazi sláger a heréltek gregoriánéneke, amiért olvadoznak a lányok.

Leemet és famíliája az erdőben élnek, de napról napra kevesebben vannak. A régi időknek végképp befellegzett, az ősi tudások szép lassan feledésbe merülnek. Leemet az utolsó fiatal, aki még érti a kígyók szavát, mellyel kezes báránnyá változtathatják a legvadabb farkasokat, de már nincs méregfoga, mint nagyapjának, amivel darabokra szaggathatná az egyre nagyobb számban érkező “vasembereket”, a Német Lovagrend fegyvereseit. Mindent megtesz, hogy méltó legyen az “észt” névre, de a haladásnak nem lehet gátat vetni.

Andrus Kivirähk a modernitás kérdését boncolgató, örökérvényű fantasyt teremtett ebből a szokványosnak távolról sem mondható alapkoncepcióból. Az észtek a harmadik legnagyobb finnugor nép, mégis vajmi keveset tudunk szeretett nyelvrokonaink életéről, történelméről, pedig egy rendkívül barátságos, és manapság kifejezetten haladó szellemű nemzetet alkotnak. Meséikben is alig ismerünk közös motívumokra: a német és orosz befolyás, no meg a Balti-tenger partvidéke enyhének éppen nem mondható időjárása megtette a maga dolgát. Kivirähk regényében mégis megvan valami az észt muinasjuttök, vagyis régi történetek univerzalitásából, az emberarcú világszemléletből, és a magyarság számára is ismerős elmúlásgondolatból, amit mi a herderi jóslat apokaliptikussá dagasztott szorongásából nyertünk.

Nem könnyű önmérsékletre intenem magam. Mark Haddon történetéhez más viszony fűz, mint a legtöbb irodalmi alkotáshoz. Sok könyv megfordult már a kezemben, sokat tüzetesen olvastam, de ezt a könyvet úgy ismerem, ahogy kevés regényt fogok életemben ismerni. Más alkotásoktól eltérően ezzel a könyvvel együtt éltem, mert belőle írtam doktori értekezésem egy jelentős részét, így a részemmé is vált. Az, hogy szeretem, imádom és unom, nem kifejezés. Unom, ahogy egy teremőr a múzeumban lógó festményeket, ékszereket unja. Megszokott, kellemes derengéssel, ami hiányzik, ha kölcsön adják, de kincs, és mint minden kincset, kicsit fényesíteni kell – és kiállítani, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.

A mű főhőse Christopher, egy tizenöt éves (három hónapos és két napos) kamaszfiú, aki nagyon másképpen látja a világot, mint egy tipikus tinédzser. Saját szavaival élve “viselkedési problémái” vannak, de nem balhés srác, csak túl sok neki a világból érkező inger. Bár soha senki nem mondja ki a regény lapjain, Christopher autista, Asperger-szindrómával él együtt. És persze apjával, az egyszerű lelkületű, de keményen dolgozó Ed Boone-nal, aki morgolódó szeretettel támogatja fiát, és hevesen csóválja a fejét furcsaságain.  Mert ha három piros autó megy el előtte aznap, akkor jó napja van, ha öt, akkor nagyon szuper napja, és ha négy sárga autót lát, akkor fekete napja van, amikor nem szól senkihez, nem vacsorázik, és egyedül olvas. Imádja a prímszámokat, a matematikai problémákat, de utálja azt, hogy az emberek hazudnak, és nem tudja leolvasni arckifejezéseiket. Nem érti a viccet, az iróniát és a  metaforákat, éppen ezért képtelen “valódi irodalmat” olvasni. Viszont odavan Sherlock Holmesért, és minden vágya, hogy könyvet írjon. Ez a könyv A kutya különös esete.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

„A futóbolond a füvön ül.

A futóbolond a füvön ül.

Pitypangkoronát fon, játéknak örül

Ráncba szedve tán még ő is üdvözül.

[…]

De ha évek múltán a gát majd átszakad,

És ha nem marad hely a domb tetején

Ha a te fejedben is minden gondolat komor

 Vár reánk a hold sötét oldala.

