magyar sci-fi

Képzeld el, hogy bármilyen tested lehet. Lehetsz karcsú, lehetsz sportos, magas, széles vállú, lágy arcélű, barna bőrű, szőke, kék szemű, hosszú lábú, lehetsz férfi vagy lehetsz nő. Úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz: lehetsz tökéletes, szép, fiatal, egészséges és vonzó. És ami a legfontosabb: többé nem kell a testeddel együtt meghalnod. 

Ha megtehetnéd, élnél-e ezzel a lehetőséggel?

Ez a kiindulópontja Brandon Hackett – alias Markovics Botond – legújabb, tizenkettedik regényének, az Eldobható testeknek. Akik nyomon követik a szerző írásait, azok talán érteni fogják, ha azt mondom, hogy ez amolyan “szintézise” az eddigi Hackett-regényeknek. (Szigorúan a 2007 után írottaknak.) Van benne morális szembenállás, akárcsak a Xenóban, pörgős akció, mint Az időutazás napjában, az emberiség (közel)jövőjének izgalmas látképe, ami az Isten gépeit idézi, és a szerzőt már bő egy évtizede, A poszthumán döntés óta foglalkoztató transzhumanizmus. (Az ember könyve kimaradt volna a felsorolásból? Azt hiszem, meghagyom az olvasónak, hogy megtalálja, hol kapcsolódik ide az a regény.)

Az Eldobható testek cselekménye a XXIV. században játszódik, amikorra az emberiség, miután egy váratlan kataklizma felperzselte a Földet, új otthonra lelt a Jupiter és a Szaturnusz térségében. A terraformált holdakon, élettérré alakított aszteroidákban és kisbolygókon élő milliárdok a hajdani pionírok által létrehozott társadalomban élnek, a különféle államalakulatok és nagy cégek által megszabott keretek között. Ám ezt a status quót két, egymással összefüggő esemény borítja fel. A könyv első jelenetében Vireni Orlando ügyész elindul letartóztatni a világ leggazdagabb emberét, a techguru Melvin Kadeket, aki az egész emberi kivándorlást összefogta és megvalósíthatóvá tette. Eközben pedig a háttérben épp arról próbál dönteni az emberiség, hogy befogadja és elismerje-e emberként azt a kétszázmillió tudatmásolatot, amelyek – vagy akik – a Földet érő kataklizmában elpusztult emberek továbbéléseként tekintenek magukra. A XXIV. század jogalkotói számára egyszerű a kérdés: a tudat és a test elválaszthatatlan egység, tehát a mesterségesen tárolt tudatok nem lehetnek emberek. De amikor egy újfajta technológia lehetővé teszi, hogy az emberi tudatot könnyen előállítható, eldobható testekbe töltsék, alapjaiban kérdőjeleződik meg az ember fogalma, és kezdetét veszi a ó- és az újhumánok versengése a fajunk jövőjéért – az egyik oldalon a hazugságra épülő régi világot igazgató Melvin Kadekkel, a másikon a feltöltött tudatok Közösségét irányító Marion Chenggel, Kadek volt nejének tudatmásolatával. Az igazságot kereső Vireni Orlando pedig azonnal az örvény középpontjába kerül.

Egy űrhajó ezüstös csúcsa emelkedik egy idegen bolygón. Egy asztronauta menekül az őserdő mélyén. Egy csapat robot különös jelekkel telerajzolt lapokat talál egy elhagyatott űrbázison. Egy felderítőpáros egyik tagja megérdemelt pihenését tölti a Comói-tónál.

A magyar sci-fiben nem igazán szokás klasszikusokról beszélni. Olyan értelemben semmiképp, mint mondjuk az USA-ban. Ott klasszikus Asimov, Herbert, Dick, vagy a pár éve elhunyt Le Guin – ezek a szerzők nemcsak az írásaik minősége miatt érdemelték ki ezt a státuszt, hanem azzal, mennyi íróra, szerkesztőre, olvasóra voltak hatással. Sorra születnek még ma is olyan művek, melyeket hozzájuk mérünk, amelyeknek szerzői kimondva-kimondatlanul a klasszikusokból kiindulva alkották meg saját történeteiket. Idehaza ilyen alkotót nem nagyon találunk.

Ha mégis létezik Magyarországon klasszikus science fiction szerző, akkor az a kilencven évvel ezelőtt, 1930. április 20-án született Zsoldos Péter.

Zsoldos, mint a magyar fantasztikum szinte összes alakja, mintha kettős életet élt volna. Mi, akik a könyveiből ismerjük, sci-fi íróként tartjuk számon. Viszont életének legalább ugyanennyire fontos része volt a zene: a Magyar Rádió zenei szerkesztője évtizedeken keresztül, egyetlen nem SF könyve is Muszorgszkijról szól. De Zsoldos maga hívta fel mindig a figyelmet, hogy a zene és az irodalom nem két különálló dolog, számára mindkettő ugyanolyan értékű volt, életét a kezdetektől – egészen a családi háztól – egyaránt meghatározták. Elég az hozzá, hogy Ellenpont című regénye is a zenében megismert módszereket ülteti át az irodalomba, de ahogy az Ország-világban 1979-ben megjelent interjújában nyilatkozott, a forma tiszteletét, a szerkesztés fontosságát is zenei tanulmányaiból sajátította el.

Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.