Itt a futóbolond, a fejemben.

Itt a futóbolond, a fejemben.

Emeld fel szikéd, vágj bátran belém,

Kevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.

Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.

Helló, helló. Corvinus vagyok. A történetem pont olyan, mint a nevem: kölcsönzött. Budapesten élek, vagy legalábbis abban a városban, amit valaha Budapestnek hívtak. Azt mondják, ha a hidegháború frontja nem Berlinnél, hanem a Duna vonalánál húzódott volna, akkor már a nyolcvanas években kettészakítják Pestet és Budát. Most Pest tiszta üvegpalota, Seattle és a Roppongi keveréke, egy „városálom”. Ne nézz, én így beszélek. Buda pedig a nagybetűs Merénylet óta egy teokratikus Kelet-Berlin. De én nem itt lakom, hanem valahol a kettő között, a romok demilitarizált zónájában. William haverom ezt úgy nevezné, hogy „interstitial”, és ezt itt, ebben a lepukkant közegben is értenék, értékelnék. Átéreznék. Shiftelésből élek, ami olyan, mint a seftelés, csak van egy kis nyugati tájszólása. Hogy mivel shiftelek? Mindig kell valakinek valami: papírok, hogy átszökhessenek a határon, okoskészülékek, hogy a nyomor kibírható legyen, adatok. De leginkább bölcsességekkel házalok.

Én vagyok a kis hang a fejedben, amikor olvasol. Én vagyok a történet tudója. Én vagyok a mondatfűzés, ami a képeket a fejedbe röpíti. Chuck apu nyakatekert metaforája vagyok. Egy kemény, savószínű pocsolyában küzdök a túlélésért, így nekem is sanyarú múltat tartogatott a sors. De közös a bánat, közös a bűn. Itt mindenki megalázott és megszomorított, tengődünk, napról-napra éljük az életünket, és senkiben sem bízunk. Én is gyanakvással szemléllek, mert lehallgatsz, megfigyelsz, a legbelsőbb gondolataimban turkálsz. Mindegy, nem fogod úgyse megérteni, ezért jobb lesz, ha mindent elmagyarázok, definiálok, kinyilatkoztatok. Ó, ne gondold, ne, hogy tied a világ!

Statiszta vagyok a Merénylet újrajátszásában, így ismersz meg engem. Idegenvezető vagyok, úgyhogy fogom a kezed. Olyan vagyok, mint a Tigris: ehhez értek a legjobban. Meg ahhoz, hogy bajba keveredjek. Meg kell keresnem egy eltűnt fiút. Nem értem, miért. Még szerencse, hogy van egy mentorom, Morfológus, aki tudja, hogy mi a Vektor. Na meg egy megbízóm, aki titokzatosabb és hatalmasabb, mint a tiéd. Azt beszéli már az egész város, hogy a pesti alvilág utánam kutat. Van egy elintézetlen ügyünk, egy befejezetlen játszmánk, egy adósság, amit törlesztenem kell. Az életem.

Ez a legősibb történet: két férfi egy nő kegyeiért küzd.

Egy házaspár érzi, hogy oda a régi szenvedély. A feleség súlyos beteg, a férj nem tud mit kezdeni a helyzettel. Papíron hűek egymáshoz, de egyikük kifelé kacsintgat, mégis ragaszkodnak egymáshoz, közös múltjukhoz. Egy másik házaspárt elválaszt a munka: a férj mindig távol, és minden „kikötőben” más a szeretője, miközben az asszony otthon múlatja az időt, hőn várva, hogy férje hazatérjen. Egy férfi megérzi, hogy szabad az út a magányban senyvedő női szív felé, és szentül hiszi, hogy rokonlelkek, egymásnak teremtette őket a sors. De fellép egy riválisa, aki tönkreteheti őt, és minden oka meg is van rá, hiszen az asszonyra mindketten szemet vetettek. Ha viszont ez a lánglelkű férfi nem más, mint Edgar Allan Poe, a polgárháború előtti Egyesült Államok legnépszerűbb költője és írója, aki haldokló feleségét ápolgatja, a kiszemelt utód pedig Frances Sargent Osgood, kora egyik legelismertebb női költője, akkor ott biztos, hogy kő kövön nem marad, és minden szívnek meg kell hasadnia.

Lynn Cullen alapos kutatás után látott neki a két művész baljós viszonyának megírásához, és gondoskodott róla, hogy műve igazi csemege legyen az irodalom iránt rajongók számára. A Mrs. Poe 440 oldalán feltárulnak előttünk a tizenkilencedik század közepén már pezsgő irodalmi életéről híres Manhattan kulisszatitkai: betekintést nyerhetünk az irodalmi szalonok és a művészeti lapok szerkesztőségének világába, ahol egy jól elhelyezett vers vagy novella karriert teremthet, egy lehúzó kritika pedig megsemmisítő erejű. Ennek a zárt világnak az egyik kapuőre Rufus Wilmot Griswold, az 1840-es évek meghatározó irodalmi antológiájának, az Amerika költői és költészetének szerkesztője. Olyan korszakos alkotók jelentek meg ebben a válogatásban, mint Henry Wadsworth Longfellow, Oliver Wendell Holmes vagy Ralph Waldo Emerson, és természetesen Poe.

„I’m an alien, I’m a legal alien, I’m a golemess in New York…”, énekelhetné akár Chává, egy minden ízében tökéletes teremtés. Ő ugyanis felnőttnek született az Óvilágból New Yorkba tartó hajóúton. Rotfeld Konin, egy hazáját elhagyni készülő lengyel zsidó rendelte meg őt egy kabbalisztikus tanokban járatos földijétől, aki gondosan vigyázott, hogy engedelmes, empatikus feleséget faragjon Chávából. Rotfeld új életet akart kezdeni az Újvilágban, és élete társának képzelte Chávát, a gólemet, aki házastársként segítheti a lehetőségek országában. Azonban Rotfeld időnek előtte éleszti fel agyag-Éváját, még a hosszú, Kelet-Európából az Egyesült Államokba vezető úton. A viszontagságos utazás kikezdi Rotfeld egészségét, és még a hajón meghal vakbélgyulladásban, mielőtt kiköthetnének Ellis Islanden. Mit tehet egy alig pár napos, érett, de az emberi nem viselkedését nem ismerő, végletekig naiv bevándorló a világ egyik legnagyobb városában a múlt század fordulóján? Hát beáll péknek.

„I'm the Sheik of Araby / Your love belongs to me / Well at night where you’re asleep / Into your tent I'll creep” – énekelhetné az Ahmad nevet fölvevő dzsinn, aki bár nem sejk, mégis a messzi Arábiából érkezett New Yorkba. Utazásának körülményei nem kevésbé cifrák, mint Cháváé. Ahogy az már fajtájánál szokás, egy lámpás rabságában sínylődve érkezett Manhattan szigetének Kis-Szíria negyedébe, a Washington Street környékén kialakult keleti kerületbe. Kevés emléke van arról, mi történt vele, hogy ilyen messzire vetődött hazájától, csak egy vasbilincs emlékezteti, hogy be van börtönözve jelenlegi testébe, és nem térhet vissza szellemalakjába. Pedig lételeme a szabadság, ezért mindent megtenne, hogy visszanyerje egykori hatalmát és kiderítse, ki hajtotta rabigába. De bevándorlóként nem tehet mást, minthogy munkát vállal egy ötvös-bádogosnál, és – mint mindenki más New Yorkban – megpróbál egyénként fennmaradni Amerika nagy olvasztótégelyében.

Tombol a hőség. Patakokban folyik a hátukon a víz. A strandon kisgyerekek sikítoznak, zsákbanfutó versenyt futnak, kincset keresnek, homokvárat építenek. Az ifivezetők úgy-ahogy próbálják kordában tartani a gyereksereget, és szórakoztatni az őket kísérő nagyikat. Aztán este, miután a kis lurkókat ágyba terelték, az öregek meg elszenderülnek a tombolahúzás után, indul az igazi éjszakai élet, az elhajlás, a nyári bulik… csak reggelre józanodj ki, és mire ébresztő van, a saját ágyadban kelj! És söpörd le a zöld zakódról azt a rengeteg katicabogarat, hogy nézel ki?! Katalinka, szállj már el!

David, a jómódúnak semmiképp sem mondható munkáscsaládból származó fiatal is úgy döntött, hogy 1976 nyarán diákmunkával keresi meg a bulizáshoz valót, így egy kicsit a saját lábára is állhat, elszabadul a szüleitől, és akár még csajozhat is. Nyári tábort is tudatosan, felnőtt fejjel választ: a lincolnshire-i Skegnessben vállal munkát, ahol egész nyáron hallgathatja a táborozók kacagását és minden nyűgét, terelgetheti őket kedvére, elpoénkodhatja napjait, és még pénzt is kap érte. Mégis van még, ami ide húzza a szívét: kisgyerekkorában valami szörnyűség történt, a vér szerinti apjáról készült utolsó fénykép itt készült, és Davidet ez azóta sem hagyta nyugodni.

Mégis kultúrsokként éri, amikor a lepukkant, a negyvenes-ötvenes évek varietézenészeit felvonultató, cikisen retró táborban munkához lát. Itt mindenki stikában nyerészkedik valahogy a táborban lakó gyerekeken és szülőkön, mindenkinek megvan a maga kis biznisze, mindenki ügyeskedik, és senki sem küzd nagyon azzal, hogy a látszatot fenntartsa. A skegnessi nyári táborhoz hasonló üdülőknek a napjai meg vannak számlálva az olcsó repülőjegyek és a változó ízlések miatt: a csillogó szemű tinikhez már a hippikorszak zenéi szólnak, a kiábrándultabbaknak meg a feltörekvőben levő, radikális punkegyüttesek nótái. A táborfelügyelők és David munkatársai pedig fáradt rutinnal űzik az ipart, elegük van a rajcsúrozásból, a Ki mit tud?-versenyek és a táncdalfesztivál műsoraiból, az ócska bűvészmutatványokból – nekik elég, ha legurítanak egy sört munka után, úgyis ugyanez lesz majd holnap, meg a következő turnusban.

Annak ellenére, hogy lassan több könyv került a kezembe virtuális, mint nyomtatott formában, életem során ez az első alkalom, hogy e-könyvet recenzálok. Nem tudom, hogy érezhet a könyv írója: vajon az új típusú, magyar könyvpiac első fecskéi közé sorolja magát? Vagy szeretné már nyomtatásban látni nevét, és művét, amelyen vért izzadva dolgozott?  Legyen rá bármi is a válasz, kétségtelen tény, hogy ennek a fantasztikus könyvnek nyomtatásban is ott volna a helye, természetesen az eredeti e-megjelenés mellett.

Székesfehérvár mellett él egy lány. Eszternek hívják, aki szürke, unalmas hétköznapjait tengeti egy AluTech nevű, hasonlóan szürke és unalmas kkv-nál, ahol felületes csajbarátjával trécselget és ügyet intéz, miközben titkon még mindig fáj, hogy szakított vele egykori pasija, és kínos, hogy egy tesze-tosza irodakukac, valami Zoli csorgatja rá a nyálát, de még arra sem képes, hogy elhívja randizni. Önmarcangolással teli, egyhangú életét csak az dobja fel, hogy munka után amatőr festéssel múlatja az időt – ilyenkor fantáziái, vágyképei megelevenednek, és egy kicsit enyhül a valóság szorítása. Ebbe az irigylésre cseppet sem méltó életvitelbe tör be a galériatulajdonos Botond mert feltűnik neki, hogy Eszter kreativitásában van valami természetfeletti. Nem csoda, hiszen akárcsak Eszternek, Botond ereiben is ott csörgedezik a mágia, az istenektől örökölt ősvérűek adománya, aminek révén kiemelkednek az egyszeri halandók világából, és zavarba ejtő képességek birtokosaként vívják saját játszmáikat